Élet és Irodalom, 2011. július-december (55. évfolyam, 26-52. szám)

2011-12-16 / 50. szám - Wagner István: Emberek és tengerek • Tárlat (22. oldal) - Bujdosó Alpár : Rainer és Baselitz Badenben • Tárlat (22. oldal)

WAGNER ISTVÁN: Tárlat Emberek és tengerek Csoda, hogy egyáltalán ennyi általunk ismert és számon tartott mű az utókor­ra maradt az egyébként rendkívül termékeny Emil Nolde gazdag életművéből, ugyanis számos darabot elkoboztak tőle, és a képeinek egy része véglegesen megsemmisült. Mivel szülőföldje, Schleswig úgynevezett „tengerek közötti országrész” volt az Északi- és a Keleti-tenger mentén, egész életében szorosan kötődött „a nagy vizekhez”. Egy német expedíció keretében így utazott dán színésznő feleségével 1913-14 folyamán a déltengeri szigetekre is, amely akkor a germán gyarmatbi­rodalom részét képezte, és ma Pápua Új-Guinea néven ismert. Ám 1914 nyarán kitört az első világháború, visszatérésük közben a vörös-tengeri Port Said kikö­tőjében az angol hatóságok elkobozták kéttucatnyi, nagyméretű festményét, és azokat csak 1921-ben, londoni utazása során sikerült visszaszereznie. Nem járt sokkal szerencsésebben később azzal a félszáz ott készült akvarelljével sem, ame­lyeket a Reichskolonialamt birodalmi gyarmati hivatala vásárolt meg tőle terve­zett, de aztán meg nem épült irodaháza díszítésére. Ezek 1919-ben a berlini Na­tionalgalerie tulajdonába kerültek, amely 1920-ban egyéni tárlaton mutatta be új részlegeként, a néhai Kronprinzenpalais főhercegi műemlékpalotájában. Ám a náci hatalom 1937-ben a német múzeumokból összesen 1052 (!) Nolde-mű­­vet kobzott el, és az „elfajzott művészet” 1938-as tárlatsorozatán ebből félszáz­­nyit hurcolt meg egy hecckampány keretében. A művész, attól tartva, hogy az 1933-as könyvégetés megismétlődik, és festményeit megsemmisítik, személye­sen Goebbels propagandaminiszternek írt levelet, hogy munkáit visszakérje, de csak néhányat kaphatott meg, köztük a többrészes Krisztus élete sorozatot. És ez­zel még koránt sincs vége a veszteséglistának. A német képzőművészek birodal­mi kamarája 1941-ben az utóbbi két esztendő „termésének” beszolgáltatását kö­vetelte, amelyre Nolde félszáznál több művet küldött (7 festményt, 46 akvarellt és 1 litet), de ezeket sosem láthatta viszont. „Cserében” eltiltották minden továb­bi munkától, de Nolde a Gestapo kontrollja ellenére szüntelenül dolgozott isten háta mögötti, Seebüllben található műteremházában. Itt 1300-nál (!) is több kis­méretű akvarellje született kerti virágokról és tengerparti tájakról, amelyeket „meg nem festett képeknek” nevezett, utalva egyrészt az illegalitásra, másrészt a való­ban és végleg elmaradt olajfestményekre. A kegyelemdöfést 1944 februárjában berlini műteremlakásának bombatalálata adta, amikor a már hetvenhét éves mes­ter vásznai és papíralapú művei mellett összes dúca is odaveszett. Ma a berlini Kupferstichkabinett a félszáz dél-tengeri akvarell felét őrzi, és e re­meklések mellett Nolde briliáns, változatos sokszorosítási technikáit is felvonultat­ja, rézkarcok, kőnyomatok és fametszetek formájában. Műveinek eddigi legtelje­sebb bemutatása - ezúttal kizárólag papíralapú munkáira koncentrálva - mintha kései kárpótlást jelentene a mester számára. A Seebüll Nolde­ Alapítvány házi ha­gyatékával összefogott a Nolde-nyomatok többségét birtokló hannoveri Sprengel múzeummal és a linzi Lentos a Würth-gyűjteménnyel, a vendéglátó salzburgi mo­dern intézmény saját állományából válogatott kiegészítést, hogy végül kereken száz kép kerüljön egymás mellé. A Brücke csoport és a Berliner Secession, majd a Neue Secession egykori tagja, a germán expresszionizmus egyik legjelentősebb mestere előtt különleges módon tisztelegnek: a festő saját pápua maszk, lándzsa-, bútor- és szoborkollekciója mellett Bécs és München etnográfiai múzeumaiból, a Dél-ten­­ger térségéből a természeti népek drámaian modern totemoszlopait és fából fara­­gott-festett bálványait, illetve színpompás, egzotikus madártollakkal kombinált fej­díszeit is kölcsönvették erre a rendkívül látványos és komplex rendezvényre. (Emil Nolde: Mensch Natur Mythos, Museum der Moderne Mönchsberg, Salzburg, meg­tekinthető 2012. február 5-ig. E heti számunk grafikáit a kiállítás anyagából válogattuk.) BUJDOSÓ ALPÁR: Rainer és Baselitz Badenben Valaki valahol azt írta, hogy a kép­zőművészeti alkotómunka a rene­szánsz, a barokk korban, de még később is egészen más volt, mint ma, a modern művészet keretei kö­zött. Első pillantásra ugyanis úgy tűnik, hogy a korábban élő művé­szeknek voltak előképeik, ha tet­szik, mintáik. És volt valamilyen szabály arra vonatkozólag is, hogy hogyan