Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)

2012-11-23 / 47. szám - Radnóti Sándor: Lendvai • Paul Lendvai: Három élet (20. oldal) - Gyürky Katalin: Az élet mint ajándék • Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe (20. oldal) - Papolczy Péter: Érzékeny húrok • Claire Kilroy: Finomhangolás (20. oldal)

RADNÓTI SÁNDOR: Lendvai ■ Paul Lendvai: Három élet. Beszélgetés Mihancsik Zsófiával. Kossuth Kiadó, Budapest, 2012. 224 oldal, 2990 Ft Paul Lendvai - Lendvai Pál - kétségtelenül az egyik leghevesebben gyű­lölt személy a magyarországi nacionalista kormányoldal folyamatosan csökkenő híveinek szemében. Mivel tekintélyes bécsi újságíró, akinek napi elemzéseire és könyveire sokan figyelnek Európában, igény lenne rá, hogy jó alaposan lelepleződjék. Ezért aztán időnként nekidurálják ma­gukat és leleplezik kettős életét. Szándékosan összekeverik a titkosszol­gálatok beszervezési terveit és vágyálmait az újságírói munkához tartozó kapcsolati hálóval és információcserével, s már le is van lepleződve. E le­leplezés mesterkedéseit aztán többen lelepleztük, ami nem jelenti azt, hogy bármilyen cáfolat megvédhetné egy-egy újabb támadástól. Mihancsik Zsófiával folytatott beszélgetéseinek könyvében erről is szól fejezet, de Lendvai egészen más értelemben beszél három életéről. Ő ugyanis három korszakra tagolja életútját. A magyarországi az első, az emigráció a második. Ez tulajdonképpen két nekifutás, egy sikerte­len és egy sikeres. A magyarországinak súlyos terhei vannak, a világhá­ború, a zsidóüldözés, a kommunista indoktrináció, a sorkatonaság, a letartóztatás, a forradalom és annak leverése. De itt is elindul újságírói pályája, amely - ha jóval több kompromisszummal, esetleg megalku­vással is - végső soron sikeres lehetett volna. A párhuzamot a mindvé­gig megmaradt jó barátság kínálja Gömöri Endrével, az egyik - ha nem a - legkiválóbb magyar külpolitikai újságíróval. Ennek a barátok is tu­datában vannak, hiszen Gömöri egyszer fölteszi magának és Lendvai­­nak a kérdést, hogy nem döntött-e rosszul, amikor nem emigrált. Az emigráció terhe maga az emigráció. Újrakezdés ismeretlen és nem anyanyelvi közegben. Lendvait képességei, ambíciója, kapcsolat­teremtő energiái, ismeretei, szívóssága, életkedve, s talán - saját sza­vaiból következtetek erre - némi erőszakosság segíti, s persze a jósze­rencse, amely mindezekből táplálkozik. A jószerencsének neve is van - Financal Times -, amelynek 1960-tól huszonkét éven keresztül dolgo­zik. A lap ebben az évtizedben nyerte el ma ismert nemzetközi ismert­ségét és tekintélyét, amelyből Lendvai is részesült. A ’70-es években a legendás szövetségi kancellár, Bruno Kreisky ja­vaslatára másodmagával ő írhatja meg a kancellár első életrajzát. A ’80-as években pedig az osztrák televízió kelet-európai szekciójának főszerkesztője, majd pedig az osztrák rövidhullámú adó főintendán­sa lesz. Karrierjéhez hozzátartozik, hogy 1969 óta rendszeresen ad ki politikai tárgyú könyveket - eddig tizenötöt -, amelyeket számos nyelv­re lefordítanak. Saját folyóiratot szerkeszt, a jövőre negyvenéves Eu­ropäische Rundschaut. Cikkeit világlapokban közlik és rengeteg előadást tart. Kelet-Európa- és első­sorban Balkán-szakértőként tartják számon, szerbül is megtanul. Érdeklődése körébe természetesen Magyarország is beletartozik, de nem áll a középpontjában. Kezdetben ennek privát okai is vannak, nem akarja Budapesten élő szüleit veszélyeztetni. Később özvegy édesanyjá­nak sikerül Bécsbe költöznie - ennek is külön története van -, de általá­nosabb politikai meggondolások is kíméletet írnak elő Magyarország szá­mára. A ’70-es évek a hetente korszaka, a hidegháború végéé, a közeledé­sé és feszültségoldásé, s a legvidámabb