Élet és Irodalom, 2011. július-december (55. évfolyam, 26-52. szám)

2011-12-09 / 49. szám - Sándor Iván: Ködoszlatók • Füst Milán-díjak (8. oldal) - Márton László: Dalos Györgyről • Füst Milán-díjak (8. oldal) - Salamon János: Ungváry Rudolfról • Füst Milán-díjak (8. oldal) - Takács Zsuzsa: A vers sebző és gyógyító kardja • Az idei Zelk-díjas: Varga Mátyás (8. oldal)

ÉLET ÉS ÍR­IRODALOM Füst Milán-díjak A Füst Milán-díj prózai kuratóriuma (Földényi F. László, Sándor Iván el­nök) december 5-én adta át az MTA Illyés Gyula Archívumának tanács­termében az évi díjakat Dalos Györgynek és Ungváry Rudolfnak. Lau­­dációt mondott Márton László és Salamon János. Ködoszlatók Sűrűsödik a köd a boszorkánymeste­rek pálcáinak intésére. Takarja a napkeltét, a napnyugtát. Szatujátékká változtatja a jelent Átformálja a múltat. Eltörli az emlékezést: ne lehessen a huszadik századot olyannak látni, ami­lyennek nemzedékek átélték, és a tör­ténelem tudósai, a múlt krónikásai ránk hagyományozzák, miközben az ese­mények eredetét egy közel száz év előt­ti évszámhoz, 1914-hez kapcsolják. John Keegan, a nagy hadtörténész úra, az első világháború „tragikus, mert az összecsapások következményei tíz­millió ember életének vetettek véget, gyötrelmek áradatát zúdították továb­bi milliók érzelmi életére, elpusztítot­ták az európai kontinens jóindulatú és optimista kultúráját, és amikor végül négy évvel később elhallgattak az ágyúk, a politikai gyűlölködés és a faj­gyűlölet olyan mélyreható örökséget hagyott maga után, hogy a második világháború semmilyen magyarázata sem állhat meg hivatkozás nélkül ezek­re a gyökerekre.” 1914-gyel megváltozott az európai ember érzésvilága. Hatásaként az eu­rópai irodalom. Még a parafával bé­lelt falú híres dolgozószobába is be­tört az új érzés. Proust írta barátjának, Paul Morand-nak: „Nem beszélek a háborúról. Fájdalom! Oly teljesen ma­gamba fogadtam, hogy már nem tu­dom magamtól elszigetelni.” Betört a változás a legelszigeteltebb írói vilá­gokba is. A tízmillióból még „csak” hárommillió került a föld alá, mikor Kafka megírta A fegyencgyarmatont. De hogy jön ide Füst Milán? Sehogy. Nagyon. „A szervezet a háborúban megvál­tozik, különös lázak” - írta 1914-ben naplójában. Ül a prófétafejű író, még nem pró­­fétafejjel, huszonhat évesen, írja első drámáját, a Boldogtalanokat. Színpad­ra vinné a magyar drámairodalomban először, azóta is eléggé társtalanul az emberi természethez tartozó rosszat, a lélek sötét felének mindennapisá­­gát. Fél évszázada írhattam a Boldog­talanokról. „Füst Milán szennyezett anyagokat hevít. Nála nem csak bol­dogtalan mindenki, bűnös is.” A nem sokkal később színre vitt másik nagy drámájának előadása után Henrikjét idéztem: „Az élet zűrzavar. A szépet szerettem, de szerettem a rátat is...” Füstnek a nagy kataklizmák idején, a történelmi fordulatok folyamatossá­gában nem kellett felébredni, nem kellett ráébredni, nem kellett illúziók­kal leszámolni. Olyannak mutatta mindig az embert, amilyennek azo­kat látta, akik a huszadik századot ösz­­szehozták és elszenvedték. Amilyen­nek most a szemünk előtt konstruál­ják a huszonegyedik századot. Ma két olyan írónak adjuk át a Füst Milán prózai díjat, akiknek ködosz­lató a munkásságuk. Olyannak kíván­ják láttatni a voltat, a vant, s némileg már a teszt is - amilyen. Félrerántják a takarófüggönyöket. Van hozzá ta­pasztalatuk, anyaguk, formaérzékük, nyelvük. Nem hiszem, hogy tanultak, tanul­ni kívántak volna Füst Milántól. Még­is kapcsolódnak hozzá azzal, hogy az életünk részeként mutatják meg em­beri természetünk sötét oldalát is. Köszöntjük a ködoszlatókat. Sándor Iván Dalos Györgyről Két kérdésre próbálok válaszolni eb­ben a rövid beszédben. Az egyik így hangzik: mit tudnak és tudatnak Da­los György könyvei? Egy kicsit más­képpen fogalmazva: mi az, amit csak ő tud vagy ő tud a legjobban a kor­társ magyar próza alkotói közül? Dalos György írói életművének tét­je a kollektív emlékezet - azon belül a félmúltra, közelmúltra, félközelmúlt­ra irányuló emlékezet­­ birtokbavéte­le és folyamatos birtoklása. Kevésbé óvatosan fogalmazva: az emlékezet­ben való otthonteremtés, otthonlét. Ez meglepően hangzik, hiszen Dalos művei történelmi traumákról és még inkább e traumák nyomán visszama­radó gyötrelmes beidegződésekről, sebekről, sebhelyekről tudósítanak, ezek pedig aligha erősítik az emléke­zetben és a létezésben való otthonos­ság érzését. Vagy legalábbis így hisz­­szük. Dalos könyvei azonban többek k­özt arról is meggyőzik az ol­vasót, hogy valóságos értékek létez­nek torz értékrendben is, és hogy a hűség, a tisztesség és a szolidaritás ak­kor is megbecsülésünkre méltó, ha félreértésnek vagy visszaélésnek esik áldozatul. Dalos munkái az úgyneve­zett „létező szocializmus” különböző korszakaiból adnak portrékat, pszi­­chogramokat vagy éppenséggel kor­rajzot. Azt mutatják meg, teszik ért­hetővé a későbbi nemzedékek számá­ra is, hogyan és miért hittek a kom­munista ideológiában okos és tisztes­séges emberek, és mi történt, amikor hirtelen vagy fokozatosan rájöttek, hogy ők is becsapták önmagukat, má­sok is félrevezették őket. Dalosnak nagy történetei vannak. A kommunista diktatúra közepette megalakuló illegális kommunista sejt és annak felgöngyölítése; a zsidó ár­vaházban nevelkedő kisfiú, aki gye­rekfejjel döbben rá, hogy nem mások joga eldönteni, mi lesz az ő identitá­sa; az egykori Stasi-tiszt, aki csontrák­ban haldokló tacskójának meséli el (mert nincs más, akinek mesélhetne), hogyan vált értelmetlenné az opera­tív munka 1989 nyarán a Balatonnál, és hogyan hullott szét az ő - hazug­ságokra épült - magánélete is: aki ezekkel a történetekkel megismerke­dik, soha nem fogja elfelejteni őket. Van Dalos írásművészetének egy másik vonulata is, ez pedig a törté­nelmi rekonstrukció. Amikor példá­ul megrajzolja Gorbacsov portréját, valamint a­z államférfi szereplésének politikai-társadalmi hátterét, akkor nemcsak a kritikai életrajz műfaji kö­vetelményeinek tesz eleget (alapos forráskutatások után), hanem izgal­mas életrajzi hőst is formál. Amikor elbeszéli Anna Ahmatova és Isaiah Berlin kapcsolatát, akkor nemcsak egy reménytelenségre ítélt vonzalom analízisét adja, hanem cselekmény­­nyé alakítja a költészetet, a gondol­kodói problémákat, a politikai elnyo­mást és az egyén ezek ellen vívott szabadságharcát. Az írásmód, amely ezekre a teljesít­ményekre képes, rögzítő jellegű. Nem szövegközpontú, nem is anekdotikus. Dalos a cselekvéseket a lehetséges in­dítékokkal együtt elemzi és mérlege­li, ezáltal rögzíti az olvasó számára. Mint minden jó elbeszélő, ő is tudja, hogy múltunkkal kell valamit kezde­ni. Ez az