Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)

2012-12-21 / 51-52. szám - Széky János: Csurba (21. oldal) - Simonovits András: Értelmes paternalizmus? (21. oldal)

SZÉKY JÁNOS. Csurka Az érett Kádár-korszak kedvelt kocs­­mológiai szakkifejezése volt. Forgal­masabb városi talponállókban a sze­mélyzet, mondjuk, egy söröskorsóba összeöntötte, ami a poharak alján ma­radt - rizlingfröccsöt, kőbányait, to­­nikot, császárkörtét, portorikót, kom. cser.-t, bumbummeggyet, szódát, és odaadta a legszerencsétlenebb, legnyo­morultabb alkoholistáknak, mert ak­kor még volt az emberekben szociális lelkiismeret és szolidaritás. Hogy ez politikai hasonlatnak lehet a forrása, akkor jutott eszembe, ami­kor megpróbáltam definiálni azt a va­lamit, amiben élünk. Pontosan ilyen még nem volt, nem lehet ráhúzni sem­milyen kész sablont vagy történelmi analógiát. Nevezték már politikai elemzők do­mináns pártrendszernek, de egyetlen és ráadásul vezérelvű párt ilyen túlsú­lyára sem a tankönyvek nyomán föl­emlegetett Olaszországban, sem Ja­pánban nem volt példa, főleg úgy, hogy a túlsúly nem a kormányzás sikeréből, hanem még az ellenzéki működés, mondjuk úgy, hatékonyságából követ­kezett. Nevezték fasizmusnak, de a fasiz­mus a totalitárius rendszerek egyik vál­faja, és ez bizonyosan nem ilyen. Az állam ugyan megkeseríti az emberek magánéletét, de nem pofázik bele, és nem bünteti börtönnel vagy halállal az általa deviánsnak ítélt magatartáso­kat. Nincs annyi ereje, hogy valami­lyen viselkedési modell (a „jó álja”, a veszélyesen élő fasiszta, a „szocialista ember”) betartását kérje számon ál­lampolgárain. Nincs állami terror, van legális ellenzék. Tavaly még olyan, illiberális demok­ráciának gondoltam az orbáni Magyar­­országot, amilyen Szlovákia volt Me­­ciar idején vagy Lengyelország a Ka­­czynskiak alatt. A szabadságjogokat durván korlátozzák, de parlamenti ke­retek között kormányoznak, és létez­nek még független intézmények. A helyzet csakugyan hasonló, de mind Meciar, mind Jaroslaw Kaczynski gyen­ge többpárti koalícióban kormányzott, miközben ugrásra készen várt az erős ellenzék. És ami a lényeg: az ő rezsim­­jüket demokratikus választáson simán le lehetett váltani. Ez Magyarországon már nem érvényes, a választások sza­badsága kétséges, tisztességesnek pe­dig a most kodifikált szabályok szerint semmiképp nem mondhatók. Most úgy látszik, hogy az illiberális demokrácia valamiféle diktatúrába megy át. Ez lehet majd putyini tekin­télyelvű féldiktatúra, ahol még mindig megvannak a liberális képviseleti de­mokrácia kulisszái, s azt se lehet mon­dani, hogy semmiféle szabadságjogot nem tartanak tiszteletben - de a rend­szert úgy szerkesztették meg, hogy az egy személy által vezérelt uralkodó po­litikai elit és a vele összefonódott gaz­dasági oligarchia választás útján ne le­gyen leváltható. Ám két fontos elem még így is megkülönbözteti Oroszor­szágot Magyarországtól. Az egyik, hogy Putyin túlhatalmát a pangás és összeomlás negyedszázada utáni gyors gazdasági növekedés legitimálja. A másik, hogy abban a hatalmas ország­ban mégiscsak kialakult egy jó pár mil­liós, nyugatos, liberális gondolkodá­sú nagyvárosi középosztály, amely el tud tartani egy független médiát, és immunis a tekintélyelvű államkultusz­ra. Nálunk? Olyan rendszer, amely, noha viszony­lag szegény, és olaja sincs, unortodox gazdaságpolitikát folytat, viszont cse­­püli és provokálja a Nyugatot, ellen­ben jó kapcsolatot tart fenn gyanús posztszovjet rezsimekkel, és a kormány­párt mégis simán választást nyerne, nemcsak a vérmentesen elnyomó po­litika miatt, hanem azért is, mert a köz­vélemény többsége „van ennél rosszabb is”-alapon inkább nem kockáztat, az ellenzéki pártok pedig legálisak, ámde bénák - szóval olyan rendszer, amely­hez a 2012 decembere előtti Magyar­­országot elég nagy biztonsággal hason­lítani lehetne, csak egy van: Belarusz. Európai viszonylatban ez a politikai kultúra legalacsonyabb szintje. De ho­gyan jutott idáig egy olyan ország, amelyik