Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)
2012-11-23 / 47. szám - Gellért Ádám: Az 1956-os sortüzek és a magyar igazságszolgáltatás (12. oldal)
GELLERT ADAM: 12 Az 1956-os sortüzek és a magyar igazságszolgáltatás Mérföldkő „A rendszerváltás utáni magyar büntető igazságszolgáltatás egy jelentős mérföldkövéhez érkezett. A mai napon a Budapesti Nyomozó Ügyészség nyomozói őrizetbe vették és gyanúsítottként kihallgatták Biszku Bélát” -jelentette be Ibolya Tibor megbízott fővárosi főügyész 2012. szeptember 10-én. Az ügyészség több ember ellen elkövetett, emberöléssel megvalósított háborús bűntett elkövetésével gyanúsította meg az 1956- os forradalom és szabadságharc utáni megtorlások egyik kulcsfiguráját. A gyanúsítás szerint Biszku Béla az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának tagjaként felbujtói minőségben felelős a budapesti Marx (mai nevén Nyugati) téren és Salgótarjánban leadott sortüzekért. Az ügyészség szerint mivel az Ideiglenes Intéző Bizottság által irányított Katonai Tanács adta ki a parancsot a sortüzekre, ennél jóval szélesebb lehetne a gyanúsítotti kör. Álláspontjuk szerint, ha élne az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának többi tagja, akkor ők is meggyanúsíthatók lennének ezzel a bűncselekménnyel. Az ügyész az eljárás jogi alapjának a nemzetközi jogot, a sortűzperekben is alkalmazott 1949-es genfi egyezményeket és az 1968-as New York-i el nem évülési egyezményt jelölte meg. Mindenképpen paradigmaváltásra utal, hogy a nyomozó hatóság évtizedek után egyáltalán nyomozást rendelt el a sortüzek vélt politikai elrendelőivel szemben. Alapvető kérdés, hogy amennyiben eddig is létezett jogi lehetőség az eljárásra, mi akadályozta meg az ügyészséget két évtizeden át abban, hogy eljárásokat kezdeményezzenek Biszku Bélával, illetve az Ideiglenes Intéző Bizottság és a Katonai Tanács mára már elhunyt, de akkor még élő tagjaival szemben. Ezt a kérdést semmi sem világítja meg jobban, mint a sortűzperek hányatott sorsa. Fogarassy Edit így fogalmazott nemrég megjelent doktori értekezésében: „a sortüzeket vizsgáló tényfeltáró bizottság munkája nem vált széles körben ismertté, jelentései az interneten nem hozzáférhetőek, ahogy a sortűzperek anyaga sem. Az igazságtétel folyamata, eredményei és dokumentumai gyakorlatilag szintén nem ismerhetők meg az átlagemberek számára”. Hozzátehetjük azt is, hogy szükséges követelménye a múlt teljes körű feldolgozásának, a valódi társadalmi-politikai átalakulás elérésének, hogy az igazságtétel kiterjedjen az átfogó és alapos tényfeltárásra, valamint az eredmények széles körű nyilvánossá tételére. Az ügyészség által felkért szaktanácsadó, Kahler Frigyes jogtörténész (1993-ban az Igazságügyi Minisztérium által létrehozott Tényfeltáró Bizottság elnöke) szerint a jelen ügyben semmilyen új dokumentum nem került elő: „ezek a tények akkor és most is tények voltak, [...] az akkori dokumentáció rendelkezésre áll” - nyilatkozta egy rádióinterjúban. Ő is azt vallja, hogy a hatóságoknak már az 1990-es évek elején el kellett volna járniuk ezekben az ügyekben. Erre pedig nem más, mint a magyar bíróság figyelmeztette az akkori ügyészi szerveket - hiába. Tapasztalva a hivatalos szervek passzivitását, egy civil szervezet, a néhai Szerdahelyi Szabolcs által alapított és dr. Róth Miklós ügyvéd által képviselt Deport ’56 energiát