Élet és Irodalom, 2010. július-december (54. évfolyam, 26-52. szám)

2010-09-24 / 38. szám - Cserna-Szabó András: Halálcsillag • Két pesti nyomozó - Kriminovellák (15, 17. oldal)

Két pesti nyomozó KRIMINOVELLÁK Olasz tészta és francia rongyos kifli, krimiszerzőink imádják a gasztronómiát is meg a szép nőket, ha magánnyomozók, ha balerinák egyaránt. Kerékgyártó István nyomozója a Szervita térről indul, és Párizsba utazhatunk vele, Cserna-Szabó András a Rózsa utcától a Király utcáig vezet minket, és közben megidézi nekünk Petri Györgyöt. A két kriminovella az ÉS felkérésére született. Farsang, a dalköltő egy kánikulai délután hazafelé baktatott a Király utcán, szívében tarka szomorú­ságok és fájdalmak fickándoztak, akár az Izabella utca sarkán működő „Díszhal-madár” üzlet kiraka­tában a színes guppik 75 literes üvegkoporsójuk­ban. Július 16-a volt, az aszfalt alulról, a kőfalak ol­dalról okádták a forróságot Farsangra. A Rózsa ut­cai trafikban újságot vásárolt. Lelke méginkább el­­facsarodott, mikor egy apró, keretes írás közölte vele a tényt: immár tíz éve halott Petri György. A dalköltőnek (aki ekkor rágyújtott egy kék Camel­­re) a Batthyány téri vásárcsarnok mögött működő Isolabella kocsma ugrott eszébe, ahol annak ide­jén, süldőkorában oly sok korsó sört elfogyasztott („koszolódó ifjúság”). Példaképe, Petri mindig a hátsó asztalnál ült egyedül, cigarettázott, Pilsner Urquellt iszogatott, és közben írt. Jó ég, hányszor megfogadta Farsang, hogy odalép hozzá, és azt mondja, jó napot, fiatal és tehetséges magyar dal­költő vagyok, talán ismeri is a nevem, engedje meg, hogy bemutatkozzam stb. Persze soha nem merte megtenni. Egykori gyávaságában most felfedezni vélt némi diszkréciót is. Farsang arra gondolt, ta­lán ott, az Isolabella Sörbár és Eszpresszóban (Is­kola u. 36.) írta példaképe ezt a mizantróp-énekét is: „Talán emlékszik, Petri úr...” Cegléden/vagy Kalocsán?A faszom tudja./Olvassanak, ha akarnak, hogyha nem,/úgy is jó, csak hagyjanak végre már békén. Az ifjú songpoéta annak idején békén hagyta a költőt, de a hófehér sörhab mögül azért fél szem­mel figyelte a férfit, akit áttetsző aszpikként vont be a tiszta közöny. A szúrós fegyencszakáll mögöt­ti zord, mélyen barázdált, hosszúkás arcot, a meg­vető pillantást, a tekintélyt parancsoló orrot. És egy­­szer-kétszer azt is kifigyelte, ahogy Mari a költőért jön, aki még kiissza maradék sörét, elszívja utolsó cigarettáját, felveszi kabátját, sálat köt, kalapját fe­jébe nyomja. Aztán együtt tűntek el a végtelen bu­dai hóesésben. Azóta Farsang azzal áltatja magát, hogy ő ott ült a kocsmában, a szomszéd asztalnál, mikor a költő ezt írta: Ahogyan megyünk összebújva az/ Iskola utcán fázós-boldogan/(„őszi szerelem” - mondta kis pi­masz/fiacskám) „őszi” - és akkor mi van?//bár, persze tud­tuk mi is pontosan, /hogy ami jön, az tél, nem a tavasz/hogy most már minden utoljára van,/hogy az öregség tele behavaz, //de addig itt a kocsma és az ágy/addig legyen tivornya, buja vagy / amíg lehet. És aztán szépen együtt, //egymás kezét el többé nem engedjük, /s együtt, együtt bár úttalan-útatlan/to­­porgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban. Farsang akkor, ott, az Isolabellában tanulta meg. Költőhöz addig nem kell odamenni, amíg lehet. A dalköltő a mézes nosztalgiából arra ébredt, hogy igazán nagy kedve lenne a Club Sörözőben