Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)
2012-11-23 / 47. szám - Radnóti Sándor: Lendvai • Paul Lendvai: Három élet (20. oldal) - Gyürky Katalin: Az élet mint ajándék • Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe (20. oldal) - Papolczy Péter: Érzékeny húrok • Claire Kilroy: Finomhangolás (20. oldal)
RADNÓTI SÁNDOR: Lendvai ■ Paul Lendvai: Három élet. Beszélgetés Mihancsik Zsófiával. Kossuth Kiadó, Budapest, 2012. 224 oldal, 2990 Ft Paul Lendvai - Lendvai Pál - kétségtelenül az egyik leghevesebben gyűlölt személy a magyarországi nacionalista kormányoldal folyamatosan csökkenő híveinek szemében. Mivel tekintélyes bécsi újságíró, akinek napi elemzéseire és könyveire sokan figyelnek Európában, igény lenne rá, hogy jó alaposan lelepleződjék. Ezért aztán időnként nekidurálják magukat és leleplezik kettős életét. Szándékosan összekeverik a titkosszolgálatok beszervezési terveit és vágyálmait az újságírói munkához tartozó kapcsolati hálóval és információcserével, s már le is van lepleződve. E leleplezés mesterkedéseit aztán többen lelepleztük, ami nem jelenti azt, hogy bármilyen cáfolat megvédhetné egy-egy újabb támadástól. Mihancsik Zsófiával folytatott beszélgetéseinek könyvében erről is szól fejezet, de Lendvai egészen más értelemben beszél három életéről. Ő ugyanis három korszakra tagolja életútját. A magyarországi az első, az emigráció a második. Ez tulajdonképpen két nekifutás, egy sikertelen és egy sikeres. A magyarországinak súlyos terhei vannak, a világháború, a zsidóüldözés, a kommunista indoktrináció, a sorkatonaság, a letartóztatás, a forradalom és annak leverése. De itt is elindul újságírói pályája, amely - ha jóval több kompromisszummal, esetleg megalkuvással is - végső soron sikeres lehetett volna. A párhuzamot a mindvégig megmaradt jó barátság kínálja Gömöri Endrével, az egyik - ha nem a - legkiválóbb magyar külpolitikai újságíróval. Ennek a barátok is tudatában vannak, hiszen Gömöri egyszer fölteszi magának és Lendvainak a kérdést, hogy nem döntött-e rosszul, amikor nem emigrált. Az emigráció terhe maga az emigráció. Újrakezdés ismeretlen és nem anyanyelvi közegben. Lendvait képességei, ambíciója, kapcsolatteremtő energiái, ismeretei, szívóssága, életkedve, s talán - saját szavaiból következtetek erre - némi erőszakosság segíti, s persze a jószerencse, amely mindezekből táplálkozik. A jószerencsének neve is van - Financal Times -, amelynek 1960-tól huszonkét éven keresztül dolgozik. A lap ebben az évtizedben nyerte el ma ismert nemzetközi ismertségét és tekintélyét, amelyