Élet és Irodalom, 2010. január-június (54. évfolyam, 1-25. szám)

2010-02-19 / 7. szám - Radnóti Sándor: Egy kegyes olvasó • Máthé Andrea: A könyv csábítása (20. oldal) - Zelei Dávid: Mindent Gabóról • Gerald Martin: Gabriel García Márquez - Egy élet (20. oldal) - Nemes Z. Márió: Az elragadtatás diszkréciója • Maurice Blanchot: Amikor eljön az idő (20. oldal)

RADNÓTI SÁNDOR: Egy kegyes olvasó ■ Máthé Andrea: A könyv csábítása. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2009. 326 oldal, 3000 Ft Tíz év kritikáit és esszéit gyűjtötte kötetbe Máthé Andrea. Könyve címe az egyik legkorábbi írásának alcíme, s ez arra utal, hogy amiről ott meditál, az meghatározó volt későbbi írásaira. A könyvekhez való erotikus viszonyról van szó. A könyv kacérságáról, kalandjáról, lélekvezető voltáról és csábításáról, sőt arról, hogy a könyv elcsábít. Nem a mű, hanem a könyv, amelynek teste van. Ez a szép esszé, amely beilleszkedik a könyvkultusz ama hagyományába, és tárgyává is teszi azt, amely Montaigne-től és Cervantestől Borgesig, Canettiig, Roland Barthes-ig, Ecóig és Foucault-ig ível, megengedi, hogy a könyv rosszra is csábíthat, de azt a kérdést nem teszi föl, hogy vajon a rossz könyv is csábít-e. Vagy legalábbis csak egy mondat, az esszé első mondata utal erre a kérdésre: „A könyv, ha igazán könyv, lehetetlen, hogy ne csábítson el.” E hiány az egész kötetben is rámutat valamire, arra, hogy Máthé Andrea kritikusi eszménye nem polemikus, nem harcias. Negatív kritika talán egy sincs a könyvben, s azt a néhány írást is könnyű felsorolni, ahol szelíd ellenvéleményt, bíráló megjegyzést terjeszt elő. Másfelől az emfacikus igen kanonizáló gesztusa is idegen tőle. Viszonya tárgyához inkább gyöngéd, érzékeny. Kritikáinak az empátia az egyik fő erőssége. Ez a jellemzés elkerülhetetlenül a női hang kérdéséhez vezet. Ez Máthé Andreát is foglalkoztatja, és föl is veti a Hímnem?Nőnem?Semlegesnem? Nőként írni? című nagyobb tanulmányában. Ott szót emel amellett, hogy „a logikán alapuló beszédmód mellett hangsúly kerülhessen - nevezzük így - az asszociáción alapuló beszédmódra, s így a racionalitás mellett philia [a barátság] és aphrodiszia [a vágy] se essen korlátozás alá”. S aztán nagyon helyesen hozzáteszi, hogy ,,[e]zt a kétfajta attribúciót pedig nem külön férfi és női beszédmód szétválásaként kellene felfogni, hanem általában a megszólalás jellemzőjeként, melyben átszövődik és átjárja egymást logika és asszociáció - az érvelések következtető rendje, de a képzettársítások szétszóródóbb rendezettsége is és nem hierarchia, hanem az ekvivalencia alapján, szituációtól függően kerül előtérbe hol egyik, hol másik”. Az asszociáción alapuló beszédmód visszavisz a könyvek csábításához. Máthé Andrea Harold Bloom nyomán úgy fogalmazza meg kritika-felfogását, hogy „[minden olvasat sok (más) olvasás eredménye, a kritika pedig egy mély tautológia diskurzusa és egy szolipszistáé, aki tudja, hogy amit gondol, az igaz, de amit mond, elvéti az igazságot. A kritika rejtett gyökerek tudásának művészete, mely szövegről szövegre vándorol.” Hozzátehetjük ehhez, hogy kritikusi munkájában számol a könyv életet modellező és identitásképző jellegével. Montaigne-ről írja, hogy „[olvasmányait, tehát mások szintén