Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)

2012-11-23 / 47. szám - Majtényi László: Romok ormán • Magyarország politikai válsága (3. oldal)

2012. NOVEMBER 23. ! Eljátszott esélyek Magyarország, nincs mit szépíteni, Eu­rópa szégyene lett, az ország, ahol tu­catnyi feltűnően műveletlen, erősza­kos és, mert a tudatlanok mindig ilye­nek, kapzsi férfi - férfi mind kivétel nélkül - és közöttük egy milliók türel­mével visszaélve játszik és uralkodik. A nagy nemzetek tapasztalataiban, kul­túrájában a honi elnyomó hatalom megtapasztalása és a küzdelem ellene alapvetően megszokott. Nálunk (iro­nizáljak? - na jó, sajnos) szokatlan, hogy ezúttal nem idegen tankok csö­römpölő lánctalpa hozza el a szolga­ságot, hanem függetlenségi szózatok­kal és hol ájtatos, hol meg újpogány halandzsabeszéddel saját pénzünkön nyomnak el bennünket, nem mások, a mieink. Ez sem olyan jó nekünk. Hallgatjuk, de nem értjük az állam tu­­rulokrata (­ Vitányi Iván) újbeszédét, és ezzel még egyelőre úgy vagyunk, mint Gogol saját tébolyával még éppen csak ismerkedő hőse, Angliában láttak egy halat, amely partra úszott, mondott két szót valami idegen nyelven, és a tu­dósok azóta is törik a fejüket, hogy mit mondhatott.”, de végül lesz rá válasz, érdeme szerinti. A ma csak gyalázott jogállami forra­dalomban megszületett alkotmányos magyar állam sikerei - ez az ország ezer­száz éves történetében eddig soha nem esett meg - komoly, a recepcióig terje­­dő nemzetközi figyelmet váltottak ki. Azonban, mert (én ezért szerettem) út­jában állt a személyes hatalomnak, al­kotmányunkat, mint disznóölésen a sertést: ledöfték, alatta vére habzott, fö­lötte meg a részeg böllér jókedve. A rendszerváltás környékén úgy gon­doltam, Magyarországot a jószerencse és nem utolsósorban a térség országai között (Lengyelország mellett) az al­kotmányosságot tekintve is leggazda­gabb történelme társadalmi sikerre ítél­te. Röviden megfogalmazva, az járt a fejemben, hogy a sok évszázados al­kotmányos kultúránkkal, a nemzetkö­zi példák közül is kiemelkedően fényes XIX. századi liberalizmusunkkal a há­tunk mögött és szívünkben ’48, ’67, ’56 emlékével, de még talán az költ­séghatékony árutermeléssel bepróbál­kozó gulyáskommunizmus élményé­vel is, Magyarország a térség példaadó és sikeres mintaállamává válik. Arról lehetett olvasni, talán nem is egészen megalapozatlanul, hogy Magyaror­szág a térség logisztikai, Budapest pe­dig Közép-Európa pénzügyi központ­ja lehet. És tessék körülnézni, ma mit látunk. Budapestünk, akárcsak váro­saink sora, a díszkövezett főtereket le­számítva, fizikailag is omlik, pusztul. Bukásunk okai Keserű az ébredés az álomból, látva, hogy a dicsőséges múlt inkább nyo­maszt, semmint erőt ad, nem felemel, de visszahúz. A nagy szónokok, az ér­tekező közéleti próza politikus utódai roncsolt nyelven hadoválnak. Ez nem a szokásos „ó idők, ó erkölcsök” ágá­­lás, tessék beleolvasni a régiek és a ma­iak mondataiba! Agálnak az utóbbiak az elődök életműve tövében, a nehéz hóval födött hegycsúcsok alatti lapá­lyon, nyomasztja őket, különösen a Bibó nevével elindultakat, ez a szá­mukra birtokba soha nem vehető kul­túra és tudás. Az iskolából éppen ki­­kerültekből hiányoztak a személyes ta­pasztalatok is, és hát még a hatalom megszerzése előtt kellett volna beülni a könyvtárakba, azután nincsen ilyes­mire idő. Nem tanultak, így nem is volt mit elfelejteniük. Nem volt rendes ta­nítómesterük. A magyar reform­ múlt már régen becsukott könyv, talán még a lakat is ott van rajta, a tudatlanság lakatja. Az egyik pártközpontban né­hány híresség nevét ki-kimondják, de ők nem is annyira „technokraták” in­kább ügyek bonyolítói, nem könyvek­kel bajmolódók, a másikban is csak előterjesztéseket olvasnak, népszerű­nek vélt szavakat szajkóznak, ha egy­általán. Tartanak ellenben egy jósnő­től rájuk maradt kakadut, amelyik a dobozból hol azt a kártyát húzza ki, amelyre az van írva, hogy Széchenyi, hol pedig azt, amelyikre Széll Kálmán, Árpád-házi Szent Erzsébet vagy gr. Klebelsberg Kunó, de hogy kik ezek az alakok és voltak-e, miként voltak, egyáltalán nem tudják. Ha valaki még­is nagyon kíváncsi, talán meggugliz­­za. (A félig nyilas Nyíró, a hasonsző­rű giccsőr Wass feltálalása ugyancsak nagyon nagy szerencséjüknek látszott - vagy mégsem? -, de ezek külön ese­tek, és őket történetesen nem a kaka­du találta meg.) A hagyományból csak a legrosszabb rész, a történelmi görcs maradt meg, a képtelenség bármire, ami együttmű­ködés lehet vagy közös munka, ami miatt, mint oldott kéve hull szét, 2014- re meg, ha így marad, magával kötve, sunyítva választ majd a nemzeti pa­rancsra. Ezt nevezik nemzeti együtt­működésnek. A széthullottságért, ha nem egyen­lő mértékben, de szinte mindenki fe­lel, aki a hatalom környékén egyálta­lán megfordult. Nem kényelmi, hanem pontossági megfontolások alapján a nemzeti együttműködés államának viszonyát a joghoz - ha eltekintünk a vers sokat elemzett kétfedelűségétől, arról, hogy a rossz jót hozhat - igazán csakis Man­­deville soraival lehet leírni. ,...s több pénzt csikarnak egyre még; / s hogy rossz ügyet védjenek, / úgy vizsgálnak törvényeket,/ mint boltot, házat betörő, /legjobban át hol törhe­tő (...)/ Államukban virult az élet, / naggyá tette­­ a bűn s a vétek! / És az erény, mely a csalást jól / elleste a po­litikától, / általa megbarátkozott/ a bűnnel, és ez hozta, hogy / a legrosz­­szabb sem élt hiába: / tett valamit a köz javára, / így volt erős az állam...” (Mandeville: A méhek meséje, Tótfalusi István fordítása). Ezek a férfiak, akik mindent meg­hágtak, minden tabut megtörtek, mi­vel személyiségük eredetileg sem volt, gyurmaként formálható alanyok, lát­tuk többször, hogyan mentek át bá­mulatos átalakulásokon. És nem más, ez a most véget ért jó húszesztendős történelmi korszak tette őket ilyenné, az alatt az idő alatt vették fel a mosta­ni alakot, melyben szebbek éppen nem lettek, de lepkékből bábok igen. Pedig jóra fogékonynak születtek, ahogy bár­ki közülünk. Az elmúlt húsz év apologétáinak és kritikusainak vitájában el nem merül­­ve jegyzem azért meg, az igazság ked­véért csupán, hogy az elmúlt húsz év sok jót is hozott (alkotmányosságot, kiépült piacgazdaságot, horgonyvetést a jó kikötőben, Európát, nyugati élet­világot), de általános züllöttsége elhoz­ta nekünk a nemzeti együttműködést is. A Fidesz embereit tehát, a Kádár­korban eltöltött fogékony gyermek­évei mellett, az elmúlt húsz év formál­ta ilyenné. Újból és újból felkapom a fejem a Fidesz sztenderd érvelésére, ami hosszú évek óta mindig zeng, ha rajtakapják őket bármi csínyen. Na de hát, hiszen ha a kommunisták is ugyan­ezt tették, akkor nekünk ne lenne sza­bad? Az egyenlő fegyverek elve szerint kötelező is, sőt, nekünk jóval többet szabad! Amikor az eljátszott esélyeknél, a köztársaság bukásának okairól beszé­lek, nem hagyhatom szó nélkül a po­litikai osztály összetételét és gettóso­­dását. A civilizált világban alig talá­lunk olyan országot, amelynek politi­kai osztálya ilyen kevéssé lenne mobil. Aki közülük intellektuálisan, és ami et­től rendszerint elválaszthatatlan, mo­rálisan számított, ha nem költözött ki a temetőbe, régen hátat fordított en­nek az egésznek (Ördög a ti vezéretek!), vagy a margón áll. A gyerekek pedig már az iskolában megtanulják Viola nénitől, hogy a politika bűnös