Élet és Irodalom, 2011. július-december (55. évfolyam, 26-52. szám)
2011-12-09 / 49. szám - Sándor Iván: Ködoszlatók • Füst Milán-díjak (8. oldal) - Márton László: Dalos Györgyről • Füst Milán-díjak (8. oldal) - Salamon János: Ungváry Rudolfról • Füst Milán-díjak (8. oldal) - Takács Zsuzsa: A vers sebző és gyógyító kardja • Az idei Zelk-díjas: Varga Mátyás (8. oldal)
ÉLET ÉS ÍRIRODALOM Füst Milán-díjak A Füst Milán-díj prózai kuratóriuma (Földényi F. László, Sándor Iván elnök) december 5-én adta át az MTA Illyés Gyula Archívumának tanácstermében az évi díjakat Dalos Györgynek és Ungváry Rudolfnak. Laudációt mondott Márton László és Salamon János. Ködoszlatók Sűrűsödik a köd a boszorkánymesterek pálcáinak intésére. Takarja a napkeltét, a napnyugtát. Szatujátékká változtatja a jelent Átformálja a múltat. Eltörli az emlékezést: ne lehessen a huszadik századot olyannak látni, amilyennek nemzedékek átélték, és a történelem tudósai, a múlt krónikásai ránk hagyományozzák, miközben az események eredetét egy közel száz év előtti évszámhoz, 1914-hez kapcsolják. John Keegan, a nagy hadtörténész úra, az első világháború „tragikus, mert az összecsapások következményei tízmillió ember életének vetettek véget, gyötrelmek áradatát zúdították további milliók érzelmi életére, elpusztították az európai kontinens jóindulatú és optimista kultúráját, és amikor végül négy évvel később elhallgattak az ágyúk, a politikai gyűlölködés és a fajgyűlölet olyan mélyreható örökséget hagyott maga után, hogy a második világháború semmilyen magyarázata sem állhat meg hivatkozás nélkül ezekre a gyökerekre.” 1914-gyel megváltozott az európai ember érzésvilága. Hatásaként az európai irodalom. Még a parafával bélelt falú híres dolgozószobába is betört az új érzés. Proust írta barátjának, Paul Morand-nak: „Nem beszélek a háborúról. Fájdalom! Oly teljesen magamba fogadtam, hogy már nem tudom magamtól elszigetelni.” Betört a változás a legelszigeteltebb írói világokba is. A tízmillióból még „csak” hárommillió került a föld alá, mikor Kafka megírta A fegyencgyarmatont. De hogy jön ide Füst Milán? Sehogy. Nagyon. „A szervezet a háborúban megváltozik, különös lázak” - írta 1914-ben naplójában. Ül a prófétafejű író, még nem prófétafejjel, huszonhat évesen, írja első drámáját, a Boldogtalanokat. Színpadra vinné a magyar drámairodalomban először, azóta is eléggé társtalanul az emberi természethez tartozó rosszat, a lélek sötét felének mindennapiságát. Fél évszázada írhattam a Boldogtalanokról. „Füst Milán szennyezett anyagokat hevít. Nála nem csak boldogtalan mindenki, bűnös is.” A nem sokkal később színre vitt másik nagy drámájának előadása után Henrikjét idéztem: „Az élet zűrzavar. A szépet szerettem, de szerettem a rátat is...” Füstnek a nagy kataklizmák idején, a történelmi fordulatok folyamatosságában nem kellett felébredni, nem kellett ráébredni, nem kellett illúziókkal leszámolni. Olyannak mutatta mindig az embert, amilyennek azokat látta, akik a huszadik századot öszszehozták és elszenvedték. Amilyennek most a szemünk előtt konstruálják a huszonegyedik századot. Ma két olyan írónak adjuk át a Füst Milán prózai díjat, akiknek ködoszlató a munkásságuk. Olyannak kívánják láttatni a voltat, a vant, s némileg már a teszt is - amilyen. Félrerántják a takarófüggönyöket. Van hozzá tapasztalatuk, anyaguk, formaérzékük, nyelvük. Nem hiszem, hogy tanultak, tanulni kívántak volna Füst Milántól. Mégis kapcsolódnak hozzá azzal, hogy az életünk részeként mutatják meg emberi természetünk sötét oldalát is. Köszöntjük a ködoszlatókat. Sándor Iván Dalos Györgyről Két kérdésre próbálok válaszolni ebben a rövid beszédben. Az egyik így hangzik: mit tudnak és tudatnak Dalos György könyvei? Egy kicsit másképpen fogalmazva: mi az, amit csak ő tud vagy ő tud a legjobban a kortárs magyar próza alkotói közül? Dalos György írói életművének tétje a kollektív emlékezet - azon belül a félmúltra, közelmúltra, félközelmúltra irányuló emlékezet birtokbavétele és folyamatos birtoklása. Kevésbé óvatosan fogalmazva: az emlékezetben való otthonteremtés, otthonlét. Ez meglepően hangzik, hiszen Dalos művei történelmi traumákról és még inkább e traumák nyomán visszamaradó gyötrelmes beidegződésekről, sebekről, sebhelyekről tudósítanak, ezek pedig aligha erősítik az emlékezetben és a létezésben való otthonosság érzését. Vagy legalábbis így hiszszük. Dalos könyvei azonban többek közt arról is meggyőzik az olvasót, hogy valóságos értékek léteznek torz értékrendben is, és hogy a hűség, a tisztesség és a szolidaritás akkor is megbecsülésünkre méltó, ha félreértésnek vagy visszaélésnek esik áldozatul. Dalos munkái az úgynevezett „létező szocializmus” különböző korszakaiból adnak portrékat, pszichogramokat vagy éppenséggel korrajzot. Azt mutatják meg, teszik érthetővé a későbbi nemzedékek számára is, hogyan és miért hittek a kommunista ideológiában okos és tisztességes emberek, és mi történt, amikor hirtelen vagy fokozatosan rájöttek, hogy ők is becsapták önmagukat, mások is félrevezették őket. Dalosnak nagy történetei vannak. A kommunista diktatúra közepette megalakuló illegális kommunista sejt és annak felgöngyölítése; a zsidó árvaházban nevelkedő kisfiú, aki gyerekfejjel döbben rá, hogy nem mások joga eldönteni, mi lesz az ő identitása; az egykori Stasi-tiszt, aki csontrákban haldokló tacskójának meséli el (mert nincs más, akinek mesélhetne), hogyan vált értelmetlenné az operatív munka 1989 nyarán a Balatonnál, és hogyan hullott szét az ő - hazugságokra épült - magánélete is: aki ezekkel a történetekkel megismerkedik, soha nem fogja elfelejteni őket. Van Dalos írásművészetének egy másik vonulata is, ez pedig a történelmi rekonstrukció. Amikor például megrajzolja Gorbacsov portréját, valamint az államférfi szereplésének politikai-társadalmi hátterét, akkor nemcsak a kritikai életrajz műfaji követelményeinek tesz eleget (alapos forráskutatások után), hanem izgalmas életrajzi hőst is formál. Amikor elbeszéli Anna Ahmatova és Isaiah Berlin kapcsolatát, akkor nemcsak egy reménytelenségre ítélt vonzalom analízisét adja, hanem cselekménynyé alakítja a költészetet, a gondolkodói problémákat, a politikai elnyomást és az egyén ezek ellen vívott szabadságharcát. Az írásmód, amely ezekre a teljesítményekre képes, rögzítő jellegű. Nem szövegközpontú, nem is anekdotikus. Dalos a cselekvéseket a lehetséges indítékokkal együtt elemzi és mérlegeli, ezáltal rögzíti az olvasó számára. Mint minden jó elbeszélő, ő is tudja, hogy múltunkkal kell valamit kezdeni. Ez