Élet és Irodalom, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)
2012-04-06 / 14. szám - Parti Nagy Lajos: Kesernyáj (4. oldal) - Széky János: Azok a hülye amcsik, 465. rész • Méd levelek (4. oldal) - Kovács Zoltán: Élet - Aspiránsaink (4. oldal)
“ I.nlídt .-Ai, Schmitt Pál fejébe vette, hogy perelni fog, és úgy látszik, pillanatnyilag egyetlen ember sincs környezetében, aki ettől visszatartaná. A csapásirány amúgy nem ismeretlen, Orbánék is mindig pereltek, amikor bajba kerültek, és miután nyertek is, vesztettek is, a dolog el lett sikálva. A hírekből megállapíthatóan a pertaktika is a Fidesz-perekre hasonlít. Schmitt nem az ügy tartalmi elemeivel kapcsolatban kér majd ítéletet - azzal kapcsolatban valószínűleg nem is kérhetne -, tehát nem azt kéri megállapítani, hogy dolgozata saját szellemi termék, hanem egy eljárásjogi elemet kifogásol, és azt kéri megállapítani, hogy az egyetem nem hallgatta őt meg, diplomáját tehát jogszerűtlenül vonta vissza. Nyitván úgy gondolkodik, ha a bíróság ezt megállapítja, már csak kommunikációs kérdés a többi. Egy olyan mondattal, hogy teszem föl, „jogszerűtlen volt a doktori tanács döntése Schmitt ügyében”, már el lehet kezdeni házalni, jó esély van arra, hogy sokan benyalják majd, ahogy benyalták a Fidesz-cég, Fidesz-közeli cég-féle simlit is (az akkoriban ezzel a nyelvi akármivel kimosakodók közül a hírek szerint ma ketten államfő-aspiránsok.) Ennél is szörnyűbb, hogy ezt a két és fél hónapig tartó hazudozást és mellébeszélést, majd az elnök kényszer, és elkésettsége miatt méltatlan távozását Rétvári Bence, a KDNP frakcióvezető-helyettese úgy kommentálta, hogy Schmitt Pál lemondása után reményei szerint a politika erkölcsi szintje magasabbra emelkedett. „Azt, amit sokszor mondtunk Magyarországra, hogy következmények nélküli ország vagy Abszurdisztán, Schmitt Pál megdöntötte.” Bizonyára komolyan mondja, és ha már, akkor egy füst alatt Schmitt pernyerési esélyeiről is határozott véleményt formál. „Mi úgy gondoljuk, hogy valószínűleg a bíróság is neki fog igazat adni” - tette hozzá az államtitkár a közrádióban. Komoly ember peresélyekről nemigen beszél, ha pedig a nyilatkozó úgynevezett vezető párt vezető embere, sőt, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkára, vagyis politikus, akkor ettől igyekszik tartózkodni. Különösen akkor, amikor pártja a bíróságokról olyan törvény meghozatalában készségeskedett, amelyik az igazságügyi igazgatásnak egyetlen európai országban sem található rendszerét vezeti be, ellentmond nemcsak az igazságszolgáltatás nemzetközi normáinak - különösen a bírói függetlenség követelményének -, hanem veszélyezteti Az emberi jogok európai egyezményének 6. cikkelyében garantált tisztességes eljáráshoz való jog érvényesülését is. Ez nyilván nem jogi, hanem intellektuális kérdés. Rétvári Bence ugyanebben a műsorban Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc volt MSZP-s kormányfők eseteit hozta fel negatív példaként, akikről szerinte sokkal jelentősebb dolgok derültek ki annak idején, mégsem mondtak le. És ez mind igaz, de a sorba a fentiekhez hasonlóan beletartozik - róluk Rétvári sajnálatosan megfeledkezett - a szőlő- és bányakalandokba keveredett miniszterelnök, de mondhatnám Martonyi János nevét is, aki most miniszter, és ítélete van arról, hogy együttműködött az állambiztonsággal, bár ezt nem hálózati személyként tette. Lemondani esze ágában sincs, viszont a hírek szerint a már emlegetett Fidesz-közeli elnökaspiránsok mellett Martonyi János neve is szóba került mint lehetséges államelnök. A lapzártakor érkezett hír szerint élénk társadalmi vita kezdődött politikusaink doktori és egyéb tudományos fokozatairól. A Népszabadság egyik munkatársa kedden délelőtt Orbán Viktor 1988- as, Társadalmi önszerveződés és mozgalom a politikai rendszerben című, 89 oldalas diplomamunkájára lett volna kíváncsi, ám arról tájékoztatták, hogy az dékáni utasításra nem adható ki. Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság vezetője a lap szerint állásfoglalásában megerősítette, hogy az egyetemnek joga van korlátozni a dolgozatok nyilvánosságát. Majtényi László korábbi adatvédelmi biztos egy 1997- es ajánlásában, amikor Horn Gyula és Torgyán József szakdolgozatának nyilvánosságáról volt szó, az Alkotmánybíróság ismert, e tárgykörrel foglalkozó határozataira utalva emlékeztetett arra, hogy a demokratikus társadalmakban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, a közérdekű adatok megismerésére. „Magyarországon az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett - az Európa Tanács által 1950-ben elfogadott - Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről 10. cikke szerint a véleménynyilvánítás szabadsága magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson. Az információszabadság korlátozása csak akkor fogadható el alkotmányosan indokoltnak, ha az más alapjog érvényesülése miatt szükséges.” Majtényi ajánlása nyilván szimpatikusabb, mint a dékáni tiltás vagy Péterfalvi negatív állásfoglalása. De ezen túlmenően az a politikus, aki ma Magyarországon Schmitt bukása után elfogadja, hogy helyette mások korlátozó döntést hozzanak diplomája nyilvánosságának ügyében, az vak, és semmit sem ért. Kovács Zoltán ESET Aspiránsaink ÉLET ÉS BIRODALOM Kesernyás Ha egy arc nem csupán körül-, hanem leírható lenne egyetlen szóval, úgy nem lenne szükség többé portréfotózásra, ott állna ama szó keretben vagy kéretlenül, és az írók, e metaforátorok lennének a legnagyobb fényképészek. Az emberi arc, közös szerencsénkre, nem egy, de száz szóval sem írható le, az Örkény könyvesbolt jubileumi fotókiállításán mégis ajánlottam egy jelzőt Örkény arcaira. Készülvén a megnyitóbeszédre, a laptop képernyőjén pörgettem a fényképeit oda, vissza, hol gyorsan, hol lassan, mint valami filmet, és egyszer csak lett ez a szó, a kesemnyájas mint legközösebb vonás. Hogy ez a mosolygó roppant fegyelmezett férfiarc a bölcsőtől a koporsóig kesernyájas. Igen, mondhatni, hogy a bölcsőtől. A kiállítás legnagyobb találmánya egy kicsit festői, kicsit színpadias fotó, ami tudtommal még nem volt publikálva: a gyermek átszellemült édesanyja keblére hajtja fejét, szeme elnéz valahova föl, a műterem magasába. Nem gyermeki nézés, még ha az arc angyalarc is, hisz már ott van a szájtartásban, a pupillák hegyében valami vadság, kajánság, szabályozhatatlanság. Örkény bohócarca akkor is kesernyájas, amikor arcol a kamerának, és akkor is, ha csak úgy van, amatőrképpen, ha rágyújt, ha csak vereti magát a nappal, rámosolyog gyönyörű feleségeire, elegáns öltönyökben dedikál, ül a pasaréti kertben vagy az írógép előtt, áll tiszttársai csoportképének legszélén vagy egy színház előcsarnokában. Legalábbis belelátom, de ezt, fotókról írva, kénytelen vagyok mellékesnek tekinteni. Az embert, pláne az írót nézőként kicsit mindig rá is képzeljük a képre, igaz, hogy a képen lévő író alapján, aki a számunkra elsősorban jelző, mondat, novella, regény, színdarab. Továbbá, túl vagy innen a művön, az élete, a legendája. Az arc persze nem keresztrejtvény, ahogy a művészet sem, ugyan felelős, mármint az arc, de közvetlen megfelelés nincs, ezért, noha használom, érvényesnek gondolom, vigyázok is egy ilyen jelzővel, mint az én Örkényi kesernyájasom. Nemrég megkérdezték egy interjúban, hogy mire is gondolok, ha azt mondják: Örkényi. Mire nem gondoltam, legföljebb mikre, fogalmak, jellegzetességek szövevényére, mindenféle hierarchia nélkül. Például arra a valamire, mondjam így, közép-kelet-európai humorkeserűre, amit e tájon, ha definiálni nehéz is, ab ovo érezhetni az idegekben, a reflexekben, az emlékezet, a tudat működésében. A képtelenség képességére gondolok, s a képességre, ami ezt - olykor metszően, olykor ábrándosan bánatos tekintettel - kinézi a valóságból. Innen az Óperencián van erre egy