Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)

2012-11-30 / 48. szám - Európa-beszélgetések - Szilágyi Ákos: Maradványdemokrácia (8. oldal)

Szilágyi Ákos Maradványdemokrácia 2010 tavaszán az Európai Unió egyik tagál­lamában - Magyarországon - forradalom tört ki a szavazófülkékben. A magyar emberek - mint a választás győztesétől utólag értesül­tek róla - nem a hibát hibára halmozó balol­dali kormányt váltották le, hanem megdön­tötték az 1989-ben jogállami forradalommal létrehozott liberális demokrácia rendszerét. Az új rendszer, amelynek körvonalai - a libe­rális demokrácia és az alkotmányosság lerom­bolása után - egyre élesebben rajzolódnak ki, a populista pszeudoforradalom „keresztségé­­ben” a Nemzeti Együttműködés Rendszere nevezetet kapta. Ennek a Rendszernek az ala­pító nyilatkozata ma kötelezően ki van füg­gesztve minden hivatali helységben, ott lóg minden iskola falán. A 2010-es parlamenti választás történelmi horderejű szabadságharcként, rendszerelle­nes nemzeti forradalomként való populista értelmezése a legteljesebb önkényen alapult, és meghirdetése a demokráciával szemben ki­épített önkényuralom első lépése volt. Ekkor értesültek a magát „polgárinak” és „konzer­vatívnak” nevező nemzeti populista pártot kétharmados parlamenti többséghez juttató szavazók arról, hogy rendszert döntöttek: a liberális demokráciának vége, más rendszer jön, ők maguk döntöttek így. Nem kormány­­váltásra, hanem a demokratikus rendszer le­váltására, rendszerváltásra szavaztak, sőt, sza­vazataikkal egyenesen kierőszakolták ezt a rendszerváltást. A győztesek vezetőjét szinte sarokba szorították szavazataikkal: vagy for­radalmat csinálsz és felszámolod a demokrá­ciát, vagy mehetsz te is, istenhírével a törté­nelem szemétdombjára. A bátor vezető azon­ban nem hátrált meg a magyar nép követelé­se előtt, megcsinálta, amit a Haza megköve­telt tőle, mert belülről is teljesen készen állt már az úttörő feladatra: a demokratikus rend­szert lebontotta, és új rendszert vezetett be a parlamenti többség zsarnoki önkényét hasz­nálva fel a hatalommal való visszaélés legfőbb eszközeként. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében minden hatalom ténylegesen egyetlen személy kezében összpontosul; min­den hatalmi ágat, minden független intéz­ményt, szakmai testületet, de még a nyomta­tott és elektronikus sajtót is a korlátaitól meg­szabadult végrehajtó hatalom gyűri maga alá, ellenőriz, irányít, tart függésben, és ezt a kor­látlan hatalmat saját alkotmányában is meg­örökíti, mintha az önkény alkotmányba fog­lalása egyszersmind alkotmányossá tehetné az önkényt. A magyar demokráciát újabban előszere­tettel határozzák meg apofatikusan (vagyis negatívan), mint a teológiában Istent: nem­demokrácia (nondemocracie), vagy már-nem-de­­mokrácia; nem-jogállam (vagy már-nem-jog­­állam), ahol nem érvényesül (vagy csak rész­legesen érvényesül) az alkotmányosság, nincs (vagy csak részlegesen van) sajtószabadság, nem érvényesülnek (vagy csak korlátozottan érvényesülnek) az emberi és állampolgári alapjogok, a bíróság függetlensége és így to­vább. A magyar demokrácia a „már” és a „még” egyre szűkebb határmezsgyéjén tán­col. Nem mindig lehet megmondani, hogy ami a lerombolt vagy kiüresített demokrati­kus intézményekből és szabadságvívmányok­ból itt-ott még kiáll a romhalomból, az csu­pán a fékek és ellensúlyok nélkül maradt, min­den kontrollját elvesztett végrehajtó hatalom önkényének demokratikus drapériájául szol­gál-e, vagy a védekező demokrácia utolsó me­nedékét jelenti, így vagy úgy, a mai magyar demokrácia mindenképpen maradványdemok­­rácia. Az 1989-ben létrejött, de konszolidál­­hatatlannak bizonyult plurális demokrácia maradványa. Hogy csakugyan maradt-e még belőle valami, azt végsőleg csak 2014-ben, a következő parlamenti választáson fogjuk meg­tudni. Akkor fog eldőlni ugyanis, hogy a vá­lasztásos autokráciák (competitive authocracy, elec­toral authoritarianism) mintájára beszűkített vá­lasztási rendszerben lehetséges-e még szabad