az emlékezet birtokbavétele és birtoklása, amely nélkül, sok egyéb mellett, elbeszélő próza sincs. A másik kérdés: hogyan kapcsolódik Dalos írásművészete Füst Milánhoz? Dalos elbeszélői stílusa nem áll különösebben közel a díj névadójáéhoz. Füst Milán motívumainak közvetlen hatását is nehéz volna könyveiben kimutatni. Mégis látok számottevő kapcsolódásokat. Amikor Dalos megformálja Singer Robi alakját, ugyanazt az alkotói küzdelmet érzem, mint amikor Füst Milán életrajzi eredetű hőseivel találkozom: azt a szándékot, hogy a hős iránti részvét és szeretet elegendő kíméletlenséggel párosuljon az önsajnálat elkerüléséhez. És Dalos tud valami fontosat, amit Füst Milán is tudott, azt, hogy az emberi állapot mindenkori nyomorúságából csak méltósággal és tisztánlátással lehet kiemelkedni. Dalos György - kulturális intézményekben vagy egyszemélyes intézményként - sokat tett más magyar írókért külföldön. Most ő az, aki írói munkásságáért itthon elismerésben részesül. Szeretettel gratulálok! Márton László (A szerző 1959-ben született, regényíró és műfordító.) Ungváry Rudolfról Egy népuralomban a nép, mondhatni, személyes felelősséget visel a politikai elit minőségéért, hitelességéért. Ilyen felelősség azonban nem terheli a szellemi elitet illetően, amiből mindjárt kitetszik, hogy egy demokráciában a két elit halmaz nem fedi egymást: a politika és az intelligencia a maga külön útját járja. Ez nem jelenti azt, hogy ebben a legjobbnak ítélt társadalmi berendezkedésben a legjobb elméknek sohasem lehet hitelük a nép előtt, csak azt, hogy a mandátumukat nem tőle kapják. Az intellektuális elit felhatalmazását a saját öntudatából, vagyis speciális feladatának minden politikai célt felülíró fontosságából nyeri. Ez a feladat a múlt század talán legelitebb magyar intellektusa, Bibó István szerint nem más, mint mintát adni arra, hogyan „lehet szépen, nemesen és választékosan élni”. Ennek a missziónak ma Magyarországon nincs intézményes gazdája, legfeljebb néhány magánzó partizánja. Mert az intellektuálisan értékelhető alternatíva hiányában a szellemi közéletben még mindig domináns liberális elitből, magából a liberális gondolatból már régen hiányzik az önfelhatalmazáshoz szükséges egészséges lendület, svung, önbizalom vagy, Bibó szavával, elfogulatlanság. Az ilyen értelemben vett elfogulatlanság magánzója Ungváry Rudolf. Olyan partizánt tisztelhetünk és ünnepelhetünk benne, aki élet- és harci kedvével nemcsak a lakosságnak, de a szellem demoralizált reguláris alakulatainak is mintául tud szolgálni. Az elfogulatlanság itt nem tárgyilagosságot jelent, hanem az értelem önmagába vetett bizalmát, magabírását. Az értelem Ungváry szerint azért bizalomra méltó, mert egy szép, nemes és választékos fogalmi rendszer fölött diszponálva a maga részéről mindig készen áll arra, hogy szintaktikailag és szemantikailag jól formált mondatok segítségére szép, nemes és választékos formát adjon a világnak. Egy jól formált világ megteremtéséhez azonban a fogalmi struktúra elfogulatlan működtetése szükséges, márpedig ez - ismét Ungváry nagy, magánzó partizán elődjét, Bibót idézve - nem lehetséges „sem az önelégültség és önteltség, sem a törtetés és támadás, sem a szorongás és a számonkéréstől való félelem, sem az önvédelem