az ezeregyszáz éves történeté­ből épp elég európai formátumú po­litikusra lehet büszke? Amelyikben a jogtiszteletnek és a liberalizmusnak fé­nyes hagyományai vannak? Amelyik a félelem nélküli szabadságvágyat di­csőíti nemzeti ünnepein? Itt jelenik meg a csurba mint kultu­rális analógia. A két ország legújabb kori történelmében van egy-két lényegi párhuzam, de a fehéroroszoknál az ural­kodó ideológia mégiscsak a kommuniz­mus (pontosabban a szovjet típusú bü­rokratikus államszocializmus) egy sze­lídített, nemzetiesített változata. A ma­gyar rendszer viszont - legalábbis az al­kotmánya és mindennapi retorikája sze­rint - kérlelhetetlenül és megkülönböz­tetés nélkül antikommunista. De csak látszatra. Ez ugyanis nem antikommunizmus, hanem a csurba egyik összetevője. A nyolcvanas évek egyik rossz minőségű szeszipari termé­kének maradéka. Akkor élt az egypárt­­rendszer viszonyai között nevelődött, de a szűk elitből kimaradt értelmiség­ben az a meggyőződés, hogy minden rendbejön, ha Ezek elmennek. Orbán néhány hete őszinte ártatlansággal be is vallotta egy szocialista képviselőnek válaszolva: „Tudja, én a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcol­tam. Hanem azok ellen harcoltam, akik csinálták a diktatúrát. Ezek az Önök párttársai voltak!” És valóban, a mai vezető réteg a ma­roknyinál is maroknyibb párteliten és annak szakértelem nélküli, ám enge­delmes cselédjein kívül túlnyomórészt olyan értelmiségiekből és szakembe­rekből áll, akik a nyolcvanas években, ameddig lehetett és megérte anyagi­lag, a diktatúrára­ voltak, nem pedig ellene, sőt, még hivatali vagy „társa­dalmi” sarzsit is viseltek. Országos nő­tanácsi alelnökökből, népfrontaktivis­tákból, minisztériumi középvezetők­ből lesznek az agyondíjazott írófeje­delmek, kultúrcézárok, miniszterek. Ezek az emberek magukkal hozták a túlérett Kádár-rendszerből azt, ami olyannyira undokká tette azt a kort: az arcokra fagyott és másokra erőltetett - ok nélküli - optimista derűt, a kene­tes emberbarátiságot, az önhitt féltu­dást, az „egy kis odafigyeléssel min­dent meg lehet oldani” jelszavát. Még­se mondhatjuk, hogy csakis kádárista reneszánsz, ami most zajlik, hiszen egy­szersmind hivatalosan utálva is van a Kádár-kor, sőt a Nagy Imre-féle Új Szakasz és persze a Rákosi-éra, de a ’45 utáni rövid parlamentáris időszak is. Az Alaptörvény szerint utoljára 1944. március 18-án volt jó. Ami, ugye, szöges ellentétben áll a kádárista szem­lélettel. De csak látszólag. Csurka megint. Ezek az egyének éktelenül provinciá­lisak, amit hallanak a világról, azt is csak nagyon szelektíven értik, a Ká­dár-rendszer nyugatos ellenzékét le­küzdendő konkurenciának tartják. Ezért ha a nyolcvanas évek politika­­mentesnek vélt giccses, moralizálós szellemi üledéke mellé valami komo­lyabbat, politikusabbat akarnak, egy másik maradványt öntenek a kriglibe: azt, ami a Kádár-korban tiltva, tabu­­sítva volt. Erről ugyanúgy édeskeveset tudnak, mint a mai világról, de amit akkor tiltottak, azzal politikailag biz­tos nem lehet baj. Ez azonban nem a horthyzmus-re­­neszánszé, hanem mindazé, amit a késő kádári felső középréteg tudomá­sa szerint a komcsik utáltak - így ke­rül a panteonba egymás mellé a kor­mányzó és az őt leváltó csonka nyilas parlament tagja. A többféle antiliberalizmusnak, anti­­kapitalizmusnak, kollektivizmusnak, Nyugat-ellenes összeesküvés-elmélet­nek stb. ez a kutyuléka különös meg­nyilvánulásokhoz vezet. Fideszes (nem jobbikos, nem is kommunista) közsze­replők mostani nyilatkozatai hol a náci párt 1935-ös programjára, hol Kádár János központi bizottsági felszólalá­saira emlékeztetnek kísérteties - amel­lett vicces - pontossággal. De ez a rendszer, ez a társaság, ez az ideológia se nem kommunista, se nem náci, se nem horthysta (bunkó ahhoz is), és úgy tekintélyelvű, hogy semmi tekintélye nincs. Ez nem más, mint a megbüdösödött nyolcvanas évek a nél­kül a két csoport nélkül, amelyik ki­utat keresett abból a helyzetből. Az egyik a reformkommunistáké