választás, érvényre juthat-e az önkény kiépü­lő és egyre nyomasztóbb rendszerét elutasí­tó választói többség akarata vagy sem. Akkor fog eldőlni, hogy a magyar maradványde­mokrácia átmenet volt-e csupán a konszoli­dált demokráciához vagy az autoriter, parla­mentáris egypártrendszer új korszakát készí­tette-e elő. Ha a beszűkített választási versenyhez és a hegemón párt választási érdekei szerint átala­kított játéktérhez kényszerűen alkalmazko­dó, választási szövetségbe tömörült demok­ratikus pártok választói szavazataikkal levált­hatják még a kétharmados parlamenti hatal­mával visszaélő antidemokratikus pártot, ha helyreállítható még az alkotmányosság, lét­rehozható a nemzeti konszenzuson alapuló új alkotmány, visszaállítható a hatalommeg­osztás elve, akkor elmondhatjuk majd, hogy amiben ma élünk, csak átmenet volt, nem új korszak. Ellenben ha a demokrácia e végső tesztje - a választások szabadsága - a demokrácia tel­jes hiányát mutatja majd meg, akkor a levált­­hatatlan hatalom választási értelemben is illegi­timmé válik, és ennek megfelelő megítélés alá fog esni mind saját polgárai, mind annak az államszövetségnek a részéről, amelynek ez idő szerint tagja. Mert bár a demokrácia ellen a hatalom csúcsairól meghirdetett forradalom 2010-ben illegitim volt (sokan és korántsem alaptalanul alkotmányos puccsnak tekintik azóta is), a demokráciát leromboló populista hata­lom választási legitimációjához nem férhetett kétség. 2014 után viszont az új állampártnak - az antidemokratikusan beszűkített válasz­tási rendszerbe beprogramozott - győzelme többé nem eredményezhet legitim hatalom­szerzést. Ez akkor is új helyzetet teremt, ha az autokratikus rendszer urai természetesen legitimnek fogják nyilvánítani ország és világ előtt a választási rendszer manipulálásával el­ért választási győzelmüket. E nem­ szabad vá­lasztáson szerzett hatalom mindenképp legi­timitás, azaz elismerés nélkül fog maradni a világban, az önkény leplezhetetlenné válik, nyíltan, a maga pőreségében, demokratikus lepel nélkül mutatkozik meg még azok előtt is, akik mindeddig - határokon innen és túl - mentségeket kerestek és találtak számára, azt képzelve, hogy idővel majd megszelídül, vagy azt próbálva elhitetni magukkal, mintha a visz­­szamenő hatályú törvénykezést bevezető, a parlamentáris demokráciát, a joguralmat, az alkotmányos hagyományt leromboló „forra­dalmi” populizmus valahol mégiscsak vala­miféle konzervativizmus lenne. Ilyenformán Magyarország válaszút előtt áll: a magyar társadalomnak el kell döntenie, hogy önként és dalolva beleveti-e magát az önkényuralom szakadékába, vagy megáll a szakadék peremén, és amilyen gyorsan csak lehetséges, visszahátrál a jogállamba és a de­mokráciába. De akár beleveti magát Magyar­­ország a szakadékba, vállalva a nemzeti ka­tasztrófát és a megszégyenülést a világ előtt, akár visszatántorodik az utolsó pillanatban, mindenképp úttörő szerepet fog játszani, pél­dát, méghozzá elrettentő példát fog mutatni a világ demokratikus népeinek arra, hová ve­zet a liberális demokrácia és a jogállam lerom­bolása, hová vezet a kiiratkozás az európai demokráciák klubjából és a világgazdaság­ból. Hadd tudja meg a világ, hol lakik a ma­gyarok istene! Ámde talán azt sem árt tudnia a világnak, hogy amióta a modern magyar nemzet meg­született, nagyjából kétszáz éve, kétféle magyar létezik: az egyik politikai istene Európában lakik, a másiké Ázsiában. A magyar közép­­osztály két nagy törzse ez. Létezik ugyan - a két középosztály között vagy inkább mélyen alattuk - egy harmadikféle magyar is, de en­nek, sajnálatos módon egyáltalán nem ada­tott meg, hogy politikai istene legyen, egyál­talán nem hisz semmiben: örül, ha él, ha fe­dél van a feje fölött, és enni tud adni a gyere­keinek. A mai magyar társadalom több mint egyharmadát alkotják ezek a politikai istentele­nek. Őket vajmi kevéssé foglalkoztatja, hogy az ország a politikai önkényuralom szakadé­kába zuhanhat, hiszen jó másfél évtizede szo­ciális szakadékban élnek, pontosabban: itt