Élet és Irodalom, 2011. január-június (55. évfolyam, 1-25. szám)

2011-01-14 / 2. szám - Krzysztof Varga: Orbánba gyönyörködve (7. oldal)

gattasson. Az új médiatörvény a jogál­lamiság és a jogbiztonság elveinek meg­felelő modern és a médiaigazgatás sa­játosságaihoz igazodó, objektív szank­ciórendszert alakított ki, többféle szank­ciótípus alkalmazását teszi lehetővé. A jogkövetkezmények megállapítása kö­rében a három legfontosabb alapelv a fokozatosság, az arányosság és az egyen­lő elbánás alapelve. A bírságok össze­gének maximuma egyáltalán nem pél­da nélküli Európában, a maximum bír­ságösszeg alkalmazása és végrehajtása pedig csak többszörös, súlyos, szándé­kos, a bíróság által is megállapított jog­sértés esetén lehetséges. Elhallgatott vívmányok Sajnos a törvény szigorú kritikusaival folytatott viták egyelőre nem teszik le­hetővé azt, hogy az új szabályozás ér­demeivel, progresszív elemeivel is fog­lakozzunk. Talán nem véletlen, hogy a televíziós és a rádiós médiaszolgáltatók köréből komolyabb kritika nem éri a törvényeket; számukra a január 1. utá­ni helyzet minden tekintetben kedve­zőbb, mint a korábbi (a sajtó szabályo­zási „terhei” az elektronikus médiát ed­dig is kötelezték). Lassacskán mégis jó volna beszélnünk a magyar és az európai kultúra védel­mében tett jogalkotói lépésekről (pél­dául a magyar zene és általában a hazai műsorkészítés védelmében), az új, re­mélhetőleg működőképes társszabályo­zási rendszerről (ami ha létrejön, eleve kizárja majd a hatóság jogalkalmazását a sajtóval, valamint a lekérhető média­szolgáltatásokkal szemben); a reklám­­szabályozás szigorának lazításáról a mé­diapiac megerősödése érdekében; a mé­diapiaci szereplők korábbi szigorú sza­bályozási terheinek enyhítéséről; a mé­diatulajdonlás szigorú szabályainak mo­dernizálásáról; a lapnyilvántartás rend­szerének megújításáról; a korábbi hiá­nyosságokat kiküszöbölő új szabályok­ról a műsorterjesztés területén; az ok­nyomozó újságírás védelméről; a tulaj­donossal vagy a reklámozókkal szem­ben fennálló szerkesztői szabadság vé­delméről. A jövő A Média­tanácsban mindannyian feles­küdtünk a szólás- és sajtószabadság ér­vényesítésére; ez súlyos felelősséget he­lyez ránk. Döntéseinkben ennek meg­felelően kell majd eljárnunk. Tökéletes jogszabály nincsen. Ha az Európai Bizottság kifogást talál a szö­vegben (a magam részéről ezt nem va­lószínűsítem, mert a releváns EU-nor­­mák szinte szó szerint beépítve szere­pelnek benne), akkor a jogalkotónak majd lépnie kell. Ha a jogalkalmazás során esetlegesen kiderülnek a törvény kisebb-nagyobb hibái, a jogalkotó ak­kor jár el felelősen, ha megkísérli a hiba kijavítását. Ezek nem presztízskérdések, hanem evidenciák. De történjék bármi, a sajtószabadságot nem e törvényektől és nem a Médiatanácstól kell félteni. 1 A rövid áttekintésben az Nemzeti Média- és Hírközlé­si Hatóság szakértői anyagait is felhasználom. 2 A témáról Majtényi László tanulmányt is közölt: Az ORTT szabadságjog-védelmi szerepe. Fundamentum, 2010/2.