emlékezet birtokbavétele és birtoklása, amely nélkül, sok egyéb mellett, elbeszélő próza sincs. A másik kérdés: hogyan kapcsoló­dik Dalos írásművészete Füst Milán­hoz? Dalos elbeszélői stílusa nem áll különösebben közel a díj névadójá­éhoz. Füst Milán motívumainak köz­vetlen hatását is nehéz volna köny­veiben kimutatni. Mégis látok szá­mottevő kapcsolódásokat. Amikor Dalos megformálja Singer Robi alak­ját, ugyanazt az alkotói küzdelmet érzem, mint amikor Füst Milán élet­rajzi eredetű hőseivel találkozom: azt a szándékot, hogy a hős iránti rész­vét és szeretet elegendő kíméletlen­séggel párosuljon az önsajnálat elke­rüléséhez. És Dalos tud valami fon­tosat, amit Füst Milán is tudott, azt, hogy az emberi állapot mindenkori nyomorúságából csak méltósággal és tisztánlátással lehet kiemelkedni. Dalos György - kulturális intéz­ményekben vagy egyszemélyes in­tézményként - sokat tett más magyar írókért külföldön. Most ő az, aki írói munkásságáért itthon elismerésben részesül. Szeretettel gratulálok! Márton László (A szerző 1959-ben született, regényíró és műfordító.) Ungváry Rudolfról Egy népuralomban a nép, mond­hatni, személyes felelősséget visel a politikai elit minőségéért, hiteles­ségéért. Ilyen felelősség azonban nem terheli a szellemi elitet illető­en, amiből mindjárt kitetszik, hogy egy demokráciában a két elit hal­maz nem fedi egymást: a politika és az intelligencia a maga külön út­ját járja. Ez nem jelenti azt, hogy ebben a legjobbnak ítélt társadal­mi berendezkedésben a legjobb el­méknek sohasem lehet hitelük a nép előtt, csak azt, hogy a mandátumu­kat nem tőle kapják. Az intellektu­ális elit felhatalmazását a saját ön­tudatából, vagyis speciális felada­tának minden politikai célt felülíró fontosságából nyeri. Ez a feladat a múlt század talán legelitebb ma­gyar intellektusa, Bibó István sze­rint nem más, mint mintát adni arra, hogyan „lehet szépen, nemesen és választékosan élni”. Ennek a missziónak ma Magyar­­országon nincs intézményes gazdá­ja, legfeljebb néhány magánzó par­tizánja. Mert az intellektuálisan ér­tékelhető alternatíva hiányában a szellemi közéletben még mindig do­mináns liberális elitből, magából a liberális gondolatból már régen hi­ányzik az önfelhatalmazáshoz szük­séges egészséges lendület, svung, önbizalom vagy, Bibó szavával, elfo­gulatlanság. Az ilyen értelemben vett elfogulatlanság magánzója Ungvá­­ry Rudolf. Olyan partizánt tisztel­hetünk és ünnepelhetünk benne, aki élet- és harci kedvével nemcsak a la­kosságnak, de a szellem demorali­zált reguláris alakulatainak is min­tául tud szolgálni. Az elfogulatlanság itt nem tárgyi­lagosságot jelent, hanem az értelem önmagába vetett bizalmát, magabí­rását. Az értelem Ungváry szerint azért bizalomra méltó, mert egy szép, nemes és választékos fogalmi rend­szer fölött diszponálva a maga ré­széről mindig készen áll arra, hogy szintaktikailag és szemantikailag jól formált mondatok segítségére szép, nemes és választékos formát adjon a világnak. Egy jól formált világ megteremtéséhez azonban a fogal­mi struktúra elfogulatlan működte­tése szükséges, márpedig ez - ismét Ungváry nagy, magánzó partizán elődjét, Bibót idézve - nem lehetsé­ges „sem az önelégültség és öntelt­ség, sem a törtetés és támadás, sem a szorongás és a számonkéréstől való félelem, sem az önvédelem és