Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)
2012-12-21 / 51-52. szám - Széky János: Csurba (21. oldal) - Simonovits András: Értelmes paternalizmus? (21. oldal)
SZÉKY JÁNOS. Csurka Az érett Kádár-korszak kedvelt kocsmológiai szakkifejezése volt. Forgalmasabb városi talponállókban a személyzet, mondjuk, egy söröskorsóba összeöntötte, ami a poharak alján maradt - rizlingfröccsöt, kőbányait, tonikot, császárkörtét, portorikót, kom. cser.-t, bumbummeggyet, szódát, és odaadta a legszerencsétlenebb, legnyomorultabb alkoholistáknak, mert akkor még volt az emberekben szociális lelkiismeret és szolidaritás. Hogy ez politikai hasonlatnak lehet a forrása, akkor jutott eszembe, amikor megpróbáltam definiálni azt a valamit, amiben élünk. Pontosan ilyen még nem volt, nem lehet ráhúzni semmilyen kész sablont vagy történelmi analógiát. Nevezték már politikai elemzők domináns pártrendszernek, de egyetlen és ráadásul vezérelvű párt ilyen túlsúlyára sem a tankönyvek nyomán fölemlegetett Olaszországban, sem Japánban nem volt példa, főleg úgy, hogy a túlsúly nem a kormányzás sikeréből, hanem még az ellenzéki működés, mondjuk úgy, hatékonyságából következett. Nevezték fasizmusnak, de a fasizmus a totalitárius rendszerek egyik válfaja, és ez bizonyosan nem ilyen. Az állam ugyan megkeseríti az emberek magánéletét, de nem pofázik bele, és nem bünteti börtönnel vagy halállal az általa deviánsnak ítélt magatartásokat. Nincs annyi ereje, hogy valamilyen viselkedési modell (a „jó álja”, a veszélyesen élő fasiszta, a „szocialista ember”) betartását kérje számon állampolgárain. Nincs állami terror, van legális ellenzék. Tavaly még olyan, illiberális demokráciának gondoltam az orbáni Magyarországot, amilyen Szlovákia volt Meciar idején vagy Lengyelország a Kaczynskiak alatt. A szabadságjogokat durván korlátozzák, de parlamenti keretek között kormányoznak, és léteznek még független intézmények. A helyzet csakugyan hasonló, de mind Meciar, mind Jaroslaw Kaczynski gyenge többpárti koalícióban kormányzott, miközben ugrásra készen várt az erős ellenzék. És ami a lényeg: az ő rezsimjüket demokratikus választáson simán le lehetett váltani. Ez Magyarországon már nem érvényes, a választások szabadsága kétséges, tisztességesnek pedig a most kodifikált szabályok szerint semmiképp nem mondhatók. Most úgy látszik, hogy az illiberális demokrácia valamiféle diktatúrába megy át. Ez lehet majd putyini tekintélyelvű féldiktatúra, ahol még mindig megvannak a liberális képviseleti demokrácia kulisszái, s azt se lehet mondani, hogy semmiféle szabadságjogot nem tartanak tiszteletben - de a rendszert úgy szerkesztették meg, hogy az egy személy által vezérelt uralkodó politikai elit és a vele összefonódott gazdasági oligarchia választás útján ne legyen leváltható. Ám két fontos elem még így is megkülönbözteti Oroszországot Magyarországtól. Az egyik, hogy Putyin túlhatalmát a pangás és összeomlás negyedszázada utáni gyors gazdasági növekedés legitimálja. A másik, hogy abban a hatalmas országban mégiscsak kialakult egy jó pár milliós, nyugatos, liberális gondolkodású nagyvárosi középosztály, amely el tud tartani egy független médiát, és immunis a tekintélyelvű államkultuszra. Nálunk? Olyan rendszer, amely, noha viszonylag szegény, és olaja sincs, unortodox gazdaságpolitikát folytat, viszont csepüli és provokálja a Nyugatot, ellenben jó kapcsolatot tart fenn gyanús posztszovjet rezsimekkel, és a kormánypárt mégis simán választást nyerne, nemcsak a vérmentesen elnyomó politika miatt, hanem azért is, mert a közvélemény többsége „van ennél rosszabb is”-alapon inkább nem kockáztat, az ellenzéki pártok pedig legálisak, ámde bénák - szóval olyan rendszer, amelyhez a 2012 decembere előtti Magyarországot elég nagy biztonsággal hasonlítani lehetne, csak egy van: Belarusz. Európai viszonylatban ez a politikai kultúra legalacsonyabb szintje. De hogyan jutott idáig egy olyan ország, amelyik az