­­ Érdekesség hogy az ORTT egyetlenegyszer alkal­mazta e szabályt: a jobboldalhoz közelálló újságírót marasztalt el az alkotmányos rend megsértése miatt (a Hír TV-nek a Magyar Televízió 2006-os „ost­romáról” közzétett tudósítása kapcsán). A bíróság később megváltoztatta a hatósági döntést. Lehet, hogy az új médiatörvénnyel Or­bán Viktor kicsit túlméretezte a Fidesz által még „vissza nem szerzett” intézmé­nyek ellen indított deszanttámadást, nem a megfelelő hídnál ért földet a csapat, mert nemcsak az Európai Unióból hal­latszik dühös morgás, hanem még az Egyesült Államokból is. Az is megesett, hogy Fehéroroszország és Oroszország két erős emberéhez, Aljakszandr Luka­­senkához és Vlagyimir Putyinhoz ha­sonlították a magyar miniszterelnököt. Orbán talán egyszerűen arra számított, hogy az Európai Uniót nagyon lefoglal­ják a saját problémái és az eurózóna meg­mentése, ezért csak legyint a magyar ak­cióra, sőt talán észre sem veszi. De kü­lönösnek, sőt egyenesen őrültségnek tű­nik az, hogy a jobboldali kormány ab­ban a pillanatban vezet be ilyen drákói, az Unió szellemével teljesen összeegyez­tethetetlen előírásokat, amikor Magyar­­ország átveszi a féléves EU-elnökséget. Időben egybeesik a két tény: elhallgat­tatják a médiát, miközben átveszik az uniós elnökséget - ezért figyelt fel hirte­len Európa arra, hogy mi történik mos­tanában Magyarországon. Miért volt olyan sürgős Orbánnak a törvény? Esetleg a média elhallgattatá­sa csak előzetes volt, fedeznie kellett ma­gát, mert valami olyasmire készül, ami­hez képest az eddigi játék csak könnyű bemelegítés volt? Ha lefegyverezte a ve­szélyes ellenfelet, vagyis a médiát, akkor bátran támadhat más frontokon, és már csak egy nyitott kérdés marad: milyen csapásirányt választ. Nagyon is helyén­­valóak ezek a hadászati metaforák, mert O­rbán szeret a háborús retorikát, ő maga is igazi harcos. Orbán gyakorlottan és következete­sen folytatja politikáját: valamivel több mint fél éve vette át a teljhatalmat, azóta sikeres támadást indított az Alkotmány­bíróság ellen -lényegében megfosztotta önállóságától -, a Magyar Nemzet Bank ellen, hisz az elnökének a háromnegye­dével megkurtította a fizetését, mond­ván, hogy az ilyen magas kereset erkölcs­telen, és a magánnyugdíjpénztárak ellen, hogy az onnan begyűjtött pénzzel ment­se meg az ország boruló költségvetését. Míg a fendi döntéseken lehet vitatkoz­ni, veszekedni (hisz nemrég a lengyel kormány is drasztikusan korlátozta a ma­gán-nyugdíjpénztári befizetéseket), az új médiatörvény valójában lezárja a vi­tához vezető utat. Orbán Viktor meg­mutatta, hogy a ,Viktátor” gúnynév egy­általán nem lötyög rajta. A kormány persze azt mondja, hogy a törvény nem a szólásszabadság ellen irányul, hanem rendbe kell tenni a mé­diát, és védeni kell a közerkölcsöt, akik pedig bírálják - az Európai Unióban is -, kizárólag politikai indíttatásból teszik, mert baloldaliak, és nem szeretik a jobb­oldali magyar kormányt. Egyébként bi­zonyos előírásaival önmagukban egyet is lehet érteni: azzal például, hogy a rá­dióban a zenei anyagok 35 százaléka le­gyen magyar, ebből 20 százalék pedig az elmúlt évek termése, a tévéműsorok 50 százaléka legyen európai produkció, ennek pedig nem kevesebb mint egyhar­mada magyar. Mivel mindent eláraszt a legócskább amerikai zene és film, ezt az európai és a nemzeti magaskultúra vé­delmében tett helyes lépésnek tekinthet­jük. Egyébként annak idején a mi mé­diavitáinkban is megfogalmazták azt a követelést, hogy kevesebb nyugati és több lengyel