elfogyasztani egy korsó hideg Sopronit. Elindult hát a zebra felé, hogy a hatodik kerületből átkel­jen a hetedikbe, amikor szeme valami váratlanra és hihetetlenre lett Figyelmes. A „Díszhal-madár” üzlet eltűnt. Mintha kiradírozták volna. A helyén csillogó üvegfalú iroda nyílt a sarkon. A kapu fe­letti táblára ezt írták fekete betűkkel: DELILAH MAGÁNDETEKTÍV IRODA. Farsang megbű­völve bámulta a táblát, és nem értette, hová lettek ily hirtelen a halak, a gekkók, a nyulak, a hörcsö­gök, és ugyan mit keres itt, a Király utcán egy nyo­mozó? Ugyan mi után nyomozhat? Milyen titkok lehetnek még errefelé? Farsang szapora léptekkel vágott át a zebrán, és benyitott az irodába. Az ajtóval szemben íróasztalt pillantott meg, raj­ta egy pár tűzpiros tűsarkú cipőt, egy palack Jack Daniel’s-t, egy poharat és egy hamutartót, melyben hosszú női cigaretta füstölgött. A falon IKEA-keretben a The Big Sleep plakátja lógott, rajta Humphrey Bogart és Lauren Bacall nézett farkas­szemet. A detektívnő, mikor megpillantotta Farsangot, levette lábát az asztalról, és mélyen a dalköltő szemébe nézett. Felállt és ke­zet nyújtott: - Üdvözlöm, Gyémánt Delilah vagyok. Foglaljon helyet. Tölthetek? Farasang bólintott, Delilah poharat vett elő a szekrényből, jeget a minibárból. - Miben állhatok szolgálatára, uram? Farsang belesüppedt a mély bőrfotelbe. Megszédült a nő szépségétől. Igazi keleti bombázó volt Gyémánt kisasszony (merthogy nem volt férjezett, Farsang nem látott jegygyűrűt a kezén). Göndör, sötét, vállra omló hajzuhatag, zöld macs­kaszemek, bőséges dekoltázs, hófehér bőr, húsos ajkak. Mi­kor Delilah lehajolt a­ minibárhoz, a dalköltő a szűk farmer­­nadrágban feszülő kerek feneket is megcsodálhatta. - Nem is tudom - makogta Farsang zavartan. - Segítsek? Farsang belekortyolt a whiskeybe, és bólintott. - Lássuk csak. Maga nőtlen. Megrögzött agglegénynek fest. Az inge gyűrött, a nadrágja pecsétes. Tehát minden bizonnyal nem arra kívácsi, megcsalja-e a neje. - Nincs feleségem - vágta rá Farsang. - De ilyen botorság­ra akkor se dobnék ki pénzt, ha történetesen lenne. Megcsal, hát megcsal. Ez a természet rendje. - Helyes - mondta Delilah. - Akkor nézzük. Maga valami művészfélének tűnik. A haja hosszú, az ujjai sárgák, a tekin­tete cinikus, az arca kiélt, és az újságot a kultúra rovatnál nyit­ja ki elsőként, csak utána lapoz a sporthoz. - Ezt ugyan honnan veszi? Delilah az asztalon heverő gukkerra mutatott. - Figyelem néhány napja. Kíváncsi voltam, mikor vesz észre. - Szóval így állunk - nézett Farsang Delilah szemébe, de rögtön el is kapta a tekintetét. Volt a nő szemében valami ál­lati. Valami gyilkos. - Maga keres valamit - jelentette ki a nő. - Így van. Pontosan. Honnan tudja? - Ez a szakmám, a megérzések - mosolyodott el büszkén Delilah. - Ha éppen tudni akarja, van egy olyan megérzésem, hogy maga éppen ezt a kis cikket olvasta... - azzal a nő elővet­te a fiókból az aznapi újságot, és a „Ma tíz éve hunyt el Petri György” című keretes írásra mutatott. - Ördöge van - csodálkozott el Farsang. - Talán ismerte? - Nem. A példaképem volt. Vagyis most is az. - Én is kedvelem a költeményeit. Főként a Smiley-verseit. Tudja, én le Carré kémregényeinek feltétlen híve vagyok. És az öregedő, elégikus Petri is le Carré-rajongó lett, több versé­ben is megénekelte Smiley-t. Az egész világ megpenészedett,/de alant forr valami, nem