öniga­zolás állapotában”. Ma Ungváryn kívül nehéz lenne olyat találni, akit ennyire követke­zetesen kerülnek a mondott állapo­tok, s aki éppen ezért ennyire követ­kezetesen pontos elemzésekben tud­ja megmutatni nekünk, milyen mó­don és mértékben merül el ugyan­ezen állapotokban a honi folytatá­sos dráma két főszereplője, a jobb­oldal és a liberális baloldal, vagyis a politikai és az intellektuális elit. Az elemzéseiben kirajzolódó, tör­tető, támadó, kirekesztő, „nemzete­­ző” jobboldal populizmusáról kide­rül, hogy mint minden populizmus, ez is a népi számonkéréstől való fé­lelem, a tömeg előtti hason csúszás, vagyis az elit önbizalomvesztésének, elfogódottságának egy formája. A fogalmi rendszer ilyen, elfogadott működtetését jellemezve Ungváry a „fogalmakkal való mérhetetlen visz­­szaélés”-ről beszél, és az önvédelem és önigazolás állapotába dermedt li­berális baloldal helyett szólva, szin­taktikailag és szemantikailag maku­látlanul formált mondatban vonja kétségbe az olyan ember anyjának makulátlanságát, aki kétségbe meri vonni az ő nemzethez tartozását, magyarságát. A fogalmi struktúra elfogulatlan működtetésének az az ösztönös racio­nalitás a feltétele, amely ugyanolyan távol áll az impulzív, zsigeri cselek­véstől, mint a természetes impulzu­soknak - például egy nemzethez tar­tozás vágyának - felvilágosodott, tudományos alapon történő megza­­bolázásától, elfojtásától. A magabízó értelem ösztönös ra­cionalitása dolgozik Ungváryban akkor is, amikor szépprózát ír. Ilyen­kor is a dolgok megértése vagy, az ő szavaival, a „fogalmaknak neve­zett helyek azonosítása” izgatja. Szá­mára az elbeszélés egy ilyen azono­sítási eljárást jelent, a fogalmak és különböző létszintek viszonylatai­ról készített jegyzőkönyvet. Ezek a jegyzőkönyvek rendre lezárhatatlan­­nak bizonyulnak. A dolgok, tárgyak, emberek, létszintek sehogy sem akar­nak helyükre kerülni a fogalmi rend­szerben. Hogyan lesz például a „szép, geometrikusan jól formált” üdülő „fenyegető hely”, és hogy ke­rülnek holttestek a geometrikusan szintén jól formált klinkertéglákkal kirakott úttestre? Hát csak úgy, hogy valakik, - illetve a fogalomelmélet nyelvén tudattal rendelkező valamik - az értelemmel szembeni bizalmat­lanságukban, elfogódottságukban mérhetetlenül visszaéltek a fogal­makkal. Ungváryban azonban mindez nem rendíti meg az értelem magabírását. Ösztönös racionalitása olyan „alig felfogható és mégis mindenütt je­lenvaló egyetemes esztétikai háttér­sugárzás”-t regisztrál, amelyre mint örök struktúrára épülhet az elfogu­latlan elemzés és emlékezet. Salamon János PORT.Atrt bemutatja vonatozás az AMADIJIDA, PRESSER GÁBOR és vendégük: y y FASSANG LÁSZLÓ “orgona * * • ‘AT a Művészetek Palotájában média partnerek: ÉLET ÉS|# il¥Hp IRODALOM 2dll. december 31-én 22.15-tol egyStt'nSMdSpartm­rt.inK... Iwllnfairtá—Ertél a, --------------- -------------- ----------- .....................................^£*4-----­inforádió fidel 0 pnnnonin i Jegyek kaphatók a jegyelado.hu hálózatában, a Libri Könyvesboltokban, a Művészetek Palotája jegypénztáraiban (tel: 555"33°°)) valamint interneten a www.jegyglado.híroldalon 7.000,- 9.000,- 16.ooo,- 12.5oo,- 13. 