Élet és Irodalom, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)

2012-04-06 / 14. szám - Parti Nagy Lajos: Kesernyáj (4. oldal) - Széky János: Azok a hülye amcsik, 465. rész • Méd levelek (4. oldal) - Kovács Zoltán: Élet - Aspiránsaink (4. oldal)

“ I.­nlíd­t .-Ai, Schmitt Pál fejébe vette, hogy perelni fog, és úgy látszik, pillanatnyilag egyetlen ember sincs környezetében, aki et­től visszatartaná. A csapásirány amúgy nem ismeretlen, Or­­bánék is mindig pereltek, amikor bajba kerültek, és miu­tán nyertek is, vesztettek is, a dolog el lett sikálva. A hírek­ből megállapíthatóan a pertaktika is a Fidesz-perekre ha­sonlít. Schmitt nem az ügy tartalmi elemeivel kapcsolat­ban kér majd ítéletet - azzal kapcsolatban valószínűleg nem is kérhetne -, tehát nem azt kéri megállapítani, hogy dolgozata saját szellemi termék, hanem egy eljárásjogi ele­met kifogásol, és azt kéri megállapítani, hogy az egyetem nem hallgatta őt meg, diplomáját tehát jogszerűtlenül von­ta vissza. Nyitván úgy gondolkodik, ha a bíróság ezt megállapít­ja, már csak kommunikációs kérdés a többi. Egy olyan mondattal, hogy teszem föl, „jogszerűtlen volt a doktori tanács döntése Schmitt ügyében”, már el lehet kezdeni házalni, jó esély van arra, hogy sokan benyalják majd, ahogy benyalták a Fidesz-cég, Fidesz-közeli cég-féle simlit is (az akkoriban ezzel a nyelvi akármivel kimosakodók közül a hírek szerint ma ketten államfő-aspi­ránsok.) Ennél is szörnyűbb, hogy ezt a két és fél hónapig tartó hazudozást és mellébeszélést, majd az elnök kényszer, és elkésettsége miatt méltatlan távozását Rétvári Bence, a KDNP frakcióvezető-helyettese úgy kom­mentálta, hogy Schmitt Pál lemondása után reményei sze­rint a politika erkölcsi szintje magasabbra emelkedett. „Azt, amit sokszor mondtunk Magyarországra, hogy következ­mények nélküli ország vagy Abszurdisztán, Schmitt Pál megdöntötte.” Bizonyára komolyan mondja, és ha már, akkor egy füst alatt Schmitt pernyerési esélyeiről is határozott véleményt formál. „Mi úgy gondoljuk, hogy valószínűleg a bíróság is neki fog igazat adni” - tette hozzá az államtitkár a köz­rádióban. Komoly ember peresélyekről nemigen beszél, ha pedig a nyilatkozó úgynevezett vezető párt vezető em­bere, sőt, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkára, vagyis politikus, akkor ettől igyek­szik tartózkodni. Különösen akkor, amikor pártja a bíró­ságokról olyan törvény meghozatalában készségeskedett, amelyik az igazságügyi igazgatásnak egyetlen európai or­szágban sem található rendszerét vezeti be, ellentmond nemcsak az igazságszolgáltatás nemzetközi normáinak - különösen a bírói függetlenség követelményének -, ha­nem veszélyezteti Az emberi jogok európai egyezményé­nek 6. cikkelyében garantált tisztességes eljáráshoz való jog érvényesülését is. Ez nyilván nem jogi, hanem intellektuális kérdés. Rét­vári Bence ugyanebben a műsorban Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc volt MSZP-s kormányfők eseteit hozta fel negatív példaként, akikről szerinte sokkal je­lentősebb dolgok derültek ki annak idején, mégsem mondtak le. És ez mind igaz, de a sorba a fentiekhez hasonlóan be­letartozik - róluk Rétvári sajnálatosan megfeledkezett - a