írásban megalkotott énjeit hívja segítségül, amikor saját énjeiről ír. Narratív identitása tehát sok más narratív identitás lenyomatát is hordozza, így énjének megformálásában az önreflexió szorosan könyvekre utaló reflexiókhoz kapcsolódik...” Ilyen körülmények között költészet, széppróza és értekező próza nem válik el élesen egymástól, s a kötetben együtt jelennek meg kritikák Takács Zsuzsáról, Kántor Péterről, Szabó T. Annáról, Kukorelly Endréről, Aletta Vidről, Sziveri Jánosról, Falcsik Mariról, Jász Attiláról, Lovas Ildikóról, Forgách Andrásról, Harcos Bálintról, Parti Nagy Lajosról, Marno Jánosról, Méhes Károlyról, Esterházy Péterről, Csengery Kristófról, Susan Sontagról, Paul Austerről, Gács Annáról, Földényi F. Lászlóról, Mészöly Miklósról, Bacsó Béláról, Balassa Péterről, Beck Andrásról, Bényei Tamásról, Walter Benjáminról. Egyik kiemelkedő kritikája az irodalombíráló Márton Lászlóról szól. Ez a lista egy gyakorló kritikus mindennapi feladatait mutatja. Ami összeköti őket, az bizonyos tisztelet a könyv, ember és könyv kölcsönös és egyenrangú méltósága iránt. „Legens pius”, áhítatos olvasó (vagy még inkább kegyes - így szólították meg valaha a régi magyar könyvek olvasóikat): Máthé Andrea ezt a címet adta Márton Lászlóról szóló írásának, de őrá magára még inkább áll. Különös figyelemmel fordul - ahol teheti - a könyvekben megformálódó hallgatáshoz, a csönd esztétikájához. Erről hosszabb tanulmányokat is írt. Végül minden merítése spirituális hálóval történik, ahogy egyik cikluscíme mondja. Máthé Andrea nem köti tolakodóan az orrunkra, de nem is leplezi, hogy hívő - erre vall magyar irodalmi, filozófiai és modern irodalomelméleti könyvasszociációi mellett a negyedik csoport, a nagy misztikusoké. S erre vall érzékenységének típusa is. De távol áll tőle az, amit Hans Georg Gadamer vetett Romano Guardini Rilke-könyvének szemére, s amit egyetértőleg idéz e könyvről írva, „hogy az értelmező saját világképét keresse - sőt kérje számon”. Rokonszenves kötet. főnixtelevízió városi televízió Egy televízió, amely humánus, hiteles, független, amelyen egyre több népszerű tudományos műsort, dokumentumfilmet, kulturális műsort és meghitt beszélgetést láthat. Értesítjük nézőinket, hogy a Főnix TV normál antennával a levegőből az UHF 31-en, a T-Kábel rendszerén az S41 csatornán fogható. KORTÁRS Beszélgetések - február 23, kedd, 17.30 Vendég: Lux Ádám színművész (ism. vasárnap, 20.00) SZUBJEKTÍV TÖRTÉNELEM - február 26., péntek, 17.30 Vendég: Nagy Lajos - 1. rész (ism. szombat, 14.00) ÍRÁSTUDÓK - február 28., vasárnap, 17.30 Gyimesi László vendége P. Papp Zoltán író, főszerkesztő A FŐNIX TV IRODALMI-KÖZÉLETI MŰSORA MINDEN PÉNTEKEN 19.30-kor ÉS SZOMBATON 16.00-kor a képernyőn. ....ÉS.... arcok - február 26., péntek, 19-30 Wiegmann Alfréd vendége Szilágyi Zsófia irodalomtörténész, kritikus AZ IGÉNYES EMBEREK TELEVÍZIÓJA ÉLET ÉS 19120 IRODALOM. ZELEI DÁVID: ■ Gerald Martin: Gabriel García Márquez - Egy élet. Fordította Bölcskei Erzsébet és Ureczky Eszter. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2009. 