dolog, rendes ember ilyesmivel nem foglal­kozik, azt ráhagyjuk a bűnözőkre. Sokat írtam a politikai korrupcióról, melynek szerintem csak látható felszí­ni része, bűzös és nedvedző fekélye a kampány- és pártfinanszírozás, míg a rothadás a mélyben egyre csak mun­kál. Vitapartnereim mégis rendre fel­hívják a figyelmemet arra, hogy vé­rengző kardfogú tigriseket vizionálok oda, ahol sajtdarabkát majszoló óva­tos és iszkoló kisegereket kellene lát­nom, a tételek meg a bagatell kategó­riájába tartoznak. Ámbár az összeg­­szerűségről magáról megkérdezhet­nénk a faluszéli hullott vakolatú ki­csiny házak lakóit és az áldozatos mun­kát végző önkéntes szociális segítőket. (Tízmilliárd forintból éppen ötvenmil­lió lekváros buktát lehet venni.) De egyszerűen szólva: nem így van. Le­het, hogy ez a bűncselekményből szár­mazó, kampányonként a nép és a bűn­üldöző szervek (!) orra elől ellopott körülbelül tízmilliárd nem olyan sok pénz, mint amilyen soknak látom, és még akkor sem, ha ennek többszörö­se is eltűnt a választások idején kézen­­közön súrlódási veszteségként, hiszen a nejlonzacskókban vitt bankjegykö­­tegekbe, aki csak tehette, belenyúlt. Jól tudom, a demokrácia pénzbe ke­rül, és ha legális forrásból származna ez az összeg, az is a nemzeti vagyont apasztaná, nyilván. Nem ez a problé­ma, persze hogy nem. Hanem, a poli­tikai osztály morális elesettségének kö­vetkezményein túl, az például, hogy a felelőtlen költségvetési politika és a po­litikai korrupció között, ha nem téve­dek, erős a korreláció. Mert a korrupt vezető is ragaszkodik ahhoz, hogy ő azért valahol mégis rendes ember, nem csak a saját zsebét tömi meg, de ezen­közben gondol másokra is, szívesen oszt a nincsből. Fáj a cigánynak a gádzsó és fáj a ma­gyarnak a cigány. Amíg részvétlenül tűröm a nyomort, az szenvedést okoz nekem is, nem csak a nyomort elszen­vedőnek. A nyomor fekete luk, magá­hoz rántja körülötte a szűkebb és a tá­­gabb környezetét. Egy önbizalmában megfogyatkozott nemzeti közösség ke­serű haragjának majd minden nyilát a sors és általa is űzött szegény romákra zúdítja. Mit várunk a külvilágtól, ha a szívünket nem indítja meg még az erő­szakos gyerekhalál sem? Ne számít­sunk együttérzésre magunk sem ad­dig, amíg részvétlenek vagyunk nem­csak úgy általában minden szenvedő­vel, de a cigánygyilkosságok szemé­lyes áldozataival is, pedig láttuk, és akár minden nap újból megnézhetjük arcukat. A gyilkosok perét, hiába pél­dául Vágvölgyi B. András megrázó be­számolói, csak a közöny kíséri. Csak a részvétlen szél zúg idekint. A haza, megjegyzem egyebek mel­lett, nem derülhet fényre addig sem, amíg eltűri, hogy a politikai önzés az újból és újból varasodó Trianon-sebet ábrándos és fájdalmas tekintetet magá­ra öltve, maró sóval lágyan simogatja. És soha ne feledjük az egyik legfon­tosabbat: vajon mi szól drámaiabb han­gon elbukott köztársaságunk morális elesettségéről, mint az állambiztonság iratainak, tisztjeinek és ügynökeinek szégyenteljes jogállami karrierje. Ez szétrágott és rohasztott mindent, ami­hez csak hozzáért. Kant elgondolása szerint olyan al­kotmányt kellene egyszer létrehozni, amelyben ördögök angyalokként vi­selkednek ,hogy noha egyéni hajlama­ik mind a többiek ellen irányulnak, azok mégis kiegyensúlyozzák egymást, s ekként, ami nyilvános viselkedésüket illeti, úgy fessen az eredmény, mintha semmi gonosz érzület sem volna ben­nük”. (Kant, Az örök békéről, in: Történet­­filozófiai búsok, Szeged, Ictus, 284. o.)” Ha volt eredendő bűne a harmadik Magyar Köztársaságnak, ez talán csak abban állt, hogy nem tanította, illetve nem kényszerítette az ördögöket az angyalok viselkedésére. Büntetése, szerintem, nem