volt, a másik a tényleges, demokrata ellenzé­ké. Mi marad így az idősödő elitből negyedszázad múltán, a világon pá­ratlan módon? A nulla. Lesüllyedt a legnyomorultabb, legszerencsétlenebb értelmiségi alkeszek szintjére. Még ak­kor is, ha tagjainak a csurbánál sokkal többre futja. Konferenciameghívó A Szabadság és Reform Intézet (SZRI) A demokrácia helyreállításának békés alternatívái címmel konferenciát rendez 2013. január 10-én, csütörtökön 14:00- 18:00 óra között a Corinthia Hotelben (Budapest, VII. ker. Erzsébet krt. 43-49.). A konferencián előadást tart, valamint kerekasztal-beszélgetésen vesz részt: • Kajdi József, az Antall- és Boross-kormány Miniszterelnöki Hivatalának vezetője, az SZRI kuratóriumának tagja; • Vörös Imre egyetemi tanár, v. alkotmánybíró; • Kéri László politikai elemző; • Szabó Máté Dániel alkotmányjogász, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet igazgatója; • Kádár András Kristóf ügyvéd, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke; • Tóth Zoltán, a Belügyminisztérium v. helyettes, majd közigazgatási államtitkára, választási szakértő; • Bokros Lajos egyetemi tanár, v. pénzügyminiszter, európai parlamenti képviselő, az SZRI kuratóriumának elnöke. A konferencián való részvétel díjtalan, feltétele azonban a 2013. január 6-ig történő előzetes regisztrálás az info@szri.hu e-mail címen. A konferenciáról és az SZRI-ről további információk találhatók a www.szrn.hu oldalon. ] 21 SIMONOVITS ANDRÁS: Értelmes paternalizmus? Paternalizmusnak nevezik azt a gazdasági-társadalmi-politikai rendszert, amelyben a kormányzat a technikailag szükségesnél jobban beavatko­zik az állampolgárok életébe. Száz évvel ezelőtt még paternalizmus­­nak minősült, ha az állam a közrend és az infrastruktúra biztosításán túl egészségügyi ellátást és nyugdíjat adott a jogosultaknak, és ezt egy­re növekvő mértékű adók kivetéséből fedezte. Ezt a modellt utasítot­ta el 1944-ben Hayek az Út a szolgasághoz című művében, amelyben a jóléti állam eluralkodásától féltette az egyéni szabadságot. Ma már megnyugodhatunk, hogy nem kell félni a jóléti államtól, hiszen egy megfelelően működő demokratikus rendszer ésszerű korlátok között tarthatja az állam túlzott hatalmát. A szocializmus nyilvánvalóan paternalista rendszer volt, amelyben mindent a központ döntött el. Például egy központi hatóság döntött úgy, hogy a fogyasztónak szüksége van a narancsra, de nincs szüksé­ge a banánra. Persze, ezt csak szemléletes példának szántam: sokkal fájóbb volt a telefon- és a lakáshiány (nem is szólva a politikai szabad­ság hiányáról). Minden közgazdasági elmélet egyetért abban, hogy az ilyen paternalizmus értelmetlen: a fogyasztóra nyugodtan rá lehet bízni, hogy csekély jövedelméből mennyit költ narancsra és banánra. Bonyolultabb volt a helyzet a telefonnál, hiszen akkoriban még vona­las telefont használtunk, és ott hálózatot kellett volna bővíteni ahhoz, hogy a telefonkiutalást megkapja az alattvaló. Még bonyolultabb volt a lakásgazdálkodás. A szocializmus hősko­rában a hatóság bírálta el, hogy egy adott lakásban hány „férőhely” van, lehet-e társbérlőt beköltöztetni stb. A megreformált szocializmus­ban viszont a társbérlet megszűnt, a tehetősebbek már szövetkezeti és öröklakást is vehettek. Itt az államnak „csak” azt kellett eldöntenie, hogy ki érdemel kedvezményes vállalati és OTP-kölcsönt, mennyi la­kásgyárat építsen stb., és akkor a szimulált piacon már a vevő és az el­adó került egymással szembe. Már húsz éve piacgazdaságban élünk, és négyévente országgyű­lési választásokon döntünk, hogy milyen kormányt és milyen tör­vényeket akarunk. Senki sem korlátozza, hogy mennyi banánt és mennyi narancsot vegyünk. Miért kell akkor a paternalizmusról ér­tekezni? Több okból is. A 2010-ben hatalomra került kormány jelentősen megváltoztatta a magyar jóléti állam korábbi működését. Például erőteljesen csökkentette, esetenként megfordította a gazdagoktól a szegényekhez irányuló újraelosztást. Ezen a téren a