és önigazolás állapotában”. Ma Ungváryn kívül nehéz lenne olyat találni, akit ennyire következetesen kerülnek a mondott állapotok, s aki éppen ezért ennyire következetesen pontos elemzésekben tudja megmutatni nekünk, milyen módon és mértékben merül el ugyanezen állapotokban a honi folytatásos dráma két főszereplője, a jobboldal és a liberális baloldal, vagyis a politikai és az intellektuális elit. Az elemzéseiben kirajzolódó, törtető, támadó, kirekesztő, „nemzetező” jobboldal populizmusáról kiderül, hogy mint minden populizmus, ez is a népi számonkéréstől való félelem, a tömeg előtti hason csúszás, vagyis az elit önbizalomvesztésének, elfogódottságának egy formája. A fogalmi rendszer ilyen, elfogadott működtetését jellemezve Ungváry a „fogalmakkal való mérhetetlen viszszaélés”-ről beszél, és az önvédelem és önigazolás állapotába dermedt liberális baloldal helyett szólva, szintaktikailag és szemantikailag makulátlanul formált mondatban vonja kétségbe az olyan ember anyjának makulátlanságát, aki kétségbe meri vonni az ő nemzethez tartozását, magyarságát. A fogalmi struktúra elfogulatlan működtetésének az az ösztönös racionalitás a feltétele, amely ugyanolyan távol áll az impulzív, zsigeri cselekvéstől, mint a természetes impulzusoknak - például egy nemzethez tartozás vágyának - felvilágosodott, tudományos alapon történő megzabolázásától, elfojtásától. A magabízó értelem ösztönös racionalitása dolgozik Ungváryban akkor is, amikor szépprózát ír. Ilyenkor is a dolgok megértése vagy, az ő szavaival, a „fogalmaknak nevezett helyek azonosítása” izgatja. Számára az elbeszélés egy ilyen azonosítási eljárást jelent, a fogalmak és különböző létszintek viszonylatairól készített jegyzőkönyvet. Ezek a jegyzőkönyvek rendre lezárhatatlannak bizonyulnak. A dolgok, tárgyak, emberek, létszintek sehogy sem akarnak helyükre kerülni a fogalmi rendszerben. Hogyan lesz például a „szép, geometrikusan jól formált” üdülő „fenyegető hely”, és hogy kerülnek holttestek a geometrikusan szintén jól formált klinkertéglákkal kirakott úttestre? Hát csak úgy, hogy valakik, - illetve a fogalomelmélet nyelvén tudattal rendelkező valamik - az értelemmel szembeni bizalmatlanságukban, elfogódottságukban mérhetetlenül visszaéltek a fogalmakkal. Ungváryban azonban mindez nem rendíti meg az értelem magabírását. Ösztönös racionalitása olyan „alig felfogható és mégis mindenütt jelenvaló egyetemes esztétikai háttérsugárzás”-t regisztrál, amelyre mint örök struktúrára épülhet az elfogulatlan elemzés és emlékezet. Salamon János PORT.Atrt bemutatja vonatozás az AMADIJIDA, PRESSER GÁBOR és vendégük: y y FASSANG LÁSZLÓ “orgona * * • ‘AT a Művészetek Palotájában média partnerek: ÉLET ÉS|# il¥Hp IRODALOM 2dll. december 31-én 22.15-tol egyStt'nSMdSpartmrt.inK... Iwllnfairtá—Ertél a, --------------- -------------- ----------- .....................................^£*4-----inforádió fidel 0 pnnnonin i Jegyek kaphatók a jegyelado.hu hálózatában, a Libri Könyvesboltokban, a Művészetek Palotája jegypénztáraiban (tel: 555"33°°)) valamint interneten a www.jegyglado.híroldalon 7.000,- 9.000,- 16.ooo,- 12.5oo,- 13. 