arányos. Bűneink ellenére jobbat érdemel­nénk. Magyarország történelmi kor­szakhatáron Hosszú évtizedek óta vigasztalom ma­gam Robert Musil Tulajdonságok nélküli emberének egyik, a nagy művet összeg­ző mondatával: „Kákárnában mindig leg­feljebb zseniket hittek ripőknek, de soha, mint má­sutt, ripőköket zseninek.” Erre ugyan felel­heti valaki, hogy ugyan, hol van már­­ Krúdy szavaival - ez az „elképzelhetet­len monarchia”, hát régen elmerült az idő­ben. Ellenben minden olvasó, avagy csak az utcán nyitott szemmel járó em­ber tudja, hogy ez nem így van, Kar­­intiától Fiuméig és Marosvásárhelyig a városházák, vasútállomások, a zsina­gógák homlokzatán, a szecessziós ka­pukon és a csatornafedelek tárgyi em­lékein túl, a mentalitás máig sokat meg­őrzött Kákániából. A cseh humort hol értik jobban, mint Budapesten, Bereg­szászon vagy Kolozsvárott? Itt most egy ripők állam állomáso­zik, melynek kormányzása minden részletében szélhámosság. Alkotmá­nyos nemzetként alkotmányon kívüli provizóriumban élünk, amely csak any­­nyiban különbözik Schmerling provi­zóriumától, hogy anyanyelve a magyar, saját pénzürykön nyom el minket. Lezárni a százesztendős per­lekedést Európában a szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia közötti vita va­lami egészen másról szól, mint a mi százéves, máig lezáratlan marakodá­sunk a semmi felett. A történelmi jobboldal számára a Fidesz alsó hangon is hiteltelen. A Fi­desz számára a hagyományos jobbol­dal kellemetlen kölönc. A Fidesz szá­mára a létező baloldal megsemmisí­tendő ellenség. A művelt magyar jobb­oldal és a művelt baloldal számára, ne vonjuk kétségbe, hogy mindkét társa­dalmi csoport létezik, ez a most létező Fidesz-hatalom a viszolyogtató parve­­nü uralmát jelenti. Magyarország korszakhatárhoz ér­kezett, állunk egy sötét teremben, aho­va bezártuk magunkat, az oxigén fogy, és mindenfelé csukott ajtók. Viszont a szabály úgy szól, hogy csak egy kilin­cset nyomhatunk le. Ha rossz kilincs­hez nyúlunk, marad a légszomj. Nem az országot, csak a köztársasá­got kell újraalapítani. Ám ez a feladat e pillanatban szinte reménytelennek látszik. Lenne hát okunk a honleány- és honfibúra. Bármerre tekintünk is, árulás és közöny mindenütt, minde­nekelőtt a fentebb már bemutatott tu­datlanság árulása, és a közönség bénító közönye. Halkan szólal meg és erőtle­nül az erényes közbeszéd, és csak sze­rény hatású közlönyök oldalain, ez a hang megbízható mérések szerint ma nagyjából a választójogosult közön­ség két-három százalékát éri el. Még­is, valahogy napról napra érezhetőbb ebben a regiszterben a reménytelen­ség hamissága. Van remény A két szá­zalék is befolyás, volt rá példa, ripőköt buktatott. Ez az ország az utolsó esély után mindig kapott még azutánit. A nem­zet süllyed, de nem süllyed el. Ezúttal senki nem kívánja vesztünket. A NER a lelkekben már megbukott, de úgy nézett ki mostanáig, hogy vele szemben egy ugyancsak bukott ellen­zék áll. A magyar politika a valósból mintha átjátszotta volna magát a vir­tuális térbe, ahol a politika tétjévé egye­bek mellett a dicsőséges turulokrácia, az ingyen sör/háromhatvanas kenyér, a 2014-ben megteremtendő zöld mun­kahelyek, hogy Izrael el akarja nyelni Magyarországot, meg a­ágánybűnözés került. Magyarország független ország, amely felel önmagáért. Jól tudom, hogy a politikai osztály olyan amilyen, és alkotmányos viszo­nyok között egészében nem váltható le. De talán megváltoztatható. A gyor­suló spirálba forduló mindenre kiter­jedő romlás nem sorsszerű. Elég sok emberrel találkozom. Ha csak a sze­mélyes ismeretségeimre tekintek is, az egyetemek a jogvédők, például az EKINT, a Helsinki, a