szőlő- és bányakalandokba keveredett miniszterelnök, de mondhatnám Martonyi János nevét is, aki most mi­niszter, és ítélete van arról, hogy együttműködött az ál­lambiztonsággal, bár ezt nem hálózati személyként tet­te. Lemondani esze ágában sincs, viszont a hírek szerint a már emlegetett Fidesz-közeli elnökaspiránsok mellett Martonyi János neve is szóba került mint lehetséges ál­lamelnök. A lapzártakor érkezett hír szerint élénk társadalmi vita kezdődött politikusaink doktori és egyéb tudományos fo­kozatairól. A Népszabadság egyik munka­társa kedden délelőtt Orbán Viktor 1988- as, Társadalmi önszerveződés és mozgalom a po­litikai rendszerben című, 89 oldalas diplo­mamunkájára lett volna kíváncsi, ám ar­ról tájékoztatták, hogy az dékáni utasí­tásra nem adható ki. Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információ­szabadság Hatóság vezetője a lap sze­rint állásfoglalásában megerősítette, hogy az egyetemnek joga van korlátozni a dolgozatok nyilvánosságát. Majtényi László korábbi adatvédelmi biztos egy 1997- es ajánlásában, amikor Horn Gyula és Torgyán József szak­­dolgozatának nyilvánosságáról volt szó, az Alkotmánybí­róság ismert, e tárgykörrel foglalkozó határozataira utalva emlékeztetett arra, hogy a demokratikus társadalmakban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, a közérdekű adatok megismerésére. „Magyarországon az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett - az Európa Tanács által 1950-ben elfogadott - Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről 10. cikke szerint a véle­ménynyilvánítás szabadsága magában foglalja a vélemény­­alkotás szabadságát és az információk, eszmék megisme­résének és közlésének szabadságát országhatárokra tekin­tet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkoz­hasson. Az információszabadság korlátozása csak akkor fogadható el alkotmányosan indokoltnak, ha az más alap­jog érvényesülése miatt szükséges.” Majtényi ajánlása nyilván szimpatikusabb, mint a dé­káni tiltás vagy Péterfalvi negatív állásfoglalása. De ezen túlmenően az a politikus, aki ma Magyarországon Schmitt bukása után elfogadja, hogy helyette mások korlátozó döntést hozzanak diplomája nyilvánosságának ügyében, az vak, és semmit sem ért. Kovács Zoltán ESET Aspiránsaink ÉLET ÉS­ B­IRODALOM Kesernyás Ha egy arc nem csupán körül-, hanem leírható lenne egyetlen szóval, úgy nem lenne szükség többé portréfotó­zásra, ott állna ama szó keretben vagy kéretlenül, és az írók, e metaforátorok lennének a legnagyobb fényképészek. Az emberi arc, közös szerencsénkre, nem egy, de száz szóval sem írható le, az Örkény könyvesbolt jubileumi fo­tókiállításán mégis ajánlottam egy jel­­zőt Örkény arcaira. Készülvén a meg­nyitóbeszédre, a laptop képernyőjén pörgettem a fényképeit oda, vissza, hol gyorsan, hol lassan, mint valami filmet, és egyszer csak lett ez a szó, a kesemnyájas mint legközösebb vonás. Hogy ez a mosolygó roppant fegyel­mezett férfiarc a bölcsőtől a koporsó­ig kesernyájas. Igen, mondhatni, hogy a bölcsőtől. A kiállítás legnagyobb találmánya egy kicsit festői, kicsit színpadias fotó, ami tudtommal még nem volt publikálva: a gyermek átszellemült édesanyja keblére hajtja fejét, szeme