ezeregyszáz éves történetéből épp elég európai formátumú politikusra lehet büszke? Amelyikben a jogtiszteletnek és a liberalizmusnak fényes hagyományai vannak? Amelyik a félelem nélküli szabadságvágyat dicsőíti nemzeti ünnepein? Itt jelenik meg a csurba mint kulturális analógia. A két ország legújabb kori történelmében van egy-két lényegi párhuzam, de a fehéroroszoknál az uralkodó ideológia mégiscsak a kommunizmus (pontosabban a szovjet típusú bürokratikus államszocializmus) egy szelídített, nemzetiesített változata. A magyar rendszer viszont - legalábbis az alkotmánya és mindennapi retorikája szerint - kérlelhetetlenül és megkülönböztetés nélkül antikommunista. De csak látszatra. Ez ugyanis nem antikommunizmus, hanem a csurba egyik összetevője. A nyolcvanas évek egyik rossz minőségű szeszipari termékének maradéka. Akkor élt az egypártrendszer viszonyai között nevelődött, de a szűk elitből kimaradt értelmiségben az a meggyőződés, hogy minden rendbejön, ha Ezek elmennek. Orbán néhány hete őszinte ártatlansággal be is vallotta egy szocialista képviselőnek válaszolva: „Tudja, én a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam. Hanem azok ellen harcoltam, akik csinálták a diktatúrát. Ezek az Önök párttársai voltak!” És valóban, a mai vezető réteg a maroknyinál is maroknyibb párteliten és annak szakértelem nélküli, ám engedelmes cselédjein kívül túlnyomórészt olyan értelmiségiekből és szakemberekből áll, akik a nyolcvanas években, ameddig lehetett és megérte anyagilag, a diktatúrára voltak, nem pedig ellene, sőt, még hivatali vagy „társadalmi” sarzsit is viseltek. Országos nőtanácsi alelnökökből, népfrontaktivistákból, minisztériumi középvezetőkből lesznek az agyondíjazott írófejedelmek, kultúrcézárok, miniszterek. Ezek az emberek magukkal hozták a túlérett Kádár-rendszerből azt, ami olyannyira undokká tette azt a kort: az arcokra fagyott és másokra erőltetett - ok nélküli - optimista derűt, a kenetes emberbarátiságot, az önhitt féltudást, az „egy kis odafigyeléssel mindent meg lehet oldani” jelszavát. Mégse mondhatjuk, hogy csakis kádárista reneszánsz, ami most zajlik, hiszen egyszersmind hivatalosan utálva is van a Kádár-kor, sőt a Nagy Imre-féle Új Szakasz és persze a Rákosi-éra, de a ’45 utáni rövid parlamentáris időszak is. Az Alaptörvény szerint utoljára 1944. március 18-án volt jó. Ami, ugye, szöges ellentétben áll a kádárista szemlélettel. De csak látszólag. Csurka megint. Ezek az egyének éktelenül provinciálisak, amit hallanak a világról, azt is csak nagyon szelektíven értik, a Kádár-rendszer nyugatos ellenzékét leküzdendő konkurenciának tartják. Ezért ha a nyolcvanas évek politikamentesnek vélt giccses, moralizálós szellemi üledéke mellé valami komolyabbat, politikusabbat akarnak, egy másik maradványt öntenek a kriglibe: azt, ami a Kádár-korban tiltva, tabusítva volt. Erről ugyanúgy édeskeveset tudnak, mint a mai világról, de amit akkor tiltottak, azzal politikailag biztos nem lehet baj. Ez azonban nem a horthyzmus-reneszánszé, hanem mindazé, amit a késő kádári felső középréteg tudomása szerint a komcsik utáltak - így kerül a panteonba egymás mellé a kormányzó és az őt leváltó csonka nyilas parlament tagja. A többféle antiliberalizmusnak, antikapitalizmusnak, kollektivizmusnak, Nyugat-ellenes összeesküvés-elméletnek stb. ez a kutyuléka különös megnyilvánulásokhoz vezet. Fideszes (nem jobbikos, nem is kommunista) közszereplők mostani nyilatkozatai hol a náci párt 1935-ös programjára, hol Kádár János központi bizottsági felszólalásaira emlékeztetnek kísérteties - amellett vicces - pontossággal. De ez a rendszer, ez a társaság, ez az ideológia se nem kommunista, se nem náci, se nem horthysta (bunkó ahhoz is), és úgy tekintélyelvű, hogy semmi tekintélye nincs. Ez nem más, mint a megbüdösödött nyolcvanas évek a nélkül a két csoport nélkül, amelyik kiutat keresett abból a helyzetből. Az egyik a reformkommunistáké volt, a másik