zenét játszanak, és látszó­lag helyes lépés lett volna. Csak éppen azzal fenyegetett, hogy hitvány lengyel­re cserélik a hitvány amerikai zenét, mert nem lehet elérni magas művészi színvo­nalat a megfelelő törvénnyel. Persze Ma­gyarországon is alakulhat hasonlóan a helyzet. Ugyanígy korlátozzák húsz százalék­ra a híradókban egy ellenzéki módosító indítvány eredményeként „a közvéle­mény tájékoztatását nem szolgáló bűn­ügyi tematikájú híranyagot”. És megint ugyanott tartunk: abban a világban, ahol a média élvezettel táplálkozik erőszak­kal és bűnnel csak azért, hogy növelje a nézettségét vagy a kattintásszámot, ez jó irányban tett lépés lenne. Feltéve, hogy a cél nem az országimázs javítása, nem akarják szőnyeg alá söpörni azokat a kel­lemetlen tényeket, amelyek, mondjuk, hatalmi visszaélésekkel kapcsolatosak. Mindenesetre a döntés Szalai Annamá­riáé és a médiahatóságé. A gazdasági, társadalmi és mentális válságtól gyötört nemzet mindig erős kézre kezd vágyni, mert az rendet csinál, ha nagy a kupleráj, szétzavarja a „tolva­jokat”, úrrá lesz a korrupción, visszaszer­­zi az országot megillető pozíciót, egye­nesbe hozza a dolgokat. Ne felejtsük el, hogy Magyarországot nem kevesebb mint két cikluson át kormányozták a szo­cialisták, siralmas eredménnyel. A „nem kevesebb” annak szól, hogy Európa e részén ritkaság, hogy egy párt vagy ko­alíció ilyen sokáig marad kormányon, Lengyelország például nem tapasztalt ilyet 1989 óta. És csak most, a Polgári Platform kormányzása idején lehetnek ilyen kilátások. Orbán Viktor biztosan szeretné megismételni a szocialisták ered­ményét, és két cikluson át kormányozni (de még jobb lenne tizenkettő), s amit eddig tett, azzal nyilván a leendő újra­választását akarja előkészíteni. Ha nem lesz, aki bírálja a médiában, vagy félel­mében senki sem meri rászánni magát erre, akkor a mostani kormány megis­mételheti az áprilisi választásokon elért sikereit. Ezenkívül Orbán hihetetlenül kényelmes helyzetben van, amilyen egyik lengyel kormánynak sem adatott meg: önállóan kormányoz, nem kellett koalí­ciót kötnie senkivel. Ehhez még kéthar­mados többsége is van a 386 fős parla­mentben, ez a többség pedig lehetővé teszi számára, hogy bármilyen törvényt megszavazzanak. Még több mint három éve van a következő választásokig, és van saját köztársasági elnöke, hiszen Schmitt Pál, akit a nemzetgyűlés választott ebbe a tisztségbe, a Fidesz érdemdús politi­kusa, és inkább segíteni fog Orbánnak, mintsem hogy megpróbálja jobb belá­tásra bírni. Ma kizárólag Orbán Viktor testesíti meg a törvényt Magyarorszá­gon, és boldogan ki is használja ezt a rit­ka alkalmat. A parlamenti ellenzék vi­szonylag gyenge és szétaprózódott, nincs esély arra, hogy közös ellenállási frontot képezzen. Hiszen nem egyezhetnek meg az MSZP szocialistái a szélsőjobbot kép­viselő Jobbikkal! A lengyel jobboldal bele van gyönyö­rödve Orbánba, szinte szerelmes sóha­jokat küld felé, mert Orbán a beteljesü­letlen álma: a lengyel jobboldal azt sze­retné, ha Jaroslaw Kaczynski olyan erős és operatív lenne, mint Orbán, ha Ka­czynski is elsöprő győzelmet aratna a vá­lasztásokon, mint Orbán, amire belát­ható időn belül aligha kerül sor. Mert Kaczynski nem tud Orbán lenni, a IV. Köztársaság felépítésére tett kísérlete