barakknak, Magyarországnak eb­ben fontos szerepe van. Nem feledve a szabadság és a demokrácia defi­citjét sok nyugati politikus és politikai kommentátor adottnak tekinti a két világrendet, honorálja, hogy Kádár népszerű lett hazájában és viszony­lag élhető életet teremtett. Lendvai is közéjük tartozik. Harmadik életében fordul vissza Magyarországhoz, írja meg Ma­gyarországról szóló könyveit, kritizálja élesen a magyar politika nacio­nalista, bezárkózó, jogfosztó fordulatát, és válik ezzel első számú köz­ellenséggé a hatalom birtokosai számára. Mindegyik életéhez egy-egy feleség is tartozik. Az első, akivel még Magyarországon köt házasságot és kapcsolatuk emigrációja előtt föl is bomlik. A második, egy angol asszony, akinek sokat köszönhet, s akivel annak haláláig együtt marad. A harmadik­­ Zsóka -, akivel Ma­gyarországon ismerkedik meg, s akinek nagy szerepe van abban, hogy érdeklődése megújul Magyarország iránt. Sűrűbben jár haza, lakást is vesz itt, s nemcsak újságírói, hanem családi, társasági és baráti kap­csolatokat is kialakít. Ehhez az életrajzhoz és karriertörténethez fűzi hozzá Mihancsik Zsófia kitűnő kérdéseit. Ezek a kérdések azért kitűnőek, mert nem alá­kérdezések, valódi kíváncsiság az alapjuk, s céljuk az, hogy az embert ne fedje el a szerep és a szerepet ne fedje el az ember. Lendvai Pál e könyvben megmutatkozó karakterének az életkedv és a kíváncsiság a legfőbb jellemzője. Akiből ez a világra nyitott érdeklő­dés még kilencedik életévtizede elején sem hiányzik, s akinek emlékeit nem árnyékolja a mélabú, azt az olvasó - már csak ezért is - hajlandó grand old mannek tekinteni. De ha ebben a kifejezésben volna valami szo­borszerű, akkor attól Lendvai figurája távol áll. Látjuk őt, amint lohol Budapesten, hogy beszerezze mindennapi betevő tizenvalahány világ­lapját, látjuk Bécs belvárosában sétálni - különösen keddenként, a majd egy évtizede minden héten megjelenő Standard-beli kolumnája után -, ahol népszerű és köztiszteletben álló ember. A televízióból is fölismer­hetik, hiszen évente nyolcszor Europastudio címen vitaműsort vezet. „Az ember hiú, ez hozzátartozik az újságírói lelkeidhez” - mondja, s való­ban, kedvtelve utal hódításaira a szépnem körében, forgolódására a vi­lág hatalmasainak körében, kitüntetéseire, professor honoris causa címére. „Ausztriában cím- és rangkórság van” - mondja (és valóban, a Ring egyes részeinek neve Dr.-Karl-Renner-Ring és - egészen eddig az évig - Dr-Karl-Lueger-Ring), de Lendvai nem bánja, örül neki. Mi meg örülünk, hogy örül. Mert az életöröm teszi képessé arra az elfogulatlan, de hajthatatlan bírálatra, amely tükröt tart a magyar nyo­morúságnak. T­eréz krt. 22. az Oktogonnál Az aktuális ÉS-számot felmutató vásárlóinknak a boltban 20% kedvezményt adunk. Hétköznap 10.30-18.30 Webáruház: www.lexiko.hu, millennium KÖNYVESHÁZ 20 ÉLET ÉS­# IRODALOM GYÜRKY KATALIN: Az élet mint ajándék ■ Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe. Fordította Goretity József. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2012. 376 oldal, 3690 Ft Mintha egy népes család mindennap­jaiba csöppennénk bele Ljudmila Ulic­kaja magyarul most megjelent novel­­láskötetének történeteit olvasva. A mi Urunk népe családi kapcsolatait, baráti és szerelmi viszonyait­­ a szerző jelenlétét, „rég megmerevedett nézőpontját” (5.) tudatosan kiiktatandó­­ a „képviselő­je” és „küldöttje”, Zsenya szemén ke­resztül látjuk, aki hol éberen figyelő kis­lányként, hol felnőtt nőként, hol bölcs öregasszonyként bukkan elő, s kalau­zol bennünket ebben a világban. Abban a különös, valaki vagy vala­mi által irányított miliőben, ahol a tör­ténetek összegubancolódott szálai vé­gül mindig kibogozódnak. Persze, Ulickajához „mérten” nem