tudom, /hogy mi, vagy inkább nem akarom­­ tudni, mi­velhogy nagyon is tudom - szavalta Delilah. - Hölgyem, ön Beethovennek zenél! Magam is elkötelezett le Carré-rajongó vagyok. Meglátásom szerint George Smiley világa éppen olyan, mint egy esős, londoni kedd éjszaka. Ma­gányos, nyirkos, sötét, hideg és melankolikus. És mégis, van a mélyén valami, talán a remény az, a remény utolsó parazsa, vagy az utolsó utáni illúzió, amitől lélekben lábujjhegyre emel­kedünk. Miután a dalköltő befejezte a mondatot, hirtelen vastag csönd ült az irodára. Mindketten zavarba jöttek. Farsang úgy érezte, a beszélgetés kilépett rendes medréből, ez már nem egy detektív-ügyfél tárgyalás, sokkal inkább egy első randevú. Rá­adásul egy elég jól alakuló első randevú, Delilah törte meg a csendet. - Nos. Térjünk vissza a tárgyra. Mit keres? Vagyis mit keres­sek meg magának? Isten? Szerelem? Boldogság? Igazság? Út? Maguk művészek, bohém fiúk mindig valami elérhetetlen után vágynak, nemde? - Nem - válaszolta borúsan Farsang. - Ezekről én már le­mondtam. - Óh, egy kiábrándult lélek - vigyorgott cinikusan a nő. - Akkor a Választ keresi? Mondjuk az Élet, a Világmindenség meg a Minden nagy kérdésére? - Ne gúnyolódjon velem. Nincs válasz, mert nincs kérdés. Maga is tudja. - Szóval nincs megoldás, mert nincs probléma? - Azt hiszem, tényleg abbahagyhatná a szívatást! - emelte fel hangját a dalköltő. Delilah arca elkomorodott. - Rendben. Mire kíváncsi? Halljuk. Farsang kissé előredőlt a fotelben, belenézett a nő igéző sze­mébe. - A Jobbik Énemet keresem. - Eltűnt? - kérdezte csodálkozva Delilah. - El. De már nagyon régen. Cudarul viselkedtem vele, any­­nyi szent. Ő mindig csendben, szinte áhítattal hallgatta az is­kolában a tanárokat, szerette a dzsesszt, a baráti beszélgetése­ket, a gombfociparokat, sétálni az erdőn. De én csak röhög­tem rajta, és folyton kigúnyoltam. Motörheadet hallgattattam vele, verekedésekbe kevertem, intőket kaptunk. Természete­sen ő semmiről nem tehetett. Szégyenkezett miattam, és én folyton megaláztam. Széttéptem a füzetét, amibe éppen a lec­kéjét írta, és a folyópartra vittem cigizni. Rávettem a masztur­­bálásra, a káromkodásra. Kényszerítettem, hogy szemtelen le­gyen a szüleinkkel. Álmában punktaréjt borotváltam a fejére. Nem csoda, hogy megszökött. - Ez mikor történt? - Talán még tizennégy se voltunk. Delilah jegyzetelni kezdett a füzetébe. - És hol? - Egy alföldi kisvárosban. Ahol felnőttünk. - És azóta nem látta? - De. Egy ideig rendszeresen visszajárt. A legrosszabb pil­lanatokban tűnt fel. Mondjuk nyerésre álltam egy titkos kár­tyabarlangban, ő hirtelen megjelent, és ki akart ráncigálni. Máskor egy szőkét fűztem valami koncerten a büfében, ő vá­ratlanul odalépett mellém, és a fülembe súgta, kezdjek új éle­tet. Aztán a kupleráj egy sötét szobájában verte az ajtót, mi­közben a perdita a szájával... - Uram, kérem, kíméljen meg a mocskos részletektől. - Rendben. - Mikor látta utoljára? - Talán hat-hét éve. És rettenetesen hiányzik. Hiszen vala­hol ő is én vagyok. És tudom, vagyis érzem, hogy nem halt meg. Valahol él. Talán vidéki körorvos. Van egy rakás gyere­ke. Tudja, családi ház, autó, praxis. Meg egy gyönyörű fele­ség, aki hetente jár manikűrre-pedikűrre, szoláriumba, kozme­tikushoz, hajfestésre és tornázni. Fajtiszta kutyák a kertben. Nyáron görögországi nyaralás, all inclusive. - Miért