tengetik életüket, és gúnyolódásnak vennék, ha megkérdeznék tőlük, hogy akkor most in­kább Európába vagy Ázsiába készülnek-e? A vigyázó szemét ma Ázsiára vető egyik ma­gyar középosztály, mely egyenesen a turulma­dártól származtatja magát, hittel vallja és ál­lamilag szervezett menetekkel hirdeti, hogy „mi nem leszünk európai gyarmat!” Egyet kér csupán Európától, az Uniótól, melynek - most már mindegy! - a tagja lett, ne akarja édes ha­záját betagolni behemót politikai és gazdasá­gi testébe, ne akarja megmondani a magyar embereknek, milyen demokráciában, milyen gazdasági rendszerben, milyen törvények és szabályok szerint éljenek! Ki látott már olyat? Ezer éve úgy élnek, ahogy akarnak: jurtában, kumiszt nyakalva, nyereg alatt puhítva a húst­­ szuverénül! Álmukban legalábbis. De hát éppen ez az! Álomországban éltek, és itt is akarnak maradni! Jaj annak, aki föl meri éb­reszteni őket! Ha a modernséget és a tradíci­ót egyesítő bajoroknak nem kell feladniuk a legújabb fejlesztésű laptopok kedvéért ősi bőr­gatyájukat, akkor a magyaroknak se tiltsa meg senki, hogy a parlamentarizmust egyesíthes­sék az ázsiai despotizmussal! Hát olyan ne­héz elképzelni Dzsingisz kánt laptoppal, sőt, okostelefonnal?! Hol vannak azok a hatvan­nyolcasok, akik azt mondták egykoron: emel­jétek hatalomra a képzelőerőt?! Mi nemcsak mondtuk, hanem hatalomra is emeltük! Vagy csak az esernyőnek és a varrógépnek szabad találkoznia a boncasztalon? A turulmadár és a bőrnadrág nem találkozhat a magyar nép - egy világnemzet! - vezetőjének létkérdése­ket boncoló nagy ívű beszédében? Ezt kérde­zik az ázsiai magyarok Európától felhúzott szemöldökkel, fenyegetően villogó szemek­kel, békemenetekkel üzenve hadat az európai gyarmatosítóknak, akik azt hiszik, hogy a ma­gyar szuverenitás egy tál lencséért megvásá­rolható. Nem, ezúttal az átkozott konkvisztá­doroknak ez minimum két-három tál lencsé­jébe is bele fog kerülni - a Magyarországon hídfőállást kiépítő Coca Cola, Daimler és Mer­cedes cégek a megmondhatói! De mit kérnek Európától azok a magyarok, akiknek politikai istene kétszáz éve, sőt, bizo­nyos értelemben ezer éve Európában lakozik? A turistaszívűek, akiknek vérében mákszem­­nyi turulvér sincsen, akik nem átallják a vér­re vagy származásra alapozott nemzetet - hor­­ribile dictu! - ködképnek, mítosznak, kirekesz­tő agyrémnek, nemzetellenes merényletnek nevezni? Mit kérnek az „alkotmányos patrió­ták”, a „nyugatosok”, a „szabadelvűek”, a „mo­dernek”, a „demokraták”, az „urbánusok”, a „reformisták”, akik a nemzetet az 1848-49-es forradalomban létrejött állampolgári közös­ségből eredeztetik, és emlékeznek még rá, hogy 1956-ban a nép nem lyukas zászlóval rohangászott a pesti utcán, hanem Kossuth­­címeressel. Nos, az alkotmányos patrióták, az Európában bízó magyarok nem uniós beavat­kozást, nem büntetőszankciókat, nem demok­ratikus dörgedelmeket várnak és kérnek Eu­rópától - isten őrizz! -, hanem hosszútűrést és megértést hazájuk iránt. Türelmet, hogy a ma­gyarok megmutathassák: ragaszkodnak a sza­badsághoz, és visszaszerzik mindazt, amit az állam most elrabol tőlük. Elsőül is: emberi, állampolgári, nemzeti méltóságukat. Az európai magyarok - jobboldalon és bal­oldalon egyaránt - úgy látják, hogy a 2010-es választásokat demokratikusan, vagyis a rend­szer szabályai szerint megnyerő pártszövet­ség hatalma a demokratikus rendszer, a jog­­államiság lebontásával, a közhatalom kizáró­lagos birtoklásával mára elveszítette demok­ratikus legitimitását. A hatalomgyakorlás a hatalommal való visszaélés szervezett rend­szerévé vált, amely szemben áll a magyar tár­sadalom abszolút többségének érdekével, ér­zületével, szabadságvágyával. A populista ha­talom nem az 1989 után létrejött harmadik magyar köztársaság belső gyengeségét szün­tette meg, hanem a köztársaságot; nem a jog­állami forradalommal létrehozott és átmene­tinek tekintett alkotmány fogyatékosságait, tökéletlenségeit küszöbölte ki, hanem az al­kotmányosságot; végezetül nem a plurális de­mokrácia konszolidálatlanságából