672 oldal, 4990 Ft Ha nem tudnánk, hogy szubkontinense mellett irodalmi nemzedékének is kirakatembere, akkor is szembetűnő lenne az a hasonlóság, amely a latin-amerikai irodalom, a boomnak nevezett generáció és mindkettejük legismertebb képviselője, Gabriel García Márquez között fönnáll. A magyar köztudatba mindhárom 1971-ben,robbant be: ekkor jelent meg nálunk a Száz év magány. Akkortájt nem ismertük még Borgest, aligha hallottunk Cortázarról, s legfeljebb anyanyelvén olvashattuk Carlos Fuentest vagy José Donosót; de a hatvanas évek előtt a világ Latin- Amerikán kívüli része is így volt ezzel, s kevéssel azelőtt, hogy az „új Cervantesként” kezdték volna emlegetni, Gabónak is el kellett zálogosítania a hűtőjét. 1971-ben ugyanakkor a Száz év magány mellett a másik boom-nagyágyú, Mario Vargas Llosa klasszikusa, A város és a kutyák is megjelent magyarul, s e két könyv sikere beindította azt a kiadói aktivitást, mely szerzőinkkel kapcsolatban azóta is fennáll. A magyar García Márquez-rajongók különösen elkényeztetettnek érezhetik magukat ebben a tekintetben: már rég nemcsak regényeket és elbeszéléseket olvashatnak kedvencüktől, hanem egy egész interjúkötetet (A guajara illata), egy sajátos kisszótárat (A világ ahogy Gabriel Garcia Márquez látja) és egy irodalmi monográfiát (Kulin Katalin: Mítosz és valóság) is. Ebbe a sorba illeszkedik a nemrég megjelent Gabriel Garcia Márquez: Egy élet című biográfia is, melyet a pittsburghi egyetem professzora, az angol Gerald Martin írt, s melynél alaposabb s egyszersmind szórakoztatóbb áttekintést aligha lehet írni erről az életútról a közeljövőben. Hogy miért? Talán, mert sikeresen teszi földközelivé azt a mágikus környezetet, melyben nagyapák párbajoznak, apák hurcolják keresztül-kasul családjukat az országon, miközben mindenhol hozzájuk csapódik egy-egy kéretlen féltestvér, és hangosan szól a vallenato. Talán mert Cortázar Sánta iskolájához hasonlóan „több könyv ez a maga módján”, egyszerre tartunk kezünkben egy kiváló bédekkert Kolumbiáról, korrajzot az ötvenes évek Párizsba szakadt bohémja kapcsán vagy útmutatót a neorealista olasz film klasszikusaihoz. Mindez persze legalább annyira fakad García Márquez, mint Martin sokoldalúságából: mindenki Gabója novellái és regényei mellett riportok és újságcikkek ezreit írja, néha egyszerre öt forgatókönyvön dolgozik, miközben politikusokkal, írókkal vagy épp bordélyházi kéjnőkkel parolázik a Föld különböző pontjain. Martin ugyanakkor szívós bulldogként járja végig García Márquez pályájának helyszíneit, jószerével mindenkit meginterjúvol, aki két szónál többet beszélt valaha az írózsenivel, s nem rettenti meg az sem, hogy Gabo szereti magánéletét levelezése teljes elégetésével védeni, hogy számtalan verzióban előadott önéletrajzi történeteivel maga is részt vesz saját mitizálásában, s hogy szemmel láthatólag remekül szórakozik a kritikusok megtévesztésén. A rekonstrukcióhoz minden lehetséges forrást felhasznál: vak aggastyánok történeteitől és csupa kisbetűvel, rossz helyesírással írt irkapapíroktól (naná, ha egyszer a leendő Száz év magány korai cselekményvázlatát tartalmazzák!) a legújabb szakirodalomig, a könyvtárnyi adathalmazt pedig szigorú kritika alá veszi, s megfelelő kontextusba helyezve, vérben tálalja. Mert bizony García Márquez pályafutása sosem szűkölködik az érdekességekben. 