Élet és Irodalom, 2011. január-június (55. évfolyam, 1-25. szám)

2011-02-11 / 6. szám - Mélyi József: A köztér elszámoltatása (6. oldal) - Megyesi Gusztáv: Élet - Grosics, a példakép (6. oldal)

Orbán Viktor és a felvilágosodás dialektikája KONTLER LÁSZLÓ (Folytatás a 5. oldalról) A személyes vélemények megformálása „nyilvános észhasználat” keretében, tágas és nyitott kommunikációs térben zajlik, amelyben azok kölcsönös kontrollt gyakorolnak egymás fölött, s a hatóság beavatkozása ebbe a nyilvános térbe csak akkor indokolt, ha a vélemények némelyike veszélyeztetné a közbiztonságot (lásd fent, a versengő és ugyancsak kölcsönös ellenőrző funkciót betöltő önérdekek párhuzamos esetét) - a hatóság feladatait bármilyen legitimációs alapon éppen ellátó személyek ideológiai-világnézeti preferenciáinak alapján semmiképpen sem. Paradox módon az 1780-as évek porosz kontextusában éppen ezt jelentette Kantnak az a némileg (ön) ironikus gondolatmenete, melyben II. Frigyest a legfelvilágosultabb uralkodónak aposztrofálta a király következő (valószínűleg apokrif) bonmot-ja alapján: „fecsegjenek bármit, csak engedelmeskedjenek”. Ennek belátásához persze szükséges annak a felidézése, hogy a felvilágosult monarchia államában az „engedelmesség” fókuszának nem az uralkodó személye számított, hanem az - igaz, általa megtestesített, de egyúttal szolgált - racionális, a közösség békéjét, biztonságát, „kényelmét” garantálni hivatott, kiszámítható jogrend. * E vállaltan töredezett és impresszionisztikus gondolatmenet során a felvilágosult monarchia témája elvezetett bennünket a mi szűkebb, otthonosan dohos Habsburg pátriánkba. Miután a közelmúltban némely kuruc szegénylegény felhorgadásáról lehetett olvasni, nem állhatom meg itt annak rögzítését, hogy bizony a felvilágosodás jobbára amolyan labanc huncutság képében ütött tanyát e tájon - de (tetszik, nem tetszik) ennek a huncutságnak az ivadékai Hajnóczy, Berzeviczy, a Széchenyik. Nemzei arisztokrata politikus-bürokraták voltak Mária Terézia és 11. József környezetében, nevelői között eminens szerepet játszott Joseph von Sonnenfels, a politikai és kamarai tudományok (kb. államigazgatás- és nemzetgazdaságtan) első professzora a bécsi egyetemen. A XVIII. századi Polizeyund Kameralwissenschp klasszikusan felvilágosult, empirikus és célorientált diszciplína volt, arra hivatva, hogy megfelelő szakmai éthoszú, elkötelezettségű és felkészültségű hivatali elitet képezzen egy olyan birodalom számára, melyben a politikai hatalom legitimitása működésének nem „jogszerűségéből”, hanem „racionalitásából” származik, s ez utóbbi fokmérője a polgárok „biztonságának és kényelmének” garantálására való képessége. Sonnenfels tankönyveiben, értekezéseiben e képesség kialakításának két feltétele volt. Egyrészt az, hogy minden egyes országlakos közvetlenül az állam partnerévé váljon azáltal, hogy eltűnnek közöttük a rendi megkülönböztetések (miközben megmarad számukra az önkéntes alapon történő szerveződés lehetősége). Másrészt az, hogy az adminisztráció teljes körűen rendszerezze az élet minden területét, amelynek köze lehet a „biztonság és kényelem” megvalósításához, és statisztikai részletességű (ne feledjük: Staatistika államtan) ismereteket szerezzen az ehhez szükséges erőforrásokról. Másként hogyan volna lehetséges, hogy a lakosságot ne fenyegesse - találomra - se a (nem rossz gazdálkodás, hanem természeti csapás vagy árdrágítás miatt fellépő) gabonahiány, se az ivóvíz és a levegő szennyezettsége, se az építési területek rendezetlensége, se a mérgező patikaszerek helytelen tárolása, se a kóbor kutyák, se a hitelrontás...? E „bürokratikus felvilágosodásnak”, az állam adminisztratív