Élet és Irodalom, 2010. július-december (54. évfolyam, 26-52. szám)

2010-09-17 / 37. szám - Gyáni Gábor: A nemzet történelme mint mítosz • Feuilleton (13. oldal)

GYÁNI GÁBOR: A nemzet történelme mint mítosz Robin G. Collingwood a kvázi-történetírás egyik megnyilatkozásaként említi a mítoszt, amely „egyáltalán nem foglalkozik emberi cselekede­tekkel”, a benne előadott „történet szereplői egy­szerűen istenek”. A mítosz cselekménye ráadá­sul nem is az emberi időben zajlik: „noha a mí­toszok formája látszólag időbeli, mert egymást meghatározott rendben követő eseményeket mondanak el - ez a forma szigorúan véve még­sem időbeli, hanem kvázi-temporális: a narrá­tor az időbeli egymásutániság nyelvét metafo­raként használja olyan viszonyok kifejezésére, amelyeket nem tekint igazán időbelinek”. A tör­ténetírás, ezzel szemben, tudomány, mert azzal kezdi, hogy kérdéseket tesz fel, a legenda írója viszont valami ismerttel kezdi, és elmondja, amit ő tud; továbbá humanisztikus, mert „olyan dol­gokról tesz fel kérdéseket, amelyeket emberek vittek véghez a múlt meghatározott időszakai­ban”; továbbá racionális, mert a „kérdéseire adott válaszait megalapozza, tudniillik forrásokra hivat­kozik”; s végül önismeretet nyújt, mert „megmondja az embernek, mi az ember, azzal, hogy elmondja, mit tett az ember”. Vele ellentétben mind többen vallják ma már, hogy a mítosz és a törté­nettudomány közötti ha­tár legalábbis bizonytalan. William McNeill már év­tizedekkel ezelőtt megho­nosította a mythistmy fogal­mát annak érdekében, hogy kifejezésre juttassa, miszerint: „A mítosz és a történelem közeli rokonai egymásnak, miután mind a kettő azt magyarázza el egyfajta történet kereté­ben, hogy miként váltak a dolgok olyanná, amilye­nek.” A közbeszéd azonban a mítoszt hamis­nak, a történelmet (a történetírást) viszont igaz­nak fogadja el. Ennek felel meg továbbá, hogy a történész, amikor elutasítja egy másik törté­nész következtetéseit, mitikusnak nevezi az ál­tala éppen elvetett nézeteket, hogy a saját néze­teit tekintse csupán igaznak. McNeill egyáltalán nem híve azonban a poszt­modern elgondolásnak, mely szerint a tudomá­nyos beszéd lényegében a mitologikus gondol­kodásban gyökerezik. Nietzsche különbséget tett ugyan a mítosz és a történelem, a mitikus és a történelmi tudat között, nem gondolta vi­szont, hogy a mítosz hamisságával szemben a történelmi tudat racionalizmusa képviseli az egyedüli igazságot. A tragédia születése című mun­kájában megjegyezte: „a görögöknek mindent, amit csak átéltek, önkéntelenül is nyomban a mítoszaikkal kellett összefüggésbe hozniuk, sőt csakis ennek az összefüggésnek a fényében ért­hették meg az átélteket, miáltal még a kézzel­fogható jelent is rögtön sub specie aeterni, bizonyos értelemben időtlennek kellett látniuk”. Ez ugyan­akkor paradigmatikus jelentőségű is, hiszen „egy nép értéke - mint különben az emberé is - ép­penséggel csak abban áll, hogy mennyire tudja élményeire ráütni az örökkévalóság bélyegét, mert ezzel mintegy elszakad közvetlen világá­tól, és tanúbizonyságát adja az idő relativitásá­ról és az élet igazi, vagyis metafizikai jelentősé­géről való tudattalan, mélységes meggyőződé­sének.” Ha viszont „a nép elkezdi történelmi­leg felfogni magát”, hozzájárulva ezáltal a raci­onális történetkép megalkotásához, ami azzal egyenértékű, hogy szétrombolja maga körül „a mitikus védbástyákat”, kötetlen zabolátlanság­­gal kezd élni „a gondolat, az erkölcs és a tett va­donjában”. Ennek ellenére később sem nélkü­lözheti a mítosz átfogó magyarázó értelmét, s annyi történik csupán, hogy „az a bizonyos me­tafizikai törekvés [...] a tudományos szókratiz­­mus jóval csenevészebb alakjában” hozza létre „a megdicsőítés formáját”. Ezen az alacsonyabb szinten „ez a törekvés a lázas kereséshez-kuta­táshoz vezet csak, amely lassanként útját veszti a mindenhonnan összehordott-halmozott mí­toszok és babonák zagyva zűrzavarában”. Hayden White a Metahistory című nevezetes munkájában jó szemmel pécézte ki Nietzsche idézett gondolatát. Úgy találta, a német gon­dolkodó azt kívánta meghatározni, hogy mi­ként és mennyire térünk vissza tudatosan a mi­tológia metafizikájához azért, hogy