pe­dig látványos kudarccal végződött, ne­vetségessé tette. Ami Kaczynski erejét és hatékonyságát illeti, ebben pont az el­lentéte Orbánnak. Amúgy sem célszerű Orbánhoz ha­sonlítani Kaczynskit, a Jogos Igazságos­ságpártot (PiS) pedig a Fideszhez. Csak annyi a közös nevező, hogy mindkettő jobboldali vezérpárt, ahol kötelező az engedelmesség és a lojalitás, és a PiS is arra törekedett, amire most a Fidesz: tel­jes mértékben át akart­a venni az ellen­őrzést az állam felett valamiféle „erköl­csi forradalom” nevében. A IV. Köztár­saság tervezete látványosan összeomlott, a Fidesz „erős Magyarország” terve azon­ban a legjobb úton van a siker felé. Ne feledjük, hogy Orbán és Kaczyns­ki két különböző mentalitást képvisel, a származásuk is különböző, más nemze­dékekhez tartoznak, más-más úton ju­tottak a csúcsra. Orbán még mindig fi­atal politikus. Amikor 1998-ban először foglalta el a miniszterelnöki posztot, ő volt Európa legfiatalabb miniszterelnö­ke. A Fidesz nem értelmiségi szalonban, hanem kollégiumokban és focipályákon épült párt, az alapítói együtt jártak egye­temre. A Fidesz valamiféle magyar Füg­getlen Diákszövetség, nem pedig a kö­zépkorú urak által alapított Centrum Megegyezés, ezért jobb, ha nem a PiS- hez hasonlítjuk a Fideszt, hanem meg­próbáljuk elképzelni, hogy Lengyelor­szágban ma a Független Diákszövetség egykori ellenzéki egyetemistái tesznek szájkosarat a médiára. Míg Jaroslaw Ka­czynski, bármilyen megszállottan hasz­nálja is a háborús retorikát, házikabát­ban és papucsban vezeti a háborúját. Orbán Viktor - aki lelkes szurkoló és amatőr futballista, akárcsak a mi mosta­ni miniszterelnökünk - a pályán harcol a győzelemért, rúgásokkal, becsúszások­kal és szabálytalanságokkal, vagyis a szó szoros értelmében véve fizikai küzdel­met vív. Jaroslaw Kaczynski az őrület ha­tárán mozog érzelmektől fűtött kijelen­téseiben, Orbán pedig hideg fejjel cse­lekszik. Orbán Viktor inkább afféle Do­nald Tusk, aki egyszer csak belátta, hogy nem válik be a liberalizmus, mert nem hoz elég nagy támogatást, tehát éles ka­nyart kell tenni jobbra, és hangosan kell verni a nemzeti sámándobot. Mint ki­derült, az ilyen hangok kedvesek a ma­gyar fülnek. Milyen lesz Magyarország 2014 tava­szán, amikor megint parlamenti válasz­tások lesznek? Erre a kérdésre ma még nem lehet válaszolni, de ha most valaki Orbán útjába állhat, az nem annyira a magyar ellenzék, a média vagy a társada­lom, mint inkább a nemzetközi életben részt vevő csoportok és az európai intéz­mények. A kérdés az, hogy Orbán szá­­mol-e velük bármilyen formában. Egye­lőre nem úgy néz ki, mintha nagyon a szívére vette volna az egészet, és ez egy­általán nem csökkenti a népszerűségét. Ő ugyanis a megálmodott „erős Magyar­­országért” harcol. A magyar elnökség jel­szava egyébként az „erős Európa”. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a társadalom nemrég, 2006-ban a szocia­listák, egészen pontosan Gyurcsány Fe­renc ellen lázadt fel, aki nevezetes beszé­det mondott a vezetése alatt álló „kurva országról”, megemlítve azt is, hogy „ha­zudtunk éjjel, hazudtunk nappal”, a tár­sadalom nagy része pedig úgy érezte, hogy ezzel személy szerint őt rúgták po­fán, ezen persze tényleg nincs mit cso­dálkozni. Orbán választói is akkor men­tek ki az utcára Gyurcsány lemondását követelni. A rendőrség brutálisan és ér­telmetlenül verte szét a Gyurcsány ellen tüntető tömeget, ezzel is csak a Fidesz népszerűségét növelte, fokozva az MSZP és a liberális SZDSZ iránti gyűlöletet. Az utóbbi ahelyett, hogy kilépett volna a kormánykoalícióból, konokul kitartott Gyurcsány mellett, aki görcsösen ragasz­kodott a hatalomhoz, az égvilágon sem­mi okot nem látott arra, hogy lemond­jon, így dolgozott rendületlenül Orbán sikeréért. Az SZDSZ az életével fizetett azért, hogy hű maradt a kormányhoz, amely lejáratta magát. Nem elég, hogy a legnagyobb magyarországi liberális párt húsz év után először nem jutott be a parlamentbe, mára gyakorlatilag meg­szűnt létezni, vezető politikusai kikerül­tek a politikai életből, az SZDSZ-t hosz­­szú éveken át vezető Kuncze Gábor te­vékenysége például abban merül ki, hogy politikai kommentátorként dolgozik a baloldali ATV-nél. Nagyrészt Gyurcsány Ferenc tehát a Fidesz legutóbbi választási sikerének aty­ja. És jórészt az ő bűne az is, hogy a tár­sadalom passzívan figyeli vagy helyesli Orbán lépéseit. A másik magyarázat a régi rendszer­ből indul ki. Magyarországon 1956 után nem volt erős demokratikus ellenzék, mint Lengyelországban. Nem alakult ki a Szolidaritásra emlékeztető munkás­mozgalmi tömegszervezet, amely szem­beszállt volna a kommunista hatalom­mal, maga a rendszerváltás is elég simán ment, és akkor került rá sor, amikor Eu­rópa e részében már minden el volt ko­ronálva. Igaz, az 1956-os forradalom volt a legnagyobb antikommunista felkelés a keleti blokkban, de a vereség és a bu­kást követő véres megtorlás hatására a magyar társadalom a forradalmi álmok helyett hajlamosabb volt belemerülni a „gulyáskommunizmus” biztonságába. Persze aktív volt a nyolcvanas években a szamizdat Beszélő legendás szerkesztő­sége, de valljuk be őszintén, hogy csak maroknyi kifinomult értelmiségi tarto­zott ide, ők pedig nem tudták úgy ma­gukkal ragadni a nemzetet, mint, mond­juk, egy karizmatikus lengyel villanysze­relő. Míg Maruzelski korában forrongott Lengyelország, a magyar nép Kádár alatt inkább a tévé előtt szunyókált. Csak 1987- ben alakult meg az első erősebb nem kor­mánypárti szervezet, az MDF És hát ott volt O­rbán Viktor is, a komp­romisszumokat elutasító egyetemi hall­gató és aktivista, aki 1988-ban többed­­magával megalapította a Fideszt. Ha megmaradt valaki az emlékezetünkben azokból a sorsfordító időkből, akkor az ő, huszonhat éves borostás fiatalember farmerban, aki 1989. június 16-án gyúj­tó hangú beszédet mondott Nagy Imre és társai újratemetésén. És követelte, hogy vonják ki Magyarországról a Vö­rös Hadsereget. Bár Orbán Viktor ma már igen gon­dosan borotválkozik, megmaradt ben­ne az a lángoló lelkesedés és eltökéltség. Nyolc évet töltött az ellenzék karantén­jában, ez pedig csak fokozta azt az el­szántságot, amellyel kézbe vette a telj­hatalmat. Át kellett élnie a két választá­si vereség megaláztatását, de mivel ebbe nem pusztult bele, csak erősödött tőle. Magyarország szociális állam, valójá­ban mindig is az volt, csak Bokros La­jos reformjai ütöttek rést ezen a szociá­lis struktúrán Balcerowicz reformjainak magyar megfelelőivel, de ezeket viszony­lag későn, csak a kilencvenes évek köze­pén léptette