1967 előtt azon csodálkozunk, hogy sikerül ennek a gubancos hajú, éles eszű, félénk éhezőművésznek az állandó, „romantikus” nyomorban (apró padlásszobák, kézirattal fizetett lakbér) nemcsak talpon maradnia, de bejárnia egész Európát (köztük a korakádári Magyarországot) és mindkét Amerikát, a Száz év magány megjelenése után pedig alig győzzük kapkodni a fejünket a Vargas Llosától kapott pofonok és a Fidellel töltött karácsonyok záporában. Gerald Martin lehetetlen küldetésre vállalkozott: egy mítoszokkal sűrűn beszőtt utat próbált egyszerre történelmi, irodalmi, recepcióesztétikai oldalról körüljárni. Ha dokumentarista jellegére és letehetetlenségére gondolunk, kijelenthetjük: egy realista igazi mágiája ez. Mindent Gabóról NEMES Z. MÁRIÓ: Az elragadtatás diszkréciója ■ Maurice Blanchot: Amikor eljön az idő. Fordította Bende József. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009. 96 oldal, 1900 Ft Az Amikor eljön az idő Maurce Blanchot második magyarul megjelent szépprózai műve, mely a Kalligram Kiadó hiánypótló Blanchot-sorozatába illeszkedik. Michel Foucault egyik interjújában Blanchot-t az irodalomelmélet Hegelének nevezte, arra utalva, hogy ahogy Hegel, úgy Blanchot gondolkodása is radikálisan megváltoztatta azt a módot, ahogy az őt megelőző hagyománytörténéshez közelítünk. Egy paradigmatikus szerzőről van tehát szó, akinek eddig csupán közvetett hatása lehetett itthon, hiszen neves „beszélgetőpartnereit” (Derrida, Foucault, Lévinas) előbb olvashattuk magyarul, mint a legendásan visszahúzódó életet élő Blanchet-t. Az utóbbi években kezd átalakulni a felemás helyzet, hiszen 2005-ben a Kijárat Kiadó megjelentette a francia szerző egyik legfontosabb elméleti munkáját,Az irodalmi tér című esszégyűjteményt, a Kalligram pedig hétkötetesre tervezett válogatással próbálja a magyar kulturális élet számára „létezőbbé” tenni az eddig kultikus félhomályban rejtőzködő oeuvre-t. A kiadói tervezetből kiderül, hogy a sorozatot szerkesztő, fordító és az informatív utószavakat jegyző Bende József alapvetően a „szépirodalmi” munkákra koncentrál. Idetartoznak a műfaji kereteket felforgató, jobb híján „récit”-nek (elbeszélésnek, kisregénynek) nevezhető írások, többek között az úgynevezett Éze i triptichon középső darabja, az Amikor eljön az idő is. A szöveg nem rendelkezik határozott körvonalú cselekménnyel. A beszélő régi szerelmének lakásába érkezik, aki már egy másik nővel él együtt. Az elbeszélés folyamata ettől a ponttól kezdve egy fantazmaszerű „benső külvilágban” bonyolódik. A lakás architektúrája elmosódik, illetve az elbeszélő és a másik két szereplő érintkezéseinek színpadává alakul. Eközben nem tudunk meg semmi kézzelfoghatót a figurák egymás közti viszonyrendszeréről vagy a múltbéli alapítóeseményekről, hiszen Blanchet számára mindennél fontosabb a személytelen tartózkodás. „Erről a fiatal nőről, aki ajtót nyitott nekem, akihez beszéltem, aki a múltból a jelenbe lépve felbecsülhetetlen ideig elég valóságos volt ahhoz, hogy folyamatosan látható maradjon számomra - róla soha semmit nem szeretnék megsejtetni.” Ez a személytelenség azonban nem (ál) tárgyilagos hidegséget eredményez, hanem egy rendkívül szuggesztív és már-már liturgikus elragadtatottságot. A blanchot-i próza nagy paradoxonáról van szó, hiszen a személytelenség „éjszakai” tere nem őrzi meg az Én körvonalait, helytelenségben kívülbe taszítja a beszélőt, miközben az „elhangzó” beszéd minden pillanata fojtogatóan érzéki marad. Az érzékiség ebben a kontextusban a tekintet semleges szenvedélyét jelenti, ami azonban negatív elragadtatottság, mert önmagában hordozza saját kudarcát. A beszélő az érintés és az érintkezés megszállottja, de ahogy megszólítani se tudja a női figurákat, úgy a kontaktus egyéb lehetőségétől is meg van fosztva. Az apró gesztusok és „incidensek” sorozatába bonyolódó figurák egyfajta mozgó festményt, valamilyen rendkívül kifinomult pantomimet hoznak létre. Ez a némajáték azonban - minden felfokozottsága ellenére - nem képes igazi közvetlenséget elérni. A jelenetekből sugárzik a vegetális forróság, ami viszont csak auraként őrződhet meg, mert a szöveg állandó diszkréciója a jelenlét minden formáját távollétté, (emlék)képpé alakítja. Blanchet számára a kép, az írás és a halál közt szoros kapcsolat áll fenn, és a szöveg világa úgy valósítja meg a képpé válást, hogy egy lezárhatatlan „meghalás” eseményét viszi színre. A szöveg agonizáló figurái a klaszszikus-humanista prózahagyomány emberalakjainak kísértetei, abban az értelemben is, hogy élet és halál közti senki földjén bolyonganak. Ebben a köztes térben az emlékezés nem szolgál narratív rekonstrukcióval vagy bármilyen megértéssel. A fantazmaszerű képek izzanak a „jelentőségteljességtől”, de ez a minőség nem az egyedi élet vagy múlt különösségéből táplálkozik. Az emlékezés itt (ki) törlés, az írás pedig megváltó amnézia - szuverén igazság, ami kioltja saját eredetét, és ezt a kioltást ünnepli liturgikus szenvedéllyel. Emellett az intellektuális terheltség mellett önkéntelenül felmerül az a naiv kérdés, hogy mennyire „olvasható” a blanchot-i próza. A szerző stratégiája arra irányul, hogy „elbonyolítsa” a hangnemek és műfajok közti határokat, vagyis egyfajta demarkációt hajtson végre, így az Amikor eljön az idő is egyszerre olvasható esszéként, elbeszélésként, lírai prózaként, de ezek a kategóriák végül beleomlanak a mű eseményébe. A magyar szöveg azonban néhol rendkívül görcsösnek bizonyul, mintha a fordító nem tudta volna eldönteni, hogy a különböző regisztereket hogyan „redőzze” egymásba. A befogadást a bensőségesség körülményes díszletezése is megnehezíti, de ez csupán egy ideig zavaró, hiszen amint hajlandóak vagyunk megválni narratív nosztalgiánktól az alaktalanság hirtelen átlényegül. Ezen a ponton túl már nem tűnik úgy, mintha valamit „eltakarna” ez a hang, mert épp a szöveg átlátszatlansága kerül az esztétikai tapasztalás centrumába. Blanchot poétikája egy kísérleti - az általánosság metafizikájával leszámoló - esztétika mentén bontakozik ki, és a kívülállás jegyében szerveződik. Irodalmi művei esetében ez a kívülállás még hangsúlyosabban érvényesül, sőt, az Amikor eljön az idő kapcsán egyfajta dogmatikusságra is gyanakodhatunk, mintha a szerző elméleti álláspontja „előreprogramozná” a művet. A kötet magyar megjelenése mindenesetre remek alkalom arra, hogy az olvasó szembesülhessen ezzel a besorolhatatlan írói hanggal, mely úgy képes delejes vonzást kifejteni, hogy mindvégig megőrzi és demonstrálja az írás megszüntethetetlen idegenségét. 2010. FEBRUÁR 19.