értelemmel lássuk el világunk egészét. Erre ugyanis a pő­rén racionális elme, a tudomány végképp kép­telen. S ezzel nyomban megérkezünk a mítosz és a tudomány közötti bizonytalan határvonal posztmodern elgondolásának fő elvi kiinduló­pontjához. Innen egyetlen apró lépés csupán, ha valaki (legutóbb Chris Lorenz) kimutatja, hogy a tu­dományos történetírás alapító atyáinak, a his­torizmus német mestereinek, Leopold von Ran­kének és Wilhelm von Humboldtnak a törté­netírói ars poetica]íról sem választható le mara­déktalanul a mítoszteremtés. Az írott források filológiai elemzése fontos, önmagában azonban kevés ahhoz, hogy akként beszélhesse el a tör­ténész általa a múltat, ahogyan ténylegesen volt. A szikár tények megállapítása mellett vagy ép­pen azok számbavétele előtt múlhatatlanul nagy szükség van az összefüggéseiket, az egységüket létrehozó és állandósító szellemi erők megérté­sére. A múit értelme tudniillik éppen ezekben az eszmékben rejlik; mindene láthatatlan, a tör­ténelem erőinek azonban lökést és irányt adó princípiumok, ahogyan Humboldt fogalma­zott, „természetük szerint kívül esnek a véges­ség körén, de minden részében áthatják a világ történetét, és uralkodnak rajta”. Humboldt (és Ranke szintén) mélyen meg volt győződve róla, hogy a történelem végső mozgató ereje az iste­ni gondviselés. Joggal jelenti ki Lorenz ezek után, hogy a tudományos történetírás program­ja kezdettől szorosan összefonódott a mitikus tör­ténetszemlélettel. Nem képzelhető el ugyanis nélküle valamely emberi egész (adott nép, le­gyen az nemzet vagy maga az emberiség) tör­ténetének az elbeszélése. Ez okból és nem mondjuk a forráskritika mel­lőzése miatt ölti magára a nemzeti múlt törté­netírói elbeszélése a mítosz sajátos alakját. A mítosz nem csak az általában vett közösségi ön­meghatározásnak, hanem a modern nemzet (nemzet­állam) keretei között keeletkező közös­ség identitásának is elengedhetetlen mentális összetevője (marad). Sőt, a közösségi öntudat éltető közege egyúttal. A mítoszba kódolt hie­delmek elfogadása, tapasztalati ténnyé válása avatja az egyént az adott közösség teljes jogú tagjává, miként Schöpflin György hangsúlyoz­za, a mítosz jól érzékelhető sajátos tulajdonsá­gokkal ruházza fel a közösséget, meghúzván a Mi és az­ok közötti éles határvonalat, hogy megfelelő tartalommal telítse ily módon a kö­zösség önértékelését. A mitikus és a racionális történetkép közötti határvonalak bizonytalansága sokat köszönhet emellett annak is, hogy a modern nemzet idő­beli teljességének fogalma a közös őstől való leszár­mazás mitológiáján nyugszik. A nemzet histori­­kuma szempontjából nélkülözhetetlen az a tu­dományosnak tálalt, bár hamisítatlanul mitikus képzet, hogy a nemzeti közösség időben és tér­ben szüntelenül azonos önmagával. Miért mí­tosz ezek szerint a nemzeti történelem fogalma? Ahogyan Szűcs Jenő korábban már kimutatta, újabban pedig Patrick J. Geary állítja, főként azért, mert: 1) a kora középkori és a mai „né­pek” között magától értetődőnek gondolt egy­beesés teljes egészében mitikus elképzelés; 2) továbbá azért is, mert az etnikai csoportok, a politikai egységek és a területek rendszerint nem estek egybe egymással a modern nemzetállamot megelőzően. A középkorban nem földrajzi, sok­kal inkább politikai, gazdasági vagy társadalmi határok választották el egymástól a „népeket”; „ahol ennek ellenére is fennálltak a földrajzi el­különülések, azok inkább a térségeken belül és nem a­ térségek között léteztek” (P. J. Geary). Ami­kor a történész úgy határozza meg a nemzeti történelmet, mint időben folytonos, a térben ál­landó entitást, akkor oroszlánrészt vállal a mí­toszteremtés feladatából, holott egyébként a mí­toszrombolás, a történelmi legendák oszlatásá­­nak a bajnokaként szereti láttatni magát. A mítosz és az ész (logosz) ellentétét tételez­ve a szakszerű történetírás kezdettől arra veszi tehát az irányt, hogy kizárólag a tudatos emléke­zet számára tartsa fenn az elmúltat, kiragadva azt ily módon a kollektív emlékezet (a hagyo­mány) hatalmából. S miért fontos vajon, hogy racionális eszközökkel tegyünk szert a múlt e tudatára? Ennek minden bizonnyal az a fő oka, hogy egyedül így