elnéz valahova föl, a műterem magasába. Nem gyermeki né­zés, még ha az arc angyalarc is, hisz már ott van a száj­tartásban, a pupillák hegyé­ben valami vadság, kajánság, szabályoz­­hatatlanság. Örkény bohócarca akkor is kesernyá­jas, amikor arcol a kamerának, és akkor is, ha csak úgy van, amatőrképpen, ha rágyújt, ha csak vereti magát a nappal, rámosolyog gyönyörű feleségeire, ele­gáns öltönyökben dedikál, ül a pasaré­ti kertben vagy az írógép előtt, áll tiszt­társai csoportképének legszélén vagy egy színház előcsarnokában. Legalábbis belelátom, de ezt, fo­tókról írva, kénytelen vagyok mellé­kesnek tekinteni. Az embert, pláne az írót nézőként kicsit mindig rá is képzeljük a képre, igaz, hogy a képen lévő író alapján, aki a számunkra el­sősorban jelző, mondat, novella, re­gény, színdarab. Továbbá, túl vagy innen a művön, az élete, a legendá­ja. Az arc persze nem keresztrejtvény, ahogy a művészet sem, ugyan felelős, mármint az arc, de közvetlen megfe­lelés nincs, ezért, noha használom, érvényesnek gondolom­, vigyázok is egy ilyen jelzővel, mint az én Örkényi kesernyájasom. Nemrég megkérdezték egy interjú­­ban, hogy mire is gondolok, ha azt mond­ják: Örkényi. Mire nem gondoltam, legföljebb mik­re, fogalmak, jellegzetességek szövevé­nyére, mindenféle hierarchia nélkül. Pél­dául arra a valamire, mondjam így, kö­­zép-kelet-európai humorkeserűre, amit e tájon, ha definiálni nehéz is, ab ovo érezhetni az idegekben, a reflexekben, az emlékezet, a tudat működésében. A képtelenség képességére gondolok, s a képességre, ami ezt - olykor metsző­en, olykor ábrándosan bánatos tekintet­tel - kinézi a valóságból. Innen az Ópe­­rencián van erre egy trenírozottság, ki­váló edzőtáborokat gründolt hozzá a befejezhetetlen XX. század. Ezt a viru­lens tapasztalatot őrzi és hagyományoz­za így vagy úgy minden évjárat, hiszen elhallgatva is, másként tudva is közös tu­dás, legalábbis közös vélelem az utolsó meggymagról. Lényegében arról, hogy mit jelent „magyarni”. Hogy ami meg­történhet, az előbb-utóbb meg is törté­nik, s hogy a művészet nemcsak tükröz­ni, de überelni sem képes a valóságot. Ha ez dolga volna, se volna rá képes. Mikor azt mondják, Örkényt, nem tu­dok nem gondolni az iróniára, olyasmi értelemben, amilyenben Heine használ­hatta, hogy tudniillik a tehetetlenség fegyvere. És persze a groteszkre gondo­lok, mondtam ebben az interjúban, ami, magát Örkényt idézve, „megingatja a végérvényest, de nem állít másik érvé­nyességet a helyébe”. Arra, hogy az úgy­nevezett fenséges és alantas összeszik­­ráztatása e végérvénytelen tájon épp­olyan termékeny, mint amilyen minden­napi. Az össze­ nem­ illés szekerére, ha úgy tetszik, boncasztalára gondolok. S ha már itt tartunk, egy éles, pontos szi­kére, a patológus különös helyzetére. Hogy közben ugyanazzal a kézzel képvi­selőfánkot eszik, matat egy harisnyakö­tőn, logopéd nápolyikat vagdos. Aztán a tragikomikusra, arra a tágas, kissé lenézett tartományra gondolok, mondtam, ahol leginkább és a legem­beribben mutatkozik meg a homo sa­piens, aki - noha lakni sokfelé lakik a nagyvilágban, tragikusban és komikus­ban - születni, szeretni és meghalni e határvidéken szokott. Nincs máshol szá­mára