trenírozottság, kiváló edzőtáborokat gründolt hozzá a befejezhetetlen XX. század. Ezt a virulens tapasztalatot őrzi és hagyományozza így vagy úgy minden évjárat, hiszen elhallgatva is, másként tudva is közös tudás, legalábbis közös vélelem az utolsó meggymagról. Lényegében arról, hogy mit jelent „magyarni”. Hogy ami megtörténhet, az előbb-utóbb meg is történik, s hogy a művészet nemcsak tükrözni, de überelni sem képes a valóságot. Ha ez dolga volna, se volna rá képes. Mikor azt mondják, Örkényt, nem tudok nem gondolni az iróniára, olyasmi értelemben, amilyenben Heine használhatta, hogy tudniillik a tehetetlenség fegyvere. És persze a groteszkre gondolok, mondtam ebben az interjúban, ami, magát Örkényt idézve, „megingatja a végérvényest, de nem állít másik érvényességet a helyébe”. Arra, hogy az úgynevezett fenséges és alantas összeszikráztatása e végérvénytelen tájon éppolyan termékeny, mint amilyen mindennapi. Az össze nem illés szekerére, ha úgy tetszik, boncasztalára gondolok. S ha már itt tartunk, egy éles, pontos szikére, a patológus különös helyzetére. Hogy közben ugyanazzal a kézzel képviselőfánkot eszik, matat egy harisnyakötőn, logopéd nápolyikat vagdos. Aztán a tragikomikusra, arra a tágas, kissé lenézett tartományra gondolok, mondtam, ahol leginkább és a legemberibben mutatkozik meg a homo sapiens, aki - noha lakni sokfelé lakik a nagyvilágban, tragikusban és komikusban - születni, szeretni és meghalni e határvidéken szokott. Nincs máshol számára hely. Az örkényiség részvétteli kajánság, szeretetteli szarkazmus. Tótágasok és tótágasok panoptikuma, példatár a léptékek folytonos váltogatására, a színt és a fonákot egyaránt érintő gyanakvásra. Még a levél éle a legelfogadhatóbb, amíg fel nem gőzölik. S akkor szót se ejtettem a stílről, hogy szikár, szellemes, frappáns, tömör. Satöbbi. Egy határozott irály, nem föltétlen az enyém, noha a maga érzelmes szárazságában, takarékosságában, akár szívnyugtatóként is, nagyon szeretem olvasni. S hogy talán ezzel kéne kezdenem. Vagy épp a magam kezével, azzal, hogy tizenhat éves korom óta, a Réber László illusztrálta Egyperces novellák második kiadása (1969) óta mennyire közel áll hozzám. Mennyire evidens, hogy velem van, az egypercesek is, „az egész” Örkény is, kézközelben, épp annyira, ha máshogy is, mint Kosztolányi, Ottlik, Mészöly, Weöres, Petri vagy Orbán Ottó. Az Örkényi a természetes örkényizmust jelenti az ép ész megőrzése végett. Az ontológiai menthetetlenség életörömét. Karinthy Frigyesről írta Örkény, hogy „mi sok mindenben az ő fejével gondolkodunk, csak nem tudunk róla”. Hát így valahogy. A sokfejű sárkány nyakán Karinthy feje mellett ott van Örkényé is, bőven van mivel gondolkodni, ha akar ilyesmit az ember, ha nem. Nélküle más lenne a magyar irodalom, más lenne a humor, a humorunk, az önreflexióra való képességünk. Más lenne Varsányinénk, hozott szalonnánk, más lenne egérirtásunk kaján pátosza. S ha más nem is lenne, nélküle másként lehetne megírni a létezés speciálisan magyar abszurdját, aminek nívó vagy hitetlenkedő tanúi vagyunk nap mint nap. Az örkény-fotók százéves tárgya és alanya harminchárom évvel a halála után elevenebb, mint bármikor, hölgyeim és uraim, és érdeklődve néz ránk, kesernyás magyarokra. Talán valami ilyesmit jelent a klasszikusság. Egy szolid, határozott megkerülhetetlenséget. Hogy van, mint a Duna Budapestnél. Parti Nagy Lajos Azok a hülye amcsik, 465. rész Szalai Annamária - rengeteg hivatalos elfoglaltsága közepett - március 24- én időt szakított rá, hogy beszédet mondjon az Asszonyok a Nemzeti Egységért mozgalom Félidőben című konferenciáján. A beszéd szerkesztett változatát április 3-án közölte a Magyar Nemzet. Nagyon tanulságos. Kiváltképp a cím és ami alatta áll félkövér dőlt betűkkel kiemelve: „Bírálóinknak nincs miért hadakozniuk Az Egyesült Államokban a médiahatóság öt biztosát maga az elnök nevezi ki, és ő dönt arról