olyan biztos ebben? - Biztos nem vagyok. Ez csak egy megérzés. Tudja, nekem is a megérzés a szakmám. A lélek mérnöke volnék. Delilah elmosolyodott, arcának két oldalán mintha fényes almák piroslottak volna. - És miért akarja a Jobbik Énjét megtalálni? Eddig is reme­kül megvolt nélküle, nem? - Ez igaz. De­ néha jó volna, ha valaki a vállamra tenné a ke­zét, mikor gyűlöletemben éppen felperzselném a világot. Ha valaki azt mondaná, mikor hajnali négykor még mindig egye­dül támasztom a pultot, hogy „öreg, most már ideje lenne ágy­ba bújni, holnap sok dolgod lesz”. Vagy esetleg belesúghatná a fülembe, hogy ezt a sötét, göndör angyalt hívd el egy olasz étterembe, mondjuk a Dohány utcai Il Terzo Cerchióba va­csorázni, aztán vedd el, csinálj neki egy talicska gyereket, anyánk is ezt szeretné, ha élne... Delilah rosszmájban jegyezte meg: - Egyen kevesebb tésztát, uram. Már Marinetti megjegyzi, hogy a pasta búskomorságot és szexuális vágyat kelt az ostoba férfiakban. Majd hidegen hoz­zátette: - Természetesen az ügyét elvállalom. Bár nem lesz egy­szerű. Gyors eredményt nem ígérhetek. Talán hónapokba is be­letelik, mire megoldással tudok szolgálni. Száztízezer forint a bérem, plusz a költségek. Most ötvenezer forintot kérek, a töb­bit a végén­ írja fel a számát, jelentkezni fogok. A következő napokban Farsang ki sem mozdult a lakásból, lehú­zott redőnyök mögött beletemetkezett munkájába. Egy hét alatt csupán egyszer hagyta el az otthonát, mikor elfogyott a kék Ca­­melie. Egész lemeznyi dalt kellett megírnia az Abortált Hiénák nevű kolozsvári kannibálpunk zenekarnak. Delilahra már szinte nem is emlékezett, annyira elmerült az alkotásban. És nem volt elégedetlen az elkészült művekkel. A lemez címadó számának ref­rénje például így hangzott: Szívem helyén épül már a Halálcsillag/Kibe­­lezlek,felnégyellek, kicsicsillag! A hiénák valósággal zabálták az új dal­szövegeket. Már az utolsó simításokat végezte a nótákon, mikor egy kora délután (nagyjából másfél héttel a dalköltő detektíviro­dában tett látogatása után) megcsörrent Farsang telefonja. -Jól tenné, ha azonnal benézne hozzám - mondta izgatot­tan Delilah. - Azt hiszem, megoldottam az ügyét. De nem hi­szem, hogy az „ügy” ettől a megoldástól leegyszerűsödött vol­na - tette hozzá rejtélyesen. Delilah azon a napon piros nyári szandált, pöttyös szoknyát és matrózcsíkos kék-fehér pólót viselt melltartó nélkül. A bim­bók szinte kiverték Farsang szemét, mikor belépett az irodába. - Próbáljunk meg az ügyre koncentrálni - szólt kimérten a nő, és a sarokba mutatott, ahol egy koszos koldus guggolt a falnak dőlve. A férfi mocskos micisapkája alól zsíros hajcso­mók lógtak ki, füstszínű szakálla szinte teljesen eltakarta ar­cát, tekintetében rémület és őrület ült. Valamit dünnyögött vagy talán énekelt, valami gyereknótát, esetleg egy régi slá­gert, a szöveget nem lehetett érteni. Bűzlött, mint egy állati tetem, nadrágján jól látható húgyfoltok sorakoztak. - A Jobbik Énje! - mondta Delilah. Farsang megdöbbenve nézte a csavargót. - Na jó, azért minden viccnek van határa, kedves... - Szó sincs semmiféle tréfáról, uram. Tíz napig nyomoztam maguk után, míg végre ráleltem. A sors iróniája, hogy hét éve itt lakik maga mellett. Magától pár sarokra. (Folytatás a 17. oldalon) CSERNA-SZABÓ ANDRÁS: Halálcsillag 2010. SZEPTEMBER 24. _______ _15 ­ÉLET ÉS ÍR IRODALOM1­ J

Next