kell felépíteni a művet, mi kerül középre, mi a szélekre. Ma - írta az illető - mindez nincs. Ellen­kezőleg. A művész az üres vászon előtt áll, az üresség előtt, neki kell eldöntenie, hogyan, milyen (saját) szabályok szerint építi fel munká­ját. Csakhogy ez így nem igaz: a művésznek az alkotás első pillana­tától fejében van összes eddigi műve, az alkotói rendszer, amelyet egyenként is maga alkotott, és min­dennek a miértje is. Főként olyan művészeknél, akik a régivel vala­mikor szakítottak, és teljesen újat teremtettek. S ha ez így van, akkor nagyon is „ráhúzható ’ Arnulf Rainer és Ge­org Baselitz munkásságára. Bár­mennyire különböző is az életút­juk - hiszen egyikük a nyugati vi­lágban, a nyugaton érvényes művé­szeti irányzatoktól körülvéve formál­ta saját és sajátos művészetét­­, Baselitz pedig Kelet-Berlinben, a szocreál kötelező normáiba szorít­va kezdte tanulmányait a főisko­lán, ahonnan két szemeszter után a „társadalmi éretlenség” indoká­val­­ kizárták. Ami azt a tényt ta­karta, hogy nem volt hajlandó „a természet után” festeni. Sikerült elhagynia az NDK-t, és tanulmá­nyait Nyugat-Berlinben folytatta. Rainert ugyan nem zárják ki az Iparművészeti Főiskoláról, de egyetlen nap után maga hagyja ott, mert nézeteltérése támadt az egyik asszisztenssel. És miután felvették a Képzőművészetire, ott sem ma­rad két napnál tovább. De ettől még nem lett egyforma a művészetük. Rainernek majd­nem olyan nehéz volt a maga út­jára találnia, mint Baselitznek, hi­szen a náci időkben minden „elfaj­zott” (entartet) művészetet tiltot­tak és megsemmisítettek. 1951-ben sikerül végre Maria Lassing kísé­retében Párizsban találkoznia And­ré Bretonnal és megismerkednie az informel irányzatával. Baselitz­nek is Párizsba kellett utaznia ah­hoz, hogy megtalálja Antonin Ar­­taud-nál és Jean Dubuffet-nél azo­kat a kezdeti pontokat, ahonnan elindulva fel tudta építeni sajátos, mindentől és mindenkitől külön­böző művészetét. Arnulf Rainer művészi tevékeny­sége első fázisában az „átfestések­kel” hívta fel magára a figyelmet (sajnos a rendőrségét és a bírósá­gét is). Fontos és ismert képeket festett le (ekkor már csak másola­tukat, és csupán az egyik sarkot hagyta szabadon. Pályája későbbi szakaszában ez a „fátyolképekbe” (Schleierbilder) torkollott, ahol nagyon finoman és fátyolszerű szí­nekkel fedi le a kiválasztott (első­sorban női) portrékat. Baselitz obszcén képekkel in­dult, amiért sok támadás is érte. A következő fázisban csíkokra vág­ta motívumait, és újra - de más­képpen - egymás mellé helyezte, amivel teljesen el is idegenítette azokat egymástól (Frakturbilder). Ekkor jelentek meg a képeken az üres fehér foltok, melyek a művész szerint munka közben használt a festékesdoboz helyének lenyoma­tai. A legradikálisabb trükk viszont a képek fejre állítása, fejjel lefelé lógatása. Ha megpróbáljuk, kide­rül, hogy akárhogy is forgatjuk a fejünket, szemünk nem képes az eredeti állóképet tökéletesen re­konstruálni. Hozzáértő publikum előtt a né­met művész elmondta, hogy meny­nyire becsüli Rainer munkáit, egész művészetét. Mikor ez a visz­­szahúzódó osztrák festő fülébe ju­tott, meghívta Baselitzet, állítson ki múzeumában, Badenben, a volt női fürdőben. S amikor mindezt Rudi Fuchs, a nemzetközileg is­mert múzeumigazgató és kurátor megtudta, azt javasolta, hogy a két „gentleman” együtt, egymás mellett, egymással szemben állít­son ki. A kurátort rávették, a ki­állítást ő állította össze, ő rendez­te. Az utolsó periódusban készült munkákból, ahol a Rainer-képek sincsenek messze a fátyolképek­től (portrék, tájak színekbe zár­va), és Baselitz munkái sem a frak­­túráktól, s jó néhány közülük fej­jel lefelé van felakasztva. Jó sétál­ni a régi, mozaikkal kirakott me­dencék között/felett, mert maga a tér is élmény, és így, az egymás­sal szemező képekkel még inkább, mert jók a munkák, és jó a rende­zés is. (Georg Baselitz-Arnulf Rainer Víg­já­ték (Luftspiel), Új munkák a műteremből, Arnulf Rainer Museum, Baden, 2012. április 16-ig) (Arnulf Rainer e kiállításon szereplő munkáiból januári számunkban közlünk válogatást. A szerk.) Tárlat F­izessen elő 9SCU VIU a Népszabadságra és nyer­jem­ A helyeket már lefodaltukl BOAROINg agoda.com : # • • • * www.agoda.com szállásfoglalás okosan „v.W.qaW»"“«SC°m'hU A világ legjobb légitársasága * MRAssmaRS4g or c3d • «outfs.íojí / 'QH 38 •■sss.«TM* # "*»«»»7fej* Bővebb info: 40/106-150 és nol.hu/nyeremeny Januárban Balira, februárban Vietnamba sorsolunk ki luxusutazást előfizetőink között. QATAR ^ Al­RWAYS^skai» CONRAD agoda.com ((B) Hilton Hanoi Opera □□□ □□□ □□□ □□□ □□□ NÉPSZABADSÁG ÉLET ÉSt» IRODALOM 22 2011. DECEMBER 16.

Next