hely. Az örkényiség részvétteli kajánság, szeretetteli szarkazmus. Tótágasok és tó­tágasok panoptikuma, példatár a lépté­kek folytonos váltogatására, a színt és a fonákot egyaránt érintő gyanakvásra. Még a levél éle a legelfogadhatóbb, amíg fel nem gőzölik. S akkor szót se ejtettem a stílről, hogy szikár, szellemes, frappáns, tömör. Sa­többi. Egy határozott irály, nem föltét­­len az enyém, noha a maga érzelmes szá­razságában, takarékosságában, akár szív­nyugtatóként is, nagyon szeretem olvas­ni. S hogy talán ezzel kéne kezdenem. Vagy épp a magam kezével, azzal, hogy tizenhat éves korom óta, a Réber Lász­ló illusztrálta Egyperces novellák második ki­adása (1969) óta mennyire közel áll hoz­zám. Mennyire evidens, hogy velem van, az egypercesek is, „az egész” Örkény is, kézközelben, épp annyira, ha máshogy is, mint Kosztolányi, Ottlik, Mészöly, Weöres, Petri vagy Orbán Ottó. Az Örkényi a természetes örké­­nyizmust jelenti az ép ész megőrzé­se végett. Az ontológiai menthetetlenség élet­örömét. Karinthy Frigyesről írta Örkény, hogy „mi sok mindenben az ő fejével gondol­kodunk, csak nem tudunk róla”. Hát így valahogy. A sokfejű sárkány nyakán Karinthy feje mellett ott van Örkényé is, bőven van mivel gondolkodni, ha akar ilyesmit az ember, ha nem. Nélkü­le más lenne a magyar irodalom, más lenne a humor, a humorunk, az önrefle­xióra való képességünk. Más lenne Var­­sányinénk, hozott szalonnánk, más len­ne egérirtásunk kaján pátosza. S ha más nem is lenne, nélküle másként lehetne megírni a létezés speciálisan magyar ab­­szurdját, aminek nívó vagy hitetlenke­dő tanúi vagyunk nap mint nap. Az örkény-fotók százéves tárgya és alanya harminchárom évvel a halála után elevenebb, mint bármikor, hölgyeim és uraim, és érdeklődve néz ránk, kesernyás magyarokra. Talán valami ilyesmit jelent a klasszikusság. Egy szolid, határozott megkerülhetetlenséget. Hogy van, mint a Duna Budapestnél. Parti Nagy Lajos Azok a hülye amcsik, 465. rész Szalai Annamária - rengeteg hivatalos elfoglaltsága közepett - március 24- én időt szakított rá, hogy beszédet mondjon az Asszonyok a Nemzeti Egy­ségért mozgalom Félidőben című konferenciáján. A beszéd szerkesztett vál­tozatát április 3-án közölte a Magyar Nemzet. Nagyon tanulságos. Kiváltképp a cím és ami alatta áll félkövér dőlt betűkkel kiemelve: „Bírálóinknak nincs mi­ért hadakozniuk­­ Az Egyesült Államokban a médiahatóság öt biztosát maga az elnök ne­vezi ki, és ő dönt arról is, ki legyen a testület elnöke.” Becsüljük meg­ magunkat, le­hetne nálunk is így, de bezzeg nincs. Szalai Annamária lelkesen és átéléssel ecsetelte az általa vezetett Média­tanács és Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) nagyszerűsé­gét. A bulvárosabb részleteket nem használom ki, azt viszont ajánlanám az elnök asszonynak és a katolikus nőegyletnek, hogy nézze meg az ame­rikai „médiahatóság”, a Szövetségi Hírközlési Bizottság (FCC) honlapját. A következőket tudhatná meg: 1. Az FCC tagjait valóban az elnök jelöli és nevezi ki, de a Szenátus hagy­ja jóvá. Azaz nem a törvényhozó testület egy eseti bizottsága jelöli mandá­tumarányos (a pártok erőviszonyait tükröző) kétharmados többséggel, fö­lösleges színjátékká téve a törvényhozási szavazást. Mármint azt, hogy ugyanannak a testületnek a vezényszóra szavazó plénuma jóváhagyja a sa­ját kicsinyített másának jelöltjeit. (Lásd még: hatalmi ágak szétválasztása, jobb helyeken középiskolai tananyag.) 