is, ki legyen a testület elnöke.” Becsüljük meg magunkat, lehetne nálunk is így, de bezzeg nincs. Szalai Annamária lelkesen és átéléssel ecsetelte az általa vezetett Médiatanács és Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) nagyszerűségét. A bulvárosabb részleteket nem használom ki, azt viszont ajánlanám az elnök asszonynak és a katolikus nőegyletnek, hogy nézze meg az amerikai „médiahatóság”, a Szövetségi Hírközlési Bizottság (FCC) honlapját. A következőket tudhatná meg: 1. Az FCC tagjait valóban az elnök jelöli és nevezi ki, de a Szenátus hagyja jóvá. Azaz nem a törvényhozó testület egy eseti bizottsága jelöli mandátumarányos (a pártok erőviszonyait tükröző) kétharmados többséggel, fölösleges színjátékká téve a törvényhozási szavazást. Mármint azt, hogy ugyanannak a testületnek a vezényszóra szavazó plénuma jóváhagyja a saját kicsinyített másának jelöltjeit. (Lásd még: hatalmi ágak szétválasztása, jobb helyeken középiskolai tananyag.) 2. Az amerikaiaknak nincsenek a „függetlenségről” szóló varázsigéik. Ott a politika (politics), pártpolitika. Ennélfogva az FCC tagjainak van megismerhető politikai előéletük, nem ismeretlenek a Kongresszus számára, hanem jelölésükig többnyire valamelyik párt szakértői stábjában működtek. És mivel bevallottan így van, az öttagú bizottságnak legföljebb három tagja jöhet ugyanabból a pártból, mert milyen dolog az, hogy egypárti a testület? Ezért a demokrata párti Obama elnök - fogódzkodjunk - két republikánus szakembert is jelölt. 3. A jelenleg hivatalban lévő három tagot a Szenátus egyhangúlag fogadta el. Az elnök ugyanis eleve nem küld kétpárti testületekbe olyan embereket, akiknek a személye vagy nézetei az ellenzéket provokálnák, vagy ha mégis ilyen meggondolatlan volna, a reakciók láttán visszavonja a javaslatot. (Ez egyébként a Legfelsőbb Bíróság tagjainak jelölésére is érvényes, Obama is befürdött az egyik protezsáltjával, csak azért mondom, mert a „tessék, Amerikában se csinálják másképp” érvelési vonal feltalálója, Navracsics Tibor a jelek szerint nem tud róla.) 4. Az öt posztból az FCC-ben jelenleg csak három van betöltve. Ennek az az oka, hogy a fennmaradó két jelölt, egy demokrata és egy republikánus elfogadását egyetlen republikánus (gyengébbek kedvéért: ellenzéki) szenátor blokkolja egy 4G mobilhálózat vitatható engedélyezése miatt. És ez az egy szenátor még csak nem is a szakbizottság tagja, de joga van hozzá, hogy leállítsa az egész folyamatot, ha valami nem tetszik az FCC körül. 5. A tagok megbízatása nem kilenc, hanem öt évre szól (vagy kevesebbre, ha le nem telt ciklusú tag helyére lépnek). Az amerikai elnököt legföljebb egyszer lehet újraválasztani, ez általában nyolcéves hivatali időt jelent, kivéve, ha az alelnökből lesz ciklus közben elnök, és a két következő választáson is győz, de ilyenre még nem volt példa. Az amerikaiak nem bolondultak meg, hogy az FCC-t ideológiailag elkötelezett majdnem-minisztériummá tegyék, és ott hagyják a következő kormányzat nyakán. A beszéd többi részét, mondom, nem elemezném, de az újabb események fényében (árnyékában) annyit azért mégis: Szalai Annamária büszkén mondja a keresztény-nemzeti egységasszonyoknak, hogy a Médiatanács „létrehozott eg szilárd alapokon nyugvó Közszolgálati Kódexet, amely (...) iránymutatással szolgál a közmédiumok számára”. Na most eddig a közmédia végső lezülléséhez egy hangos szavam nem volt, és nem panaszkodtam, mikor az olyan világbotrányokat, mint Papp Dániel kinevezését vagy Lomnici kiblőrözését, az NMHH azzal kommentálta, hogy nem tartozik hatáskörébe az intézkedés. Lehet. De ha az a szakmai és jellembeli csúcsröhej, amit Obersovszky Péter produkált az ő szombati Schmitt-interjújában, valóban a Közszolgálati Kódex alapelveit követte, akkor csak annyit mondhatok Szalai egységasszonynak: süsse meg az iránymutatását. Vásárhelyi Antal munkája SZÉKY JÁNOS: Mád levelek ! 2012. ÁPRILIS 6. 4