a tényleges, demokrata ellenzéké. Mi marad így az idősödő elitből negyedszázad múltán, a világon páratlan módon? A nulla. Lesüllyedt a legnyomorultabb, legszerencsétlenebb értelmiségi alkeszek szintjére. Még akkor is, ha tagjainak a csurbánál sokkal többre futja. Konferenciameghívó A Szabadság és Reform Intézet (SZRI) A demokrácia helyreállításának békés alternatívái címmel konferenciát rendez 2013. január 10-én, csütörtökön 14:00- 18:00 óra között a Corinthia Hotelben (Budapest, VII. ker. Erzsébet krt. 43-49.). A konferencián előadást tart, valamint kerekasztal-beszélgetésen vesz részt: • Kajdi József, az Antall- és Boross-kormány Miniszterelnöki Hivatalának vezetője, az SZRI kuratóriumának tagja; • Vörös Imre egyetemi tanár, v. alkotmánybíró; • Kéri László politikai elemző; • Szabó Máté Dániel alkotmányjogász, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet igazgatója; • Kádár András Kristóf ügyvéd, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke; • Tóth Zoltán, a Belügyminisztérium v. helyettes, majd közigazgatási államtitkára, választási szakértő; • Bokros Lajos egyetemi tanár, v. pénzügyminiszter, európai parlamenti képviselő, az SZRI kuratóriumának elnöke. A konferencián való részvétel díjtalan, feltétele azonban a 2013. január 6-ig történő előzetes regisztrálás az info@szri.hu e-mail címen. A konferenciáról és az SZRI-ről további információk találhatók a www.szrn.hu oldalon. ] 21 SIMONOVITS ANDRÁS: Értelmes paternalizmus? Paternalizmusnak nevezik azt a gazdasági-társadalmi-politikai rendszert, amelyben a kormányzat a technikailag szükségesnél jobban beavatkozik az állampolgárok életébe. Száz évvel ezelőtt még paternalizmusnak minősült, ha az állam a közrend és az infrastruktúra biztosításán túl egészségügyi ellátást és nyugdíjat adott a jogosultaknak, és ezt egyre növekvő mértékű adók kivetéséből fedezte. Ezt a modellt utasította el 1944-ben Hayek az Út a szolgasághoz című művében, amelyben a jóléti állam eluralkodásától féltette az egyéni szabadságot. Ma már megnyugodhatunk, hogy nem kell félni a jóléti államtól, hiszen egy megfelelően működő demokratikus rendszer ésszerű korlátok között tarthatja az állam túlzott hatalmát. A szocializmus nyilvánvalóan paternalista rendszer volt, amelyben mindent a központ döntött el. Például egy központi hatóság döntött úgy, hogy a fogyasztónak szüksége van a narancsra, de nincs szüksége a banánra. Persze, ezt csak szemléletes példának szántam: sokkal fájóbb volt a telefon- és a lakáshiány (nem is szólva a politikai szabadság hiányáról). Minden közgazdasági elmélet egyetért abban, hogy az ilyen paternalizmus értelmetlen: a fogyasztóra nyugodtan rá lehet bízni, hogy csekély jövedelméből mennyit költ narancsra és banánra. Bonyolultabb volt a helyzet a telefonnál, hiszen akkoriban még vonalas telefont használtunk, és ott hálózatot kellett volna bővíteni ahhoz, hogy a telefonkiutalást megkapja az alattvaló. Még bonyolultabb volt a lakásgazdálkodás. A szocializmus hőskorában a hatóság bírálta el, hogy egy adott lakásban hány „férőhely” van, lehet-e társbérlőt beköltöztetni stb. A megreformált szocializmusban viszont a társbérlet megszűnt, a tehetősebbek már szövetkezeti és öröklakást is vehettek. Itt az államnak „csak” azt kellett eldöntenie, hogy ki érdemel kedvezményes vállalati és OTP-kölcsönt, mennyi lakásgyárat építsen stb., és akkor a szimulált piacon már a vevő és az eladó került egymással szembe. Már húsz éve piacgazdaságban élünk, és négyévente országgyűlési választásokon döntünk, hogy milyen kormányt és milyen törvényeket akarunk. Senki sem korlátozza, hogy mennyi banánt és mennyi narancsot vegyünk. Miért kell akkor a paternalizmusról értekezni? Több okból is. A 2010-ben hatalomra került kormány jelentősen megváltoztatta a magyar jóléti állam korábbi működését. Például erőteljesen csökkentette, esetenként megfordította a gazdagoktól a szegényekhez irányuló újraelosztást. Ezen