TASZ, az ELTE, a miskolci, a pécsi egyetem, a Corvi­­nus környékén található ifjú hölgyek és urak tucatjait ismerem, akik felké­szültek egy vagy több közhatalmi fel­adatra, és - noha erről még maguk sem tudnak -, séróból elvezetnének egy olyan kisebb országot, mint ez. Igaz, nincsen mögöttük párt, pedig e nélkül nem megy, és úgy tűnt mostanáig, ez a hiány nem lesz pótolható. A Lehet Mástól én személy szerint sokkal töb­bet vártam, de nagy érdeme, hogy lé­tével bizonyítja, nem csak szükséges, lehetséges is új szerepekre új embere­ket, arcokat találni még a magyar po­litikában is. Legújabban a Milla és a Szolidaritás komolyabb esély a politi­ka tartalmi és személyi újraszervezésé­re, arra, hogy visszatérve a valós térbe, dolgozni kezdjünk. Mindez talán meg­mozdíthatja a hagyományos baloldalt és a hagyományos jobboldalt is. Bizonyos, hogy Magyarország al­kotmányát csak az alkotmányos jobb­oldal az alkotmányos baloldallal együtt állíthatja helyre. E nyilvánvaló tényen érdemes elgondolkodnunk. Minél mé­lyebb a válság, minél fenyegetőbb a katasztrofális kifejlet, annál több az esély a radikális megújulásra, akár még a legpusztítóbb százéves nemzeti té­boly meghaladására is. Természetesen a Szent István-i Magyarország és a polgári radikálisoktól a magyar szociáldemok­ratákig és azon túl terjeszkedő Modern Magyarország megegyezésére gondolok. Ez a megegyezés természetesen, hi­szen ez nem változtatható adottság, ma csak a köztársaságban történhet meg. Szőcs Gézának talán jó egy hónap­pal ezelőtt volt egy mondata, amelyre felkaptam a fejem. A szétdúlás állapo­tában lévő Kossuth tér ügyében meg­szólalva, mintegy mellékesen említet­te, hogy végtére ugyanazon a téren ott állhatna Károlyi Mihály meg Tisza Ist­ván szobra is. Miért is ne? Az odave­tett mondat komolyan megindított. Károlyi és Tisza egymást gáncsolva, béklyózva, gyűlölve ugyanabban a pör­­ben tanúskodott. Vívták véres kard­párbajukat. Szóban is. Mindketten eré­nyes politikusok voltak, azaz mindket­ten Magyarországot akarták megmen­teni, mindketten sikertelenül. Mára mindketten az ellentétes politikai kö­zösség céltáblái. A baloldalon Tisza ma is a vad geszti bolond, és ha Károlyi alakjáról lehántjuk a gonosz rágalma­kat - mindenekelőtt, hogy a legsúlyo­sabbat említsem, amely szerint a har­coló országot elárulta az ellenségnek­­, ott marad legalábbis az, hogy né­hány évre, persze önzetlenül, hittől ve­zérelve, de szoros kapcsolatokat ápolt a Sztálin uralta Szovjetunióval. Ha magyarázza is ezt a vonzás kétségte­len erőssége, amelynek rajta kívül még sok kiváló ember nem tudott ellenáll­ni, ám ennek a vonzásnak a politikai tekintetben is példás életművű Camus mellett Károlyi Mihály baloldali ma­gyar barátai közül is többen, erkölcsi szilárdsággal, ellentartottak. Azután, igen, szakított. Jó lenne, ha ez a „szob­rot ugyanott mindkettőjüknek” javas­lat, nem hisztériát váltana ki, hanem elgondolkodnánk azon, hogy a köl­csönös eltűrés határai, identitásunk megőrzésével, meddig tolható ki. Ér­zésem szerint éppen idáig. Ha lenne megegyezés, az demonstrálná, hogy ugyanannak a nemzeti politikai közös­ségnek vagyunk tagjai. Önfeladás nélkül tehát az alapkér­désekben azon a történelmi megegye­zésen kellene túl lennünk, amit meg­alakulásakor a Fidesz is ígért. Hogy, mert nem akarjuk tönkretenni a hazán­kat, nem vagyunk többé ellenségek. Van még kis idő. (Zármondat: Mondom a bizakodót, de közben tudom, a bőrömön érzem, majdnem bizonyos, mint már annyi­szor, hiába, eljátsszuk ezt az esélyt is.) MAJTÉNYI LÁSZLÓ: Romok ormán Magyarország politikai válsága Nagy Ákos Zsolt munkája ZÉLET ÉS|#3 ___________________ IRODALOMI

Next