biztosítható a racionalizmus (a pozitív tudás) égisze alatt tenyésző naciona­lizmus hatására (is) létrejövő közösség, a mo­dern nemzet szilárd és tartós belső kohéziója. A múlt nemzeti történelemként való tudatosí­tása a közösségi szolidaritás megteremtését cé­lozza, azt, ami a mítosznak is egyik döntő funk­ciója minden korban. A (nemzeti) történelem mitológiai konstrukciója, amellett, hogy meg­könnyíti (egyáltalán: lehetővé teszi) a múlt ho­lisztikus felfogását, elengedhetetlen tehát ah­hoz is, hogy a történész a múlt hatásos képével szolgáljon a nemzet társadalmi tekintetben dif­fúz tagjai számára. A nemzeti múlt történeti ká­nonjának megfelelő kommemoráció a nemzet egyedeit bevonja a szimbólumok, rítusok és mí­toszok szövevényébe; ebben rejlik identitásbiz­tosító ereje. A nemzeti történelmi megemléke­zések rituáléi, a rituáléban való tevőleges rész­vétel, valamint annak elfogadása, hogy a törté­nelmi mítosz a legnyilvánvalóbb szellemi ka­pocs az egyén és a közösség között, mind a nem­zeten mint „képzelt közösségen” belüli szolida­ritás kötelékeit erősíti. Ebből fakad, hogy „az emberek előszeretettel ragaszkodnak ahhoz, hogy gondolkodásuknak, megnyilvánulásaik­nak és kommunikációiknak kvázi-mitológiai for­máit megőrizzék egy tudományosnak mondott korszakban is” (G. S. Kirk). A szakmai éthoszára büszke történész, igye­kezvén elkerülni a (túlzott) mitizálást saját tu­dományos gyakorlatában, különféle opciók kö­zött választhat. Konvencionális stratégiaként kínálkozik számára az aufklárista beállítottság erőltetése, amely megköveteli tőle, hogy rendít­hetetlenül rombolja a történelmi legendák és mítoszok vélt igazságába vetett közkeletű hitet. Ennek a gyakorlatnak számos honi történész hódol ma is nagy erőbedobással (Romsics Ig­nác, Hahner Péter, Ablonczy Balázs). Akként is reagálhat azonban a történész erre a helyzetre, hogy elismeri: ő maga szintúgy hoz­zájárul a szüntelen mitizáláshoz. Két ismert pél­dája létezik manapság ez utóbbi történészi at­titűdnek, az emlékezés helye, valamint a kulturális fogalmaihoz igazított történetírás gyakor­lata. A nemzetnek a nacionalizmus korából szár­mazó eszméje - állítja Pierre Nova - ma már minden értelmét és funkcióját elvesztette. Kö­vetkezésképpen a nemzet történeti, „egységesí­tő” fogalma a nemzet (kollektív) emlékezetét je­lenti csupán. „A nemzeti történelem csak az em­lékezetben maradt folytonos. »Franciaország« sehol másutt, csak az emlékezetben létezik.” A nemzet történelme ennek során át kell, hogy adja a helyét a nemzet emlékezetének­, az előbbi egyetlen változatban létezett csupán, hogy kánoni hatal­mával létrehozhassa a nem is túl távoli múltban a nemzeti identitást, az utóbbi pedig különféle változatokban tenyészik, és partikuláris csoport­identitások alapjául szolgál. A kollektív emlékezet révén birtokba vett múlt alteregója az örökség, ami megmutatja, hogy mi­lyen viszonyt ápol a társadalom az idővel. „Az örökség láthatóvá tesz, kifejez egy bizonyos idő­rendet, amelyben a múlt dimenziója számít. Ám itt olyan múltról van szó, amelytől a jelen nem akar teljesen elszakadni.” Az örökség francia te­oretikusai (például Francois Hartog) szerint a historizmussal ellentétben ez alkalommal „olyan múltról - egy bizonyos múltról - van szó, amely­ből a jelenben az a fontos, hogy egy adott mó­don látható”. Az örökség, amely egy, a történet­­írástól idegen mnemotechnika révén választja ki a számára fontos múltat, ez a sajátos emléke­zeti kultúra ráadásul kánont sem teremt a múlt dolgait illetően. Végzetesen egymásra van tehát utalva a naci­onalizmus és a történetírás. Ki tud vajon egy­szer törni a történeti gondolkodás a nemzeti pa­radigma eszmei, érzelmi és politikai burkából, és ildomos-e egyáltalán, hogy valaha sor kerül­jön erre a szakításra? Ezekre a kérdésekre a ma még beláthatatlan jövő ad majd feleletet. Ad­dig is érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy mi módon keletkezik a történeti tudás; eb­ben a folyamatban a nacionalista mítoszok és a reálisnak tetsző múltbeli tapasztalatok együtte­sen teremtik a (modern) történeti tudatot. Könyv Kata munkája 2010. SZEPTEMBER 17. FEUILLETON 13 ÉLET ÉS 1Z IRODALOM

Next