5oo,- 15.000,- 17.ooo,- Ft-os áron. A vers sebző és gyógyító kardja Az idei Zelk-díjas, Varga Mátyás Sóhajtásszerű címmel jelent meg a parsifal, parsifal, Varga Mátyás ötö­dik verseskötete. A Grál-legendát és Wagner kultikus operáját idéző megkettőzött cím a rátalálás heu­réka élményének kifejezésére, a vers­történetek agyunkba vésésére egy­aránt alkalmas. A költő első három kötetének szemlélődő hangja, az elgondolás erejét és következmé­nyeit latolgató figyelem meleg fo­gadtatásra talált az olvasók köré­ben, de az igazi sikert a három éve megjelen­t hallásgyakorlatok hozta meg. Az új kötet ismét a sikerlisták első vagy elegáns helyeit foglalta el. A feltételezés, hogy ahány olvasó, any­­nyi olvasat, a Varga Mátyás-köte­tek esetében különösen igaz, s mi­vel - mint mondtuk - a szerző ol­vasótábora egyre nagyobb, írásai­nak számtalan olvasata van. „A fájdalom múlik, a szégyen ma­rad”, idézi a szerző a Grál-legenda Parsifalját. (Lehet, hogy a kötet rejtett fősz­ereplője Kandri- ahogy szép elem­zésében Bartók Imre állítja? - azaz érzéki testünk az írói reflexió tár­gya?) Akárhogy van is, a parsifal, par­sifal mindannyiunk főszereplését fo­galmazza meg, s egyúttal mindany­­nyiunk e történetbe foglalt második elesését. Az első­­ anamnézisünk szerint nem mivelünk történt, de olvasás közben - Krisztus zuhaná­sának verseskötetnyi lassúságában - ráismerünk a részletekre. Az iga­zi vers egyébként is a zuhanni tu­dás művészete. Még így is megtör­ténhet, hogy kiválasztottságunk földhözragadtságának aszfaltján esünk el, vagy gondolat­nélkülisé­günk sarába ragad a lábunk. A kö­rülményeink nem indokolta hiányérzet mo­tivál bizonyára minket. Hol ezt, hol azt, lovagi páncélt, lábán gipszet, testén nejlonruhát azért visel a költő. Nemcsak a vele megesett, de a másokkal történt baleset következményeit is magá­ra ölti. Az író hitelbe vett vagy sa­ját bukásélménye a kimondás ré­vén közkinccsé válik, ahogyan a római katona lándzsája nyomán kiömlő vér, a vers is mindenkiért folyik. A Grál-legendában a kard egyszerre sebez és gyógyít, de min­den kimondás a lehetséges, újabb bukás kockázatával jár. „vihar előt­ti fülledtségre/emlékszem, s hogy szúrta/ arcom a borosra: így állt/vissza megint a testem. //de súlytalan volt. Lement /az anyag hogy szinte/már csak jelzett: sok/ vért veszített, és fehér//lett, a teremben szél­fújt./s hallatszott már a dör­/gés. a rádió éppen a parsifalt adta, recsegett // folyton, az egész így elég/szép volt: nézni csak és /hallgatni,­­ de undorfogott /el, ha felrémlett: meg kell/szólalni egyszer.” A kötet utolsó fejezetében a szer­ző megadja a francia és német nyel­vű mottók fordítását, röviden ösz­­szefoglalja az opera történetét. A Jabes-idézet: A letaposott fű (...) meg­váltja az arcot, az operaszövegből vett: Az vagy, egy balga, semmi más, s a har­madik pedig a Grál-legendából köl­csönzött. A fájdalom múlik, a szégyen marad ígéret és ítélet egyben. Nem kell persze a legendák korába visz­­szatérnünk, értjük anélkül is a haj­nalok médiahíreit. Ahogyan a hallás­gyakorlatok negyven monológját, csonka párbeszédét értettük, tud­tuk, hogy újraértelmezhetik életün­ket, hacsak nem hárítjuk el magunk­tól, mint hozzánk nem tartozót, a mögöttes élményből, látványból és érzésből adódó tanulságot. Ha nem félünk a sebeket begyógytó költé­szet értintésétől. Takács Zsuzsa (A laudáció elhangzott december 8- án a Szántó Piroska - Vas István Em­lékmúzeumban.) 2011. DECEMBER 9.

Next