2. Az amerikaiaknak nincsenek a „függetlenségről” szóló varázsigéik. Ott a politika (politics)­, pártpolitika. Ennélfogva az FCC tagjainak van meg­ismerhető politikai előéletük, nem ismeretlenek a Kongresszus számára, hanem jelölésükig többnyire valamelyik párt szakértői stábjában működ­tek. És mivel bevallottan így van, az öttagú bizottságnak legföljebb három tagja jöhet ugyanabból a pártból, mert milyen dolog az, hogy egypárti a testület? Ezért a demokrata párti Obama elnök - fogódzkodjunk - két re­publikánus szakembert is jelölt. 3. A jelenleg hivatalban lévő három tagot a Szenátus egyhangúlag fo­gadta el. Az elnök ugyanis eleve nem küld kétpárti testületekbe olyan em­bereket, akiknek a személye vagy nézetei az ellenzéket provokálnák, vagy ha mégis ilyen meggondolatlan volna, a reakciók láttán visszavonja a ja­vaslatot. (Ez egyébként a Legfelsőbb Bíróság tagjainak jelölésére is érvé­nyes, Obama is befürdött az egyik protezsáltjával, csak azért mondom, mert a „tessék, Amerikában se csinálják másképp” érvelési vonal feltaláló­ja, Navracsics Tibor a jelek szerint nem tud róla.) 4. Az öt posztból az FCC-ben jelenleg csak három van betöltve. Ennek az az oka, hogy a fennmaradó két jelölt, egy demokrata és egy republikánus elfogadását egyetlen republikánus (gyengébbek kedvéért: ellenzéki) szená­tor blokkolja egy 4G mobilhálózat vitatható engedélyezése miatt. És ez az egy szenátor még csak nem is a szakbizottság tagja, de joga van hozzá, hogy leállítsa az egész folyamatot, ha valami nem tetszik az FCC körül. 5. A tagok megbízatása nem kilenc, hanem öt évre szól (vagy kevesebb­re, ha le nem telt ciklusú tag helyére lépnek). Az amerikai elnököt legföl­jebb egyszer lehet újraválasztani, ez általában nyolcéves hivatali időt je­lent, kivéve, ha az alelnökből lesz ciklus közben elnök, és a két következő választáson is győz, de ilyenre még nem volt példa. Az amerikaiak nem bo­londultak meg, hogy az FCC-t ideológiailag elkötelezett majdnem-minisz­­tériummá tegyék, és ott hagyják a következő kormányzat nyakán. A beszéd többi részét, mondom, nem elemezném, de az újabb esemé­nyek fényében (árnyékában) annyit azért mégis: Szalai Annamária büsz­kén mondja a keresztény-nemzeti egységasszonyoknak, hogy a Médiata­nács „létrehozott eg szilárd alapokon nyugvó Közszolgálati Kódexet, amely (...) iránymu­tatással szolgál a közmédiumok számára”. Na most eddig a közmédia végső lezül­­léséhez egy hangos szavam nem volt, és nem panaszkodtam, mikor az olyan világbotrányokat, mint Papp Dániel kinevezését vagy Lomnici kiblőrözé­­sét, az NMHH azzal kommentálta, hogy nem tartozik hatáskörébe az in­tézkedés. Lehet. De ha az a szakmai és jellembeli csúcsröhej, amit Ober­­sovszky Péter produkált az ő szombati Schmitt-interjújában, valóban a Közszolgálati Kódex alapelveit követte, akkor csak annyit mondhatok Sza­lai egységasszonynak: süsse meg az iránymutatását. Vásárhelyi Antal munkája SZÉKY JÁNOS: Mád levelek ! 2012. ÁPRILIS 6. 4

Next