leglátványosabb döntése a progresszív személyi jövedelemadó felszámolása volt. El­törölte a magasabb adósávot, és bevezette a leggazdagabb három­vagy többgyermekes családok által igénybe vehető mértéktelen adó­­kedvezményt. Ezt a luxuskiadást a munkavállalók zömét érintő adó­jóváírás megszüntetése és az általános forgalmi adó további emelé­se fedezte. Hasonlóan kártékony paternalista intézkedéseket hozott a kormány­zat, amikor jelentősen korlátozta az önkormányzatok szabadságát, és mértéktelen különadókkal sújtotta a szolgáltatási szektor egyes válla­latait. Visszataszító, bár nevetséges, hogy egyetlen ember dönthet a nemzet könyvtáráról. Banánköztársaságokban szokás, hogy a minisz­terelnök saját szülőfalujába oda nem illő futballstadiont építtet az adó­fizetők pénzéből. Egy valamikor megválasztandó új politikai erőnek ezeket a pater­nalista intézkedéseket el kell törölnie (bár a futballstadiont nehéz lesz sorsára hagyni). De van-e még tere az értelmes paternalizmusnak? Azt szeretném bizonyítani, hogy igen. Már említettem, hogy a legtöbb fogyasztó viszonylag jól eligazodik a gazdasági élet mindennapjaiban: elegendő ételt és italt vesz, érde­kes könyveket olvas stb. Vagy ha nem, akkor sem történik nagyobb baj: például feleslegesen megtalpaltatja a kidobandó cipőt stb. De van a gazdasági döntéseknek olyan részük, amelyben legtöbben segítség­re szorulunk. A legfontosabb példa a lakásvétel: milyen feltételek mel­lett vegyen valaki lakást? Azt gondolhatnánk, hogy ha valakinek van elegendő pénze, akkor semmi gond: megveszi a kiszemelt lakást, és él benne, amíg meg nem hal, vagy el nem adja. Sajnos, még a leggazdagabb országokban sincs mindenkinek any­­nyi pénze, hogy hitel nélkül lakást vegyen. Ésszerű, hogy ilyenkor az illető banki jelzáloghitelt vegyen igénybe. De milyen kamatra és milyen önrészesedés mellett? És ha a bankok túl szűkmarkúak, ak­kor az állam milyen mértékben támogassa a hiteleket? Ezek súlyos kérdések, és csak pár éve derült ki, hogy ezt a problémát például a kapitalista világ mintaországában, az Egyesült Államokban az egyé­nek, a bankok és az állam is értelmetlenül kezelte. Az egyének soká­ig azt hitték, hogy a már megvásárolt lakásaik áremelkedése révén felvehető újabb hitelekből fedezhetők a törlesztések. A bankok meg­győzték magukat, hogy a lakásárak emelkedése korlátlan (nincs bu­borék). Végül a kormányzat elhitte, hogy a lakáscsoda megoldja a gazdaság összes gondját. A csodamalom azonban 2007-ben leállt, a buborék kipukkadt, és ma sem tudjuk, hogyan lehet újraindítani. Magyarország is hasonló csapdába került. Csak itt reálértékben nem annyira a lakásárak emelkedtek, hanem a svájci frank alapú hitelek tűntek visszautasíthatatlanul olcsóknak, egészen addig, amíg a kamat­lábak és az árfolyam el nem szabadult. És itt lép be az ésszerű paternalizmus. Miért nem volt egy olyan (amerikai vagy magyar) kormányzat, amely időben figyelmeztette vol­na a jelzáloghiteleseket, hogy „vigyázzatok, baj lesz!”? Hogyan lehet­séges, hogy minden idők legjobb bankárjának kikiáltott Alan Greens­pan nem merte időben kipukkantani a lakásbuborékot? Miért hagy­tak föl a bankok a korábban szokásos ésszerű korlátozásokkal? Mert mindnyájan elhitték, hogy ez ésszerűtlen paternalizmus volna. Ma már tudjuk, hogy nem: megálljt kellett volna mondaniuk. Hasonló korlátozás kellett volna hazánkban is. (És nyilvánvalóan nem az a meg­oldás, hogy éppen a legmódosabb devizahiteleseket mentette meg az Orbán-kormány 2011-ben.) Zárszó helyett. Óvakodjunk a paternalizmustól, különösen egy volt szocialista országban, ahol a piaci önállóság és az állampolgári erény sokáig el volt nyomva. Szálljunk szembe az országunkban egyre job­ban eluralkodó paternalizmussal, amely „szeretem-nem szeretem” ala­pon támogat kultúrát, sportot és üzletet! De eközben ne feledkezzünk meg arról, hogy van ésszerű paternalizmus, amelyben a kormányzat rosszabbik énünktől óv meg bennünket! ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next