víziójának - mely érdeklődésének homlokterébe nem a szuverenitás, a jogok és kötelezettségek elosztása és cseréje kérdéseit állította, hanem „dolgok”: népesség, terület, erőforrások kormányzását - persze megvoltak a kockázatai. Amikor a felvilágosult uralkodó konzervatív ellenállásba ütközött (de akkor is, amikor úgy látta: általa kiszabadított szellemeket kell visszagyömöszölni a palackba), s még inkább akkor, amikor ez utóbbi gond felvilágosulatlan utódjának fejét fájdította, az eredeti koncepció szerint a hatóság „elrendező” funkcióját ellátni hivatott Polizey elméleti logikája és létrehozott gyakorlati mechanizmusa azzá a megfigyelő, felügyelő, fegyelmező és büntető rendőrséggé alakult, aminek rosszabb álmainkból és még roszszabb tapasztalatunkból ismerjük, amit azonban - hogy visszatérek egy korábban említett témára - a felvilágosodást diabolizáló álláspont átlátszó csúsztatással állít be „a felvilágosodás immanens, elkerülhetetlenül érvényesülő tendenciájának. ’89. októberi útitársam pillanatnyilag - a jelek szerint jó sokáig - Magyarország miniszterelnöke, és fél évig a magyar EU-elnökség vezetője. Hogyan állunk e hazában ennek a periódusnak a kezdetén a felvilágosodás gazdag örökségével, amelyről nehéz lenne elvitatni, hogy a mai Európa számára alapvető tájékozódási pontokat jelölt ki? Attól tartok, elég pocsékul, írásomban - talán feltűnően - kerültem, hogy említést tegyek egyebek között Montesquieuről és a hatalmi ágak megkülönböztetéséről-szétválasztásáról. Nem szóltam az amerikai alapító atyáknak arról a felismeréséről sem, hogy mivel alkotmányozás és normál törvényhozás lényegét tekintve eltérő feladat, ha már egyszer egy, az utóbbi céljára megválasztott grémium (többsége) magára vállalja az előbbit, akkor minimum úgy helyes, hogy (1) ezt ne a saját értékválasztásainak kizárólagos preferálásával tegye, (2) ne a saját hosszú távú berendezkedése biztosításának ügyetlenül leplezett céljával művelje, hanem (3) éppen ellenkezőleg: dolga végeztével írjon ki új választásokat, aztán vegye a kalapját. Mellőzésük szándékos: hozzájuk az égvilágon semmi köze annak, ami tavaly május óta az ország vezetése részéről szóban és tettben történt, történik és sajnos minden bizonnyal történni fog. (Illetve dehogyis: köze van, hiszen pontosan az ellenkezője.) Azért Arkagyij Rajkinnak, gyermekkorom hazánkban is népszerű szovjet komikusának az akkori állapotokat (talán akaratlanul?) oly találóan jellemző iróniájával szólva -fálámifán - de nem ászigászi... Hogy a fentiekben önkényesen kiválasztott alakok némelyikét soroljam elő újra: megkaptuk Burke-ből a nemzeti történelmi szimbólumok iránti rajongást - a múltból a jelen számára releváns hagyományok felelős kiválasztása iránti érzékenység nélkül; Paine-ből populista arroganciát és talmi forradalmi retorikát - a demokratikus alapjogok védelme és ápolása iránti elkötelezettséget megkérdőjelező politikai és törvényhozói gyakorlattal. Aztán itt van velünk Sonnenfelsből az állam mindenre kiterjedő és a kanti kategorikus imperatívusz tudását magának vindikáló figyelme - az emancipált, polgárrá avanzsált alattvalókkal fenntartott partnerkapcsolat törekvése és az állam általa is vallott, eredetileg a „társiatlan társiasság” filozófusai által előirányzott világnézeti semlegessége nélkül. Miniszterelnök Úr, kedves Viktor - nem lehetne fordítva? ÉLET ÉS|#N 1 Azt mondja Nyilasi Tibor volt válogatott futballista, a labdarúgó-szövetség sportigazgatója, hogy a nemrég elkészült Grosics-filmet kötelező tananyaggá kellene tenni az iskolákban, hadd ismerjék meg a fiatalok a legendás kapus életét. Nem tudom, hogy dr. Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár hogyan áll a kérdéshez, mint ahogyan arról sincsenek ismereteink, hogy Krisztus urunk miként viszonyult a labdarúgás nevű játékhoz, ennek ellenére meg merjük kockáztatni a kijelentést: az ifjú nemzedékeknek addig jó, amíg nem ismerik meg Grosics Gyula életét, s pláne nem állítják eléjük példaképnek. A Fekete párducról akkor szóltunk legutóbb e lapban, amikor egy interjúban arról panaszkodott, hogy éhen fog halni, annyira kevés a nyugdíja, másnapra aztán kiderült, hogy nyugdíjként pár forint híján kétszázezer forintot vesz fel, igaz, adott életvitel mellett ez is éhhalálhoz tud vezetni. Mindegy, Grosics azóta megkapta a Príma Primissima-díjat, a napokban pedig a Nemzet sportolójává nevezik ki, ami havi ötszázezer forint; remélhetőleg most legalább fél évig nem kell majd Grosics számára szociális gyűjtést szervezni. A kapus a napokban volt 85 éves, s ebből az alkalomból külön köszöntötte őt a nemzeti ügyek kormányának miniszterelnöke a centrális erőtér legfrekventáltabb fórumán, az országértékelésen, mindjárt példaképül is állítva az ünnepeltet az ifjúság számára. Annak megvitatásába most nem vágunk bele, hogy egyáltalán kellenek-e példaképek a feltörekvő ifjú nemzedékek számára (nem kellenek, az erre alkalmas személyek ugyanis a dinoszauruszokkal már rég kihaltak), de tegyük fel, hogy a gyerekek mind Grosicsok akarnak lenni, s azok is lesznek. Milyen élet vár rájuk? Maga a rettenet, hiszen egyik kurzusnak nagyobb üldözöttjei lesznek, mint a másiknak. Már jeleztük egyszer ebben a lapban, hogy Grosicsot a legkörmönfontabban üldözte a Kádár-rendszer: butikot adott neki, önálló tévéműsort, két helyről fizetést, a Volán-trösztnél sportköri elnökséget. Ami Grosicsnak a mai társadalomban elfoglalt helyét illeti, legyen elég annyi, hogy az országértékelésen Schmitt Pál mellé ültették, s az ember elborongott, hogy mennyi nemes, hibátlan jellemű férfiú vált e hazában korábbi diktatúrák üldözöttjévé, míg végre elérte őket is a teremtő felszabadítás. Hanem ha már példakép kell mindenáron, itt van Buzánszky Jenő. Grosiccsal már csak ők vannak életben a híres Aranycsapatból, amelyben Buzánszky a maga szerényebb tudásával afféle díszpinty szerepet játszott, ő képviselte a vidék futballját a világverő csapatban. Szürke, kiegészítő ember szerepét ő maga sem tagadta soha, sőt kifejezetten a szerencse kegyeltjének tartotta magát, hogy a zsenik között játszhatott. Hanem szép lassan ez is megváltozott. Kezd egyre nagyobb öntudattal beszélni a szerepéről, most már ugye nincs Puskás, aki kijavítaná, s minthogy egyedül jár élménybeszámolókra az országban, ő maga lett az Aranycsapat, ő Puskás és Hidegkúti is egyszemélyben, tehát a puszta életben maradásával vált zsenivé ő is, anélkül, hogy bármit is tett volna ezért. Nem véletlen, hogy a napokban kormányhatározattal ő is a Nemzet sportolójává lép elő, mi több, ennek megfelelően is viselkedik: legutóbb már a végtelenül szerény és alázatos Buzánszky egy nagyváradi gálamérkőzés előtt a kezdőrúgáson veszett össze Mészöly Kálmánnal, levegőnek nézve a nála ezerszer jobb klasszist, mondván, mit keres itt ez az ember. Ami nem jelenti azt, hogy egy példakép-választás nem lehet sikeres. Még a hetvenes évek elején portréfilm készült az ifjonc Nyilasi Tiborról, aki elmondta, hogy neki Albert Flórián a példaképe, olyan akar lenni, mint az aranylabdás csatár. Amin aztán jót derült a fél ország, hiszen akkorra már köztudott volt, hogy a magyar futballcsászár a pályafutása alatt szinte ipari méretekben adta-vette a mérkőzéseket, s fúrta az edzőket, vezetőket. Igaz, példaképnek tökéletesen megfelelt: nem telt el két év, és a Nyilasi vezette fiatalokból álló Fradi bundával nyerte meg a bajnokságot Zalaegerszegen. Megyesi Gusztáv Grosics, a példakép A köztér elszámoltatása George Rickey tulajdonképpen átlagos amerikai szobrász volt, művei főleg a hatvanas-hetvenes években lettek népszerűek. Európa néhány fontos közterén, többek között Rotterdamban vagy Berlinben is áll egy-egy kinetikus alkotása. Münster városa 1974-ben döntött úgy, hogy megvásárolja és egy parkban felállítja Rickey Három forgó négyzet című mozgó és absztrakt művét. Akkoriban modern köztéri műalkotást még nemigen láthattak az igencsak konzervatív Münster közterein, az új kezdeményezés pedig - talán ezért is - elutasításra talált a lakosság körében. Az újságcikkekben és a városházára érkező levelekben az emberek leginkább két dolgot kifogásoltak: a mű árát (130 000 márka - mennyi mindenre lehetne elkölteni), illetve azt, hogy a műalkotás nem is műalkotás, hiszen ilyet minden ügyesebb mesterember meg tudna tervezni „néhány söralátéten”. A tiltakozásokban legtöbbször az adófizetők pénzének elherdálásáról, „infantilis primitivizmusról” esett szó, de előkerült az „elfajzott művészet” rég elfeledettnek hitt fogalma is. A városvezetésben többségben lévő kereszténydemokraták ennek hatására ki is jelentették: „efféle művet a polgárok akarata ellenében nem lehet felállítani”. Mindezt csak azért érdemes emlékezetünkbe idézni, mert az elszámoltatási kormánybiztos eljutott a köztéri műalkotásokig. A Magyar Nemzet beszámolója szerint (Egymilliárd„műalkotásokra”, 2011. febr. 5.) Budai Gyula a Magyar Universitas Program felsőoktatási PPP-beruházásai keretében a beruházási összegek egy százalékából 2006 óta elkészült kortárs képző- és iparművészeti alkotások létrejöttének körülményeit is vizsgálja. Önmagában a PPP-konstrukció vizsgálata nem indokolhatatlan, hiszen az így finanszírozott épületek a Művészetek Palotájától az egyetemi berházásokig az elmúlt évtizedben hatalmas terhet raktak az állam és az önkormányzatok vállára. Ezen belül az épületekhez kötődő képzőművészeti pályázatok kiemelése, a pellengérre állítás módja és indoklása azonban erős kétségeket vet fel. E helyütt tekintsünk el attól, hogy a Magyar Nemzet által címbe foglalt egymilliárd forint a nyilvános adatok szerint ennél jóval kevesebb, illetve hogy a képzőművészeti alkotások létrehozására lehetséges-e egyáltalán közbeszerzési eljárás kiírása - ezek a pontok nyilván tisztázódnak majd. A kétségek inkább elméleti jellegűek, és egyrészt a köztérről folytatott európai gondolkodás hazai alkalmazására, másrészt a politika által felhasznált sztereotípiákra vonatkoznak. Ha európai szemmel nézzük, a Magyar Universitas pályázati programja tulajdonképpen a világon sok helyütt ismert, úgynevezett egyszázalékos szabály hazai alkalmazása, azaz a közpénzből készülő beruházások értékének egy százalékát - egyes országokban többet, máshol kevesebbet - kötelezően a létrejövő épületekhez tartozó műalkotások elkészítésére kell fordítani. Nálunk is volt már hasonló szabályozás néhány évtizeddel ezelőtt, pár éve pedig a szocialisták próbálták ezt valamennyi államfit beruházásra kiterjeszteni - a kezdeményezés rövid úton elhalt. Az universitas azt a modellt vezette be, amely minden kritika ellenére működőképesnek bizonyult többek között Németországban vagy Franciaországban, és az elmúlt években valóban remekül funkcionált Ausztria különböző tartományaiban. Transzparens szerkezetű pályázatról volt szó, amely a megalapítása óta szinte egyedül nyújtott lehetőséget kortárs művészek köztéri műveinek megvalósítására, az építészet és a képzőművészet kapcsolatának újragondolására. A zsűri tagjai a kortárs művészet szakemberei, valamennyien megtalálhatók a