feltétlenül vagy nem hagyományos értelemben vett happy enddel, mégis: az elrende­zés/elrendeződés tökéletességének megkérdőjelezhetetlenségével. De vajon ki vagy mi irányítja ezt a világot, ezt a „népet”? A kérdésre több­féle válasz lehetséges, s ebben (is) rej­lik az írónő zsenije, mert a címben sze­replő Urat (az orosz cár szó egyik ma­gyar megfelelőjét) egyfelől felfoghat­juk Jóistennek, Teremtőnek, aki fent­­ről, mindent látva és érzékelve rendez - főleg Az őrangyal című ciklusban - s ezek a fentről érkező instrukciók az is­tenhívő olvasók számára nyilván igen kedvesek. Másfelől, ha a „földhöz ra­­gadottabb” befogadók szemszögét, az ő nézőpontjukat vesszük inkább fi­gyelembe, az Úr itt lehet a biológia, a természet a maga materiális rendező­elveivel. Mint például a vér titka ciklus novelláiban, ahol a származás s vele a vér szerinti apaság kérdése és tisztázá­sa kiemelt jelentőséggel bír ugyan, de fontossága, ereje azonnal eltörpül, ami­kor az itt szereplő férfiak rájönnek: a nem vér szerinti gyermeküket is ugyan­úgy lehet szeretni, mint a sajátjukat. (Sőt, néha még jobban is.) Mindez afelé mutat, hogy álljon akár az Úristen, akár bármi más a végső (fel­ső) irányító szerepében, a lényeg, hogy a szereplők hatalmas adag bölcsessé­get kapnak tőle. Azt a letisztult élet­­szemléletet, amely a legszörnyűbbnek tűnő csapáson - haláleseten, váláson, megcsaláson is - játszi könnyedséggel átsegíti őket, egy-két sajnálatos kivétel­től eltekintve, amikor valaki az öngyil­kosságot választja. Tette azonban eb­ben a világban sosem lehet követendő példa, sokkal inkább elrettentő maga­tartás. Mert a szereplőkben meglévő bölcsesség megadja számukra a lehe­tőséget, hogy önmagukra, saját sorsuk­ra kívülről, felülről tekintsenek, s ezért lázadás nélkül beletörődjenek élethely­zetükbe. Ennek talán legeklatánsabb példája a kötetben a Miért és mi végre... című novella. Hőse egy mindenki ál­tal tisztelt és szeretett idős hölgy, aki­nek egy szerencsétlen közúti baleset következtében amputálni kell a lábát. Az elbeszélő Zsenya ezt a katasztrófát - számon kérve a fenti rendezőt - így kommentálja: „Az angyalok, úgy lát­szik, néha elalszanak. Vagy elvonják őket más dolgok. Vagy egyszerűen csak közöttük is vannak hanyagok.” (274.). Ezzel szemben a főhős a kórházat el­hagyva ahelyett, hogy kétségbeesne, ráfekteti kezét a lába maradványára, és ezt mondja: „Egyre azon gondolko­dom, Zsenya, mi végre kellett ez ne­kem. (...) Nem jöttem rá azonnal. De most már tudom: egész életemben túl sokat futkostam és ugráltam. És most azt mondták nekem: ülj le és gondol­kozz...” (276.) És az életéből még hát­ralévő tizenöt évét is ez a nyugodt be­letörődés szervezi, a mi végre?kérdés fel­tevésének bátorságával. Mert Ulickajánál ez a szereplő is, s vele a rengeteg, itt felvonultatott „csa­ládtag” - akik közé a bölcs, emberi tu­lajdonságokkal bíró kutyák és macskák is odatartoznak - tisztában van vele, hogy az élet szimbólumaként megjele­nített létrán vagy lépcsőn végig kell men­nie. Akkor is, ha épp felfelé viszi őt, mint például a Nemes lelkű szülők gyermekében a „tudás létrája”, és akkor is, ha lefelé, mint A létra című novellában a borzalmas szo­ciális körülmények. Mindenképp, hisz az élet, kiszámíthatatlan le-föl mozgása ellenére - sugallja nekünk a könyv - nem más, mint ajándék. f 1 Nagy Ákos Zsolt munkája PAPOLCZY PÉTER: Érzékeny húrok ■ Claire Kilroy: Finomhangolás. Fordította Mesterházi Mónika. Gondolat Kiadó, Budapest, 2012. 