és időt nem kímélve próbálta meg rávenni sorozatos feljelentéseivel a hatóságokat arra, amire most végre sor került. Magányos harcosként, pénz és infrastruktúra híján egy kis szobából küzdöttek azért, hogy a magyar állam eleget tegyen legalapvetőbb alkotmányos bűnüldözési kötelezettségének. Ez a cikk főhajtás az ő heroikus munkájuk előtt. A karhatalom és a Katonai Tanács 1956. december 4-i ülése Az 1956. november 7-i kormányülésen döntés született a karhatalom létrehozásáról. A munkával Münnich Ferencet bízták meg. Másnap az MSZP Ideiglenes Intéző Bizottsága és a kormány határozatban intézkedett a karhatalom felállításáról. A karhatalom erői a Fegyveres Erők Minisztériuma alá tartoztak (ennek az élén állt Münnich), irányításukat az Úszta Gyula vezérőrnagy által vezetett Katonai Tanács látta el. A karhatalmi erőket a belső rend fenntartására hozták létre. Lényegében három csoportra oszlottak: a Forradalmi Honvéd Karhatalomra, a rendőri karhatalomra és legvégül a belügyi karhatalomra. Ez utóbbi tagjait a köznyelv orosz vattakabátjukról pufajkásoknak keresztelte el. Salgótarjánban is egy ilyen egység jött létre, s helyi szabadcsapatként működött. A Darázs István vezette csoport tagjai önkéntesek voltak: üzemi dolgozók, leszerelt katonatisztek, volt ÁVH-sok, pártfunkcionáriusok. A karhatalmistákat irányító Katonai Tanács december 4-én ült össze. Az ülésről készült jegyzőkönyv szerint a jelenlevők megállapították, hogy az aznapi nőtüntetés négy-ötezer asszony vonult a Hősök terére - „ellenforradalmi erőpróba” volt. Szerintük ez az esemény egy nagyobb december 6-i, akár fegyveres eseménynek az előkészítése volt. Csémi Károly alezredes szerint „sokkal határozottabban kell fellépni, mert az ellenforradalom nincs megsemmisítve”. Földes László előrevetítette, hogy az „ellenforradalmárok kisebb csoportokban fognak tevékenykedni, esetleg el fognak vegyülni a fegyvertelen nép között”. Ilku Pál helyzetértékelése szerint „az ellenforradalom, ahogy az események is mutatják, nincs megsemmisítve”. Ugrai Ferenc ezredes kifejtette, hogy Lenin útmutatása szerint „a fehérterror ellen háromszoros vörös terrort kell alkalmazni”, és javasolta, hogy a leghatározottabb utasításokat kell kiadni. Úgy vélte, hogy „ha valaki kimegy az utcára a fegyveres harc idején, arra tüzelni kell”. Úszta Gyula vezérőrnagy szerint viszont csak azokat kell kímélet nélkül likvidálni, akik lövöldöznek. A december 4-i nőtüntetéssel kapcsolatban megjegyezte, hogy „nem is lett volna célszerű asszonyokra lőni. Csoportosulást, ha asszonyok is, szét kell zavarni”. Pesti Endre ezredes javasolta, hogy a karhatalmi ezredek parancsnokai kapjanak nagyobb önállóságot. A Katonai Tanács végül amellett döntött, hogy a következő általános szóbeli parancsot adják ki: „határozottan kell fellépni az ellenséggel szemben, gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük”. A Fővárosi Bíróság a Nyugati téri sortűz ügyében született elsőfokú ítéletében így írt erről az ülésről: „a feladat az volt, hogy a karhatalomnak le kell törni, ha kell a tömegbe lövetéssel a tüntetéseket, a tüzeléssel kapcsolatban pedig érintkezésbe kell lépni a helyi parancsnokokkal. [...] A további események gyakorlatilag ezeknek az elhatározásoknak a tükrében zajlottak le”. Idetartozik még, hogy 1956. december 8-án reggel hangzott el Marosán György szájából a következő: „Menjetek a francba! Rohadt, piszok ellenforradalmárok vagytok. Mától kezdve lövünk, mától nem tárgyalunk veletek”. Mondta mindezt a Nagybudapesti Munkástanács értekezletére érkező Nógrád megyei küldöttnek, Steigerwald Ottónak a Parlamentben. Három órával később el is dördült a sortűz Salgótarjánban. A salgótarjáni sortűz „Csak nem fogtok a tömeg közé lőni?” - kérdezte az egyik asszony a salgótarjáni megyei tanács épülete előtt sorfalat álló egyik karhatalmistától, mire az nevetve azt felelte, hogy eszük ágában sincs. Néhány perccel később viszont már ropogtak a fegyverek, az emberek pedig fejvesztve menekültek a rendőrkapitányság és a megyei tanács előtti térről. 1956. december 8-án Salgótarjánban negyvenhat ember vesztette életét a tömegmészárlásban: harminchárom férfi, tizenegy nő (köztük egy állapotos nő)és két fiúi gyermek (tíz és tizenöt évesek). Ezenfelül nyolcvankilencen sebesültek meg (hatvanegy férfi, tizenhárom nő és tizenegy gyermek). A rendelkezésre álló adatok szerint tizenegy esetben elöl, tizenkét esetben oldalt, harminckét esetben hátulról érte az embereket a lövés, a fennmaradó esetekben nem lehetett megállapítani a sebesülés irányát. Az MTV salgótarjáni sortűzről szóló dokumentumfilmjében így emlékezett a tüntetés egyik résztvevője a felé szaladó középkorú nőre: „Kakukkné volt, a kezében Kakukk Józsika, most is ott van a sírja a salgótarjáni temetőben. A gyerekek kiszaladtak az iskolából, pont, amikor lőttek, és ő egy fűrészelésnek is nevezhető sorozatot kapott, ami majdnemhogy kettéfűrészelte a gyereket”. Az ügyészség 1994 májusában tizenkét karhatalmistával szemben emelt vádat. Strausz János bíró az elsőfokú ítéletben a következőket állapította meg: „Az ügy tizenkét vádlottja közül tehát tíz személlyel szemben a vádemelés ténybeli alap nélkül történt. Valójában még az alapos gyanúról sem igen lehet beszélni, hiszen a bűnösség megállapítása nem a vélelmezett puszta jelenlétet, hanem az aktív fegyverhasználat bizonyosságát igényelné. Ilyen adat pedig már a nyomozás során sem merült fel”. Hozzátette, hogy a törvény előtti egyenlőség alkotmányos alapelve is sérelmet szenvedett, „amikor viszont nem indítottak nyomozást olyan vezető személyek ügyében, akik ellen legalább annyi, ha ugyan nem több bizonyíték állna rendelkezésre”. A bíró szerint ezek a „vezető személyek” Földes László, Czinege Lajos és Biszku Béla voltak. Földest az Ideiglenes Intéző Bizottság 1956. november 21-én delegálta összekötőként a hadsereghez. ) is jelen volt a Katonai Tanács december 4-i ülésén. Czinege Lajos akkoriban az MSZMP Központi Bizottságának Adminisztratív Osztályát vezette, s rajta keresztül jutottak el a vezetéshez a minisztériumok összesített jelentései. A bíró szerint ezek „a tanúk a tárgyaláson általánosságban mozgó vagy semmitmondó vallomásokat tettek, illetve emlékezetkiesésre hivatkoztak. [...] E tanúk a valóság elmondásával saját magukat bűncselekmény elkövetésével terhelhették volna. Ezért e tanúk vallomásait a bíróság a bizonyítékok köréből kirekesztette”. Mindezek mellett Strausz János olyan mondatokat fogalmazott meg az elsőfokú ítélet végén, amelyek ritkán olvashatók a bírósági ítélet indokolásában: „Bár a vádmonopólium folytán az ügyészség jogkörébe tartozik annak eldöntése, hogy kivel szemben lát indokot vagy alapot a vádemelésre, mégsem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy az 1956- os vérontásokért és megtorlásokért kétségkívül felelős, életben lévő politikai és katonai vezetők ellen soha senki nem kezdeményezett törvényes felelősségre vonást, és erre még a jelen ügy kapcsán sem került sor. Ehelyett egyszerű közembereket ültettek a vádlottak padjára, noha ezek többsége ellen sem volt hitelt érdemlő bizonyíték”.7 A felmentett tíz karhatalmista közül másodfokon további két személyt talált bűnösnek a bíróság.8 Földes László ellen 1998 és 1999 februárjában a Deport ’56 két feljelentést is tett, a mostani ügyészségi logika mentén haladva. Az ügyészség azonban egyszer sem hallgatta ki gyanúsítottként. Földes László 2000 májusában hunyt el. A Marx téri sortűz A salgótarjáni sortűz előtt két nappal, 1956. december 6-án, Budapesten, a Marx téren is ropogtak a fegyverek. Az MSZMP Ideiglenes Központi Vezetősége december 5-én határozott arról, hogy másnapra „fasisztaellenes tömegdemonstrációt” fog szervezni. A szervezéssel Biszku Bélát bízták meg. 6-án reggel a vörös zászlókkal vonuló több száz fős tömeget felháborodott járókelők kezdték el szidalmazni a provokációnak tartott felvonulás miatt. A tömeggé duzzadt járókelők összetűztek a menet résztvevőivel. A járókelők közül ekkor a karhatalmisták kiemeltek öt személyt, és azzal az indokkal, hogy meg akarták támadni a rendőröket, a helyszínen tarkón lőtték őket. Mindeközben a Nyugati pályaudvar érkezési oldalán egy negyven-hatvan fős csoportosulás alakult ki, amely füttyel, hangos közbekiáltással próbálta megzavarni a közben elkezdődött gyűlést. Az egyik karhatalmista megpróbálta kiemelni a hangadót, aki erre kimenekült a pályaudvar csarnokába. A karhatalmista több lövésből álló sorozatot adott le rá, ez számos súlyos sérülést okozott, valamint megölt egy asszonyt, aki a pályaudvaron tartózkodott. Az események után a tömeg lefegyverezte az elkövetőt. Mindezzel egy időben a Váci út felől egy nagyobb, békésen viselkedő civil tömeg közeledett a pályaudvar felé. A helyszínen levő szovjet páncélozott járművek tüzet nyitottak, három embert megöltek. A délutáni órákban újabb karhatalmi csapat érkezett a Nyugati téren még mindig felgyülemlett tömeg oszlatására. A levegőbe leadott figyelmeztető lövések után az egység parancsnoka tűzparancsot adott a nyolc-tíz főből álló egységének. A vörös zászlós tüntetést szervező és lebonyolító Biszku Béla két nappal később így számolt be az MSZMP Budapesti Pártbizottságának az eseményekről: „Vannak olyan hangok, hogy a tüntetés megszervezése korai volt, és olaj volt a tűzre. Találkoztunk olyan érveléssel is, hogy jobban meg kellett volna szervezni ezt a tüntetést. Mi erőpróbának szántuk a csütörtöki tüntetést, és ez az erőpróba helyesnek bizonyult, sikeres volt, még akkor is, ha provokáció is előfordult. Arról van szó, hogy ezt folytatni fogjuk, és az utcát ilyen körülmények között is vissza fogjuk hódítani az ellenforradalomtól. [...] A karhatalmat jól fel kell készíteni. Rendet kell teremteni ezen a fronton is. A tömeg azt mondja egy karhatalmistának, hogy rám lősz, a nép fiára, ilyenkor világos, hogy meghátrál, és nem meri elsütni fegyverét. Ennyit a tüntetésről. Mi megvizsgáltuk ezt a kérdést és javasoljuk az elvtársaknak is, hogy elemezzék a tüntetést”.10 Az ülésen egy másik résztvevő szájából az is elhangzott, hogy „feltétlenül szükséges lesz néhány banditát elkapni, jól elbánni vele és azután nyilvánosságra hozni. Kesztyűs kézzel ellenforradalmat leverni nem lehet”.11 Mi történt 1994 és 2012 között? 