a téren a leglátványosabb döntése a progresszív személyi jövedelemadó felszámolása volt. Eltörölte a magasabb adósávot, és bevezette a leggazdagabb háromvagy többgyermekes családok által igénybe vehető mértéktelen adókedvezményt. Ezt a luxuskiadást a munkavállalók zömét érintő adójóváírás megszüntetése és az általános forgalmi adó további emelése fedezte. Hasonlóan kártékony paternalista intézkedéseket hozott a kormányzat, amikor jelentősen korlátozta az önkormányzatok szabadságát, és mértéktelen különadókkal sújtotta a szolgáltatási szektor egyes vállalatait. Visszataszító, bár nevetséges, hogy egyetlen ember dönthet a nemzet könyvtáráról. Banánköztársaságokban szokás, hogy a miniszterelnök saját szülőfalujába oda nem illő futballstadiont építtet az adófizetők pénzéből. Egy valamikor megválasztandó új politikai erőnek ezeket a paternalista intézkedéseket el kell törölnie (bár a futballstadiont nehéz lesz sorsára hagyni). De van-e még tere az értelmes paternalizmusnak? Azt szeretném bizonyítani, hogy igen. Már említettem, hogy a legtöbb fogyasztó viszonylag jól eligazodik a gazdasági élet mindennapjaiban: elegendő ételt és italt vesz, érdekes könyveket olvas stb. Vagy ha nem, akkor sem történik nagyobb baj: például feleslegesen megtalpaltatja a kidobandó cipőt stb. De van a gazdasági döntéseknek olyan részük, amelyben legtöbben segítségre szorulunk. A legfontosabb példa a lakásvétel: milyen feltételek mellett vegyen valaki lakást? Azt gondolhatnánk, hogy ha valakinek van elegendő pénze, akkor semmi gond: megveszi a kiszemelt lakást, és él benne, amíg meg nem hal, vagy el nem adja. Sajnos, még a leggazdagabb országokban sincs mindenkinek anynyi pénze, hogy hitel nélkül lakást vegyen. Ésszerű, hogy ilyenkor az illető banki jelzáloghitelt vegyen igénybe. De milyen kamatra és milyen önrészesedés mellett? És ha a bankok túl szűkmarkúak, akkor az állam milyen mértékben támogassa a hiteleket? Ezek súlyos kérdések, és csak pár éve derült ki, hogy ezt a problémát például a kapitalista világ mintaországában, az Egyesült Államokban az egyének, a bankok és az állam is értelmetlenül kezelte. Az egyének sokáig azt hitték, hogy a már megvásárolt lakásaik áremelkedése révén felvehető újabb hitelekből fedezhetők a törlesztések. A bankok meggyőzték magukat, hogy a lakásárak emelkedése korlátlan (nincs buborék). Végül a kormányzat elhitte, hogy a lakáscsoda megoldja a gazdaság összes gondját. A csodamalom azonban 2007-ben leállt, a buborék kipukkadt, és ma sem tudjuk, hogyan lehet újraindítani. Magyarország is hasonló csapdába került. Csak itt reálértékben nem annyira a lakásárak emelkedtek, hanem a svájci frank alapú hitelek tűntek visszautasíthatatlanul olcsóknak, egészen addig, amíg a kamatlábak és az árfolyam el nem szabadult. És itt lép be az ésszerű paternalizmus. Miért nem volt egy olyan (amerikai vagy magyar) kormányzat, amely időben figyelmeztette volna a jelzáloghiteleseket, hogy „vigyázzatok, baj lesz!”? Hogyan lehetséges, hogy minden idők legjobb bankárjának kikiáltott Alan Greenspan nem merte időben kipukkantani a lakásbuborékot? Miért hagytak föl a bankok a korábban szokásos ésszerű korlátozásokkal? Mert mindnyájan elhitték, hogy ez ésszerűtlen paternalizmus volna. Ma már tudjuk, hogy nem: megálljt kellett volna mondaniuk. Hasonló korlátozás kellett volna hazánkban is. (És nyilvánvalóan nem az a megoldás, hogy éppen a legmódosabb devizahiteleseket mentette meg az Orbán-kormány 2011-ben.) Zárszó helyett. Óvakodjunk a paternalizmustól, különösen egy volt szocialista országban, ahol a piaci önállóság és az állampolgári erény sokáig el volt nyomva. Szálljunk szembe az országunkban egyre jobban eluralkodó paternalizmussal, amely „szeretem-nem szeretem” alapon támogat kultúrát, sportot és üzletet! De eközben ne feledkezzünk meg arról, hogy van ésszerű paternalizmus, amelyben a kormányzat rosszabbik énünktől óv meg bennünket! ÉLET ÉS# IRODALOM