257 oldal, 2800 Ft Az írektől általában azt várjuk, hogy saját kettészakadt nemzetük traumá­jának különböző aspektusait énekel­jék meg, és szeretjük is őket ezért, még­is üdítő, amikor egy író nem hajlandó megfelelni ennek az elvárásnak. A Dub­­linban élő, négy regényt jegyző, de ma­gyarul most először megszólaló Clai­re Kilroy hangsúlyozottan kozmopo­lita regényt írt, amelynek nagy része New Yorkban, a nagy olvasztótégely­ben játszódik, ahol mindenkinek va­lahol másutt vannak a gyökerei. A főhősnő és narrátor, Eva Tyne ír hegedűművész egy magánéleti vál­ságot enyhítendő görbe éjszaka so­rán megismerkedik egy Alexander néven bemutatkozó, önmagát előbb orosznak, majd csecsennek kiadó gyanús alakkal, és az felkínál neki el­adásra egy bevallottan csempészett Stradivari hegedűt. Éva elmegy a fér­fi lakására, szemügyre veszi, majd ki­próbálja a hangszert, és teljesen a megszállottja lesz. Hasonlatossá vá­lik a kereskedőhöz, aki igazgyöngyö­ket keres, és találván egy drága­gyöngyre, elméne, és mindenét elad­ván, amije volt, megvéve azt. Éva tel­jes apai örökségét rááldozza a hege­dűre, sőt további adósságokba veri magát, csak hogy megszerezhesse. A titokzatos hegedűnek köszönhetően Éva árfolyama felértékelődik a zene­­művészeti világban, olyan meghívá­sokat kap, amelyekről korábban nem is álmodott, de közben ő maga is tisz­tában van vele, hogy ezek a felkéré­sek legalább annyira szólnak a hang­szerének, mint a tehetségének. Az embert hatalommal felruházó, és ezáltal a tulajdonost hatalmába kerítő tárgy központi motívuma mel­lett érdemes odafigyelni az örökség, még pontosabban az apai örökség témakörére. Nem pusztán arról van szó, hogy Éva az apja hagyatékából szerzi meg az áhított hegedűt. Mint­ha minden tettét az apja, illetve a hi­ányzó apafigura motiválná. Éva apja egyik napról a másikra tűnt el a csa­ládi otthonból, és azóta sem derült ki, mi történt vele. Nem jelentkezett, nem üzent, de a holtteste sem került elő. Évát ez a kísértet terelte zenészi pályájára, és talán ennek a cserben­­hagyásnak a következményeit nyö­gik saját intim kapcsolatai is. A re­gény érzelmileg legintenzívebb epi­zódjában egy idős hölgy el akarja pe­relni Évától a hegedűt, azt állítva, hogy az értékes hangszert az apjától kobozták el a háborúban, így való­jában az ő atyai örökségét képezi. Bár Éva nem tudja kizárni az igény jogosságát, körömszakadtáig kész harcolni az immár saját örökségének tekintett hegedűért. Érdekes lenyo­mata ez a jogvitáknak a történelem­ben gazdag vidékeken, ahol számta­lan dologról állíthatják többen is megalapozottan, hogy az ő öröksé­gükhöz tartozik. A regény sokat kölcsönöz a bűn­ügyi történetek elbeszéléstechnikájá­ból. Éva narrátorként elhallgat elő­lünk ezt-azt, lassan csepegteti az in­formációt, ráadásul őt magát is érik meglepetések. Ennek köszönhetően gyakoriak a fordulatok, az új ismere­tek fényében új megvilágításba kerül­nek szereplők és tetteik, a szöveg így állandó izgalomban tartja az olvasót. Magának Évának a felelőtlen és ön­pusztító magatartására is - amely az­tán Alexanderhez és a hegedűhöz ve­zet - csak jóval a történet felén túl ka­punk bárminemű magyarázatot. A könyv gyenge oldala, hogy nem tud­ja megeleveníteni New Yorkot. Kil­roy ugyan kötelességtudóan minden szereplőt a világ más tájáról származ­tat, de ezen túlmenően a város jelleg­telen, tucatváros marad a lapokon. Az írónő ugyanakkor sokkal otthonosab­ban mozog szobabelsőkben, elmék­ben és lelkekben, mint a széles vász­non, a legnagyobb bravúrja azonban mégis az, hogy megnyer minket en­nek a neurotikus, felelőtlen, gyanak­vó, hazudozó, paranoiás és bizonyta­lanságokkal küzdő főhősnőnek, mind­végig neki drukkolunk. Claire Kilroy ezt megelőző regé­nyének a képzőművészet, az ezt kö­vetőnek a szépírás biztosítja a kere­tét. A néha trilógiaként is emlegetett három kötetet érdemes lenne magya­rul is egymás mellett látni, hogy mi is képet alkothassunk az elmúlt évti­zed egyik ír felfedezettjéről. 2012. NOVEMBER 23.

Next