2012. február 14-én jobbikos képviselők feljelentést tettek Biszku Bélával szemben. Beadványukban - a 2011. évi CCX. törvényben (lex Biszku) foglalt ún. kommunista bűncselekményekre hivatkozva - azt kérték az ügyészségtől, hogy folytasson le nyomozást Biszku Béla belügyminiszteri (1957. március 1. utáni) tevékenységével kapcsolatban. Szakértőként Kahler Frigyest kérték kirendelni. A feljelentésben egy szó sem esett Biszku Béla 1956-os tevékenységéről. Az ügyészség hivatalból, valószínűleg Kahler Frigyes szakértői véleménye alapján kezdett el nyomozni a sortűzügyekben. Érdemes feltenni a kérdést, hogy miért nem előbb. Miért nem 1994- ben vagy 1999-ben, netán 2010-ben? 2010-ben ugyanis a mostani feljelentés tartalmával teljesen megegyező ténybeli alapú jogi álláspontot juttattam el az ügyészséghez. Arra kértem a hatóságokat, hogy vizsgálják meg Biszku Béla volt belügyminiszter megtorlásokban játszott szerepét. (A Biszku-ügyhöz, ÉS, 2011/50., dec. 16.) Akkor ugyanez az ügyészi szerv és a Legfőbb Ügyészség sem érezte úgy, hogy hivatalból kellene nyomoznia Biszku Bélával szemben. Miért? Akkor már másfél évtizede hivatalból tudomásuk volt az ügyről, a lex Biszkutól függetlenül is létezett az eljárás lefolytatásához szükséges nemzetközi jogi háttér (genfi egyezmények), s mint láthattuk, új bizonyítékok sem kerültek elő. Az 1956-os megtorlások Ibolya Tibor a szeptember 10-i sajtótájékoztatón azt is elmondta, hogy „talán a történészek konszenzuson vannak abban, hogy az 1956-ot követő megtorlásokban Biszku Béla, mint belügyminiszter, befolyásolta az igazságszolgáltatást, és konkrét büntetőeljárásokban is szerepe volt, ez azonban a jelen nyomozás tárgya szerint még a megalapozott gyanút nem éri el”. Hozzátette ugyanakkor, hogy ugyan nehezen bizonyíthatók ezek a bűncselekmények, de „nem tettünk arról le, és a további [...] nyomozás tárgyát képezi, hogy ezen cselekményeket is bizonyítani tudjuk Biszku Bélával szemben”. Álláspontom szerint Biszku Bélával szemben legalább annyi, ha nem több bizonyíték áll rendelkezésre a Nagy Imre-perben játszott tevékenységével kapcsolatban, mint amennyit a hatóság a sortüzes ügyekben eddig bemutatott. A salgótarjáni sortűz bírájának, Strausz Jánosnak a szavai még évtizedek után is érvényesek: „Nem igaz, hogy a lehetséges bizonyítékok nyomtalanul eltűnnek. Azok a cselekmények, amelyek a XX. században a „történelem színpadán” játszódnak le, irdatlan sok nyomot hagynak maguk után, csak tudni kell, hol keressük őket”.121 Igazságtétel és rendszerváltozás, különös tekintettel a visszamenőleges igazságszolgáltatásra (PhD-értekezés, 2011). 277. o. 2 Lánchíd Rádió, 2012. szeptember 11. http://mno. hu/lanchidradiohirebiszku-felelőssége-egyértelmű-asortüzekben-1104657. 3 13.B. 323/2000/4 X, 5.0. 4 1994. szeptember 1. társulási jegyzőkönyv (salgótarjáni sortűzper), 45. o. 5 Fővárosi Bíróság, 16.B. 768/1994/88. sz. ítélet, 1995. január XI., 58. o. 6 Uo. 33. o. 7 Uo. 96. o. 8 Legfelsőbb Bíróság Bt.IV 1847/1996/10. sz 0 Szerdahelyi Szabolcs: Hiányzó cölöpök. Kairosz Kiadó, 2002. 43., 62 o. 10 Az MSZMP Budapesti Pártbizottságának ülése, 1956. december 8., 4. o. 11 .o. 22. o. 12 Hitel, 1997. május, 84. o. ÉLET ÉS|# IRODALOM 2012. NOVEMBER 23.