lektorátus nyilvános szakértői listáján, többségük intézményvezetői gyakorlattal bír. Ha mindez kevés ahhoz, hogy egy Európában (és a világ más pontjain) uralkodó szemlélet nálunk is intézményesüljön, akkor feltehető a kérdés, van-e egyáltalán esély, hogy évszázados sztereotípiák mégsem válnak uralkodóvá és az állami elszámoltatás részévé? A Magyar Nemzetben ismertetett fordulatok ugyanis olyan gondolatokra és megfogalmazásokra utalnak, amelyek egyidősek a XX. századdal vagy legalábbis az avantgárddal. Ezek a felvetések egyrészt kétségbe vonják, hogy a létrejött művek valóban a művészet kategóriájába sorolhatók-e - erre utal többek között a címben az idézőjeles „műalkotás” -, másrészt az adófizetők pénzének gondos felhasználását kérdőjelezik meg. A kétség elsősorban arra a történeti tényre vezethető vissza, hogy a modern művészet már a XIX. század végén maga ellen hangolta a közönséget, hogy később az avantgárd konfrontációra hajló beállítottsága tovább hergelje az egyedül érvényesnek hirdetett művészet ellenségeit. A konzervatív sztereotípiák máig elevenek maradtak, elég az elmúlt évtizedekből bármelyik köztéri Richard Serra-mű felállításának körülményeiről olvasni. Most is erről a zsigeri ellenérzésről van szó: „... kérdés, hogy a modernnek nevezett alkotások - például az egyszínűre festett falrész - valóban milliós értéket képviselnek-e. Erre a kérdésre igazságügyi szakértők adnak majd választ - mondta az államtitkár.” Az ilyen fordulatokkal az elszámoltatók öntudatlanul az ötvenes évek kelet-európai absztrakcióellenességét és a harmincas évek Elfajzott művészet-kalitásait idézik meg, ahol csaknem mindig a dolgozó népre és annak „adógatasaira” hivatkoztak. Visszatérve Münsterhez a város végül mégis megkapta George Rickey alkotását, mégpedig egy banktól, ajándékba. A jelen szempontjából a történet végül is innen válik érdekessé, hiszen ezután a tiltakozásokra és a nagyközönség értetlenségére hivatkozva néhány lelkes művészettörténész és múzeumi ember azt javasolta, indítsanak pedagógiai programot, amely közelebb hozza a nézőkhöz a kortárs képzőművészetet. Végül ebből a kezdeményezésből nőtt ki a Münsteri Szoborprojektek most már több mint harminc éve rendszeresen megrendezett sorozata, amely nemcsak egy város arculatát írta újra, de egész Németország (sőt Európa) legjelentősebb köztéri művészeti projektjeként ismert. Magyarországon ez egyelőre csupán a jövő illúziója. A jövő realitása, hogy az efféle elszámoltatások után nagyítóval sem lehet majd olyan állami vagy önkormányzati megbízót találni, aki kortárs művet akarna felállítani. Ez a realitás pedig elsősorban a teljes képzőművészeti intézményrendszer és a pedagógia csődje lesz - egy olyan jelenből kiindulva, amelyben nincs valódi közép- és általános iskolai művészettörténet-oktatás, nincs valódi közbeszéd, és egy politikus bármikor kimutathatja, mennyire nincs fogalma a művészetről és annak történetéről, s miközben a világban a köztéri művészet fogalma folyamatosan átalakul, mi inkább visszatekerünk az idő kerekén. Azért vegyük észre közben, hogy az elszámoltatástól lefelé már csak egy lépés van, de fölfelé végtelenül nyitott a tér. Mélyi József A februári szám tartalmából • Kurtág György 85 éves Farkas Zoltán, Klein György, Michael Gielen és Menahem Pressler írásai • A Nemzeti Kulturális Alap Zenei Kollégiumának stratégiája • Jevgenyij Kiszin és Jan Bostridge interjúja • Operaelőadások Budapesten (Mozart: Ascenio Albában, Donizetti: Szerelmi bájital és New Yorkban (Verdi: Don Carlos - élő internetes közvetítés) • Régi-új könyv Mahlerről, Szvjatoszlav Richter magyarországi hangversenyfelvételei CD-n IRODALOM 1VJ 2011. FEBRUÁR 11.