életbe Horn Gyula szocia­lista kormánya. Aligha szerzek megle­petést, ha megírom, hogy a társadalom nem fogadta őket viharos lelkesedéssel, a Bokros iránti gyűlölet ma is elevenen él az emberek között. Magyarországon hagyományosan erősek az állammal szembeni igények, az államtól várják, hogy megoldja az állampolgárok szoci­ális problémáit, és segítse őket az egzisz­tenciateremtésben. Ezt lovagolta meg az utolsó előtti választások idején az a példátlan licitálás, amelynek során a szo­cialisták tizenharmadik, a fideszesek pe­dig tizennegyedik havi nyugdíjat ígér­tek. Végül: ezeknek a társadalmi elvárá­soknak a teljesítésével kezdődött a ma­gyar gazdaság katasztrofális mélyrepü­lése, amikor Medgyessy Péter miniszter­­elnök (2002-2004) ötvenszázalékos fi­zetésemelést ígért a költségvetési szférá­ban, és... teljesítette is. Ne csodálkozzon hát senki, ha most nem lázad a társadalom azért, mert a mi­niszterelnök nagy magánvállalatok álla­mosítását tervezi (ebben az a szerencsét­len ajkai timföldgyár is érintett, amely­nek tározójából kiömlött a végzetes vö­rös iszap), mint ahogy azt sem veszi a szí­vére, hogy a miniszterelnök lecsap a ban­kokra vagy a nemzetközi távközlési kon­szernekre, különadót vet ki rájuk. Ezek ugyanis nem olyan intézmények, ame­lyekről népjóléti intézkedések jutnának az emberek eszébe, no meg az ilyen a lé­péseknek köszönhetően Magyarország nem szolgál tovább „idegen érdekeket”, „a maga útját járja”. Amíg Orbán intéz­kedései nem érintik közvetlenül a társa­dalmat, az „egyszerű, becsületes állam­polgárt”, addig nem kell tartania a nagy arányú támogatás elvesztésétől. Ezenkí­vül Magyarországon nagyon sokan gon­dolják úgy, hogy tisztességes úton úgy­sem lehet hatalmas pénzhez jutni, csak más kárára lehet meggazdagodni. Ha Orbán mégis elveszíti társadalmi támogatását, az biztos nem azért lesz, mert el akarta hallgattatni a médiát. Csak akkor fordulhat elő, ha olyan rossza for­dul a gazdasági helyzet, hogy el lehet fe­lejteni a hagyományos szociálpolitikát, azt pedig a zsebén érzi az „egyszerű, tisz­tességes állampolgár”. A miniszterelnök egyelőre még élvezi a többség bizalmát, mert a hívei, a „most vasárnap biztosan szavazók” 62 százaléka szerint visszaad­ja a megalázott nemzet méltóságát, Ma­gyarország pedig visszakapja az őt meg­illető helyet Európa térképén. (A varsói Gazeta Wyborcza január 8-i számában mgjelent cikk rövidített változata.) Pálfalvi Lajos fordítása KRZYSZTOF VARGA: Orbánba gyönyörödve eGYeníTő Az Egyenlítő társadalomkritikai és kulturális havilap 2011-ben is változatlanul 450 Ft-ért­­ kapható a nagyobb újságárusoknál és a szerkesztőségben! A JANUÁRI SZÁM TARTALMÁBÓL: MÉSZÁROS TAMÁS: „Oktatással és tudománnyal a közjóért." Gondolatok a magyar felsőoktatásról szóló vitákhoz HÁMORI BALÁZS-SZABÓ KATALIN: A rendszerváltás féloldalassága. A gyenge innovációs teljesítmény magyarázatához KŐHÁTI ZSOLT: Petőfi és a mozgófénykép TANÁCS ISTVÁN: Ez a harc volt a végső? A Ganz Röck-csőd, avagy a munkásarisztokrácia felszámolása 2011-ben változatlan áron előfizethető 4500 Ft-ért a kiadóban: 1054 Bp., Alkotmány u. 2. • 301-20­20 • egyenlito@egyenlito HH RÉSZLETES TARTALOM: www.egyenlito.eu 2011. JANUÁR 14. ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next