fakadó zűr­zavart szüntette meg, hanem a pluralizmust. Zsarnoki egységet teremtett, amely nem a mo­dern társadalom politikai és kulturális sokfé­leségét fogja össze, hanem kizárja magából és bünteti a sokféleséget, rendszerhibaként, a nemzet szuverenitását és jólétét fenyegető ki­hívásként tünteti fel az egység sokféleségtől való függését, egy tankönyvi példa szemléle­tességével mutatva be Blaise Pascal zseniális tételmondatának igazságát: La multitude qui ne se réduit pas á l’unité­ est confusion. L’unité qui ne de­pend pas de la multitude­­ est tyrannie. (A sokféle­ség, ha nem zárul össze egységgé - zűrzavar. Az egység, ha nem függ a sokféleségtől - zsar­nokság.) Semmire nincs nagyobb szüksége a mai magyaroknak, mint együttműködésre, nem­zeti összefogásra. A nemzeti együttműködés útjában tornyosuló legnagyobb akadály maga a Nemzeti Együttműködés Rendszere, amely csak öntömjénező és félrevezető megneve­zése annak az autokratikus rendszernek, melyben az alattvalóvá degradált állampol­gároknak nem egymással, hanem a nemzet ve­zetőjével, a végrehajtó hatalom korlátlan urával kell együttműködniük, ahogyan a nagy falat építő kőmívessel „működnek együtt” a készségesen tenyerébe simuló tég­lák. Az önkény ez a kőmíves, és az egyre ma­gasabbra épülő fal, amelybe a szétesett és szétvert társadalom ideológiával malterozott tégláit szépen egymásra helyezi - megint egyszer az állam fala. Amennyire igaz volt a demokratikus rend­szerben, hogy a választások tétje a kormány­zat leváltása és nem a rendszer megdöntése, annyira igaz a zsarnoki önkény rendszerében, hogy a választások tétje nem a kormányzat le­váltása, hanem a nemzetet erkölcsileg és anya­gilag is nyomorba döntő rendszer megdönté­se. Ha ez még választások útján lehetséges. Ha az állami önkény nem szedi fel 2014-ig a demokráciához visszavezető utolsó síndara­bokat és talpfákat is. Ha a maradványdemok­ráciában csakugyan maradt még valami a de­mokráciából. I A mellékletben szereplő osztrák és német írók írásai magyarul: Robert Menasse: A regény kora (Jelenkor, 1995, Fürjes Gabriella fordítása), Kiűzetés a pokolból (Ulpius­­ház, 2008, Lendvay Katalin fordítása), Ez volt Ausztria (Kalligram, 2008, Bombitz Attila fordítása), Don Juan de la Mancha (Kalligram, 2009, Szijj Ferenc fordítása), Lettre 34., 66. Karl-Markus Gauß: Keserű tinta (Jelenkor, 1997, fordította Csordás Gábor, Németh Bernáth, Wernitzer Julianna), Lettre 53., 81. Ingo Schulze: A boldogság 33 pillanata (JAK, 2001, Gondolat, 2004), Szimpla sztorik (Gondolat, 2004), Új életek (Európa, 2008), Adam és Evelyn (Európa, 2009), Mobil (Európa, 2011, Nádori Lídia fordításai), Lettre 29., 69., 74., 76., 78. Michael Krüger: Új pegazus (Európa, 1984, fordította Tandori Dezső), Lettre 29., 54. I ÉLET ÉS­» IRODALOM EURÓPA-BESZÉLGETÉSEK Európa-beszélgetések -Aminek van tétje- 2012. december elsején, szombaton, 16 órától a Petőfi Irodalmi Múzeumban Konrád György megnyitója után Háy János, Michael Krüger, Robert Menasse, Richard Swartz és Szilágyi Ákos beszélgetését Csordás Gábor vezeti Közreműködik: Erdős Virág, Zsuzsanna Gahse, Kukorelly Endre, Németh Gábor, Parti Nagy Lajos, Ilma Rakusa, Christina Viragh A Német iróakadémia (Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung), az S. Fischer Stiftung és az Allianz Stiftung Európa­­ beszélgetéssorozatának első állomása együttműködésben a Szépírók Társaságával, az Európai Kulturális Alapítvány Budapesttel és a Lettre folyóirattal. Az Élet és Irodalom mellékletének megjelenését a Német íróakadémia (Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung), az S. Fischer Stiftung és az Allianz Stiftung támogatta, együttműködésben a Szépírók Társaságával, a budapesti Európai Kulturális Alapítvánnyal és a Magyar Lettre Internationale folyóirattal. A szerkesztés Csuhas István, a tördelés Kábán Eszter Anna, a korrektúra Vilcsek Andrea munkája. Ez az összeállítás az Élet és Irodalom LVI. évfolyama 48., 2012. november 30-i számának mellékleteként jelent meg.

Next