5oo,- 15.000,- 17.ooo,- Ft-os áron. A vers sebző és gyógyító kardja Az idei Zelk-díjas, Varga Mátyás Sóhajtásszerű címmel jelent meg a parsifal, parsifal, Varga Mátyás ötödik verseskötete. A Grál-legendát és Wagner kultikus operáját idéző megkettőzött cím a rátalálás heuréka élményének kifejezésére, a verstörténetek agyunkba vésésére egyaránt alkalmas. A költő első három kötetének szemlélődő hangja, az elgondolás erejét és következményeit latolgató figyelem meleg fogadtatásra talált az olvasók körében, de az igazi sikert a három éve megjelent hallásgyakorlatok hozta meg. Az új kötet ismét a sikerlisták első vagy elegáns helyeit foglalta el. A feltételezés, hogy ahány olvasó, anynyi olvasat, a Varga Mátyás-kötetek esetében különösen igaz, s mivel - mint mondtuk - a szerző olvasótábora egyre nagyobb, írásainak számtalan olvasata van. „A fájdalom múlik, a szégyen marad”, idézi a szerző a Grál-legenda Parsifalját. (Lehet, hogy a kötet rejtett főszereplője Kandri- ahogy szép elemzésében Bartók Imre állítja? - azaz érzéki testünk az írói reflexió tárgya?) Akárhogy van is, a parsifal, parsifal mindannyiunk főszereplését fogalmazza meg, s egyúttal mindanynyiunk e történetbe foglalt második elesését. Az első anamnézisünk szerint nem mivelünk történt, de olvasás közben - Krisztus zuhanásának verseskötetnyi lassúságában - ráismerünk a részletekre. Az igazi vers egyébként is a zuhanni tudás művészete. Még így is megtörténhet, hogy kiválasztottságunk földhözragadtságának aszfaltján esünk el, vagy gondolatnélküliségünk sarába ragad a lábunk. A körülményeink nem indokolta hiányérzet motivál bizonyára minket. Hol ezt, hol azt, lovagi páncélt, lábán gipszet, testén nejlonruhát azért visel a költő. Nemcsak a vele megesett, de a másokkal történt baleset következményeit is magára ölti. Az író hitelbe vett vagy saját bukásélménye a kimondás révén közkinccsé válik, ahogyan a római katona lándzsája nyomán kiömlő vér, a vers is mindenkiért folyik. A Grál-legendában a kard egyszerre sebez és gyógyít, de minden kimondás a lehetséges, újabb bukás kockázatával jár. „vihar előtti fülledtségre/emlékszem, s hogy szúrta/ arcom a borosra: így állt/vissza megint a testem. //de súlytalan volt. Lement /az anyag hogy szinte/már csak jelzett: sok/ vért veszített, és fehér//lett, a teremben szélfújt./s hallatszott már a dör/gés. a rádió éppen a parsifalt adta, recsegett // folyton, az egész így elég/szép volt: nézni csak és /hallgatni, de undorfogott /el, ha felrémlett: meg kell/szólalni egyszer.” A kötet utolsó fejezetében a szerző megadja a francia és német nyelvű mottók fordítását, röviden öszszefoglalja az opera történetét. A Jabes-idézet: A letaposott fű (...) megváltja az arcot, az operaszövegből vett: Az vagy, egy balga, semmi más, s a harmadik pedig a Grál-legendából kölcsönzött. A fájdalom múlik, a szégyen marad ígéret és ítélet egyben. Nem kell persze a legendák korába viszszatérnünk, értjük anélkül is a hajnalok médiahíreit. Ahogyan a hallásgyakorlatok negyven monológját, csonka párbeszédét értettük, tudtuk, hogy újraértelmezhetik életünket, hacsak nem hárítjuk el magunktól, mint hozzánk nem tartozót, a mögöttes élményből, látványból és érzésből adódó tanulságot. Ha nem félünk a sebeket begyógytó költészet értintésétől. Takács Zsuzsa (A laudáció elhangzott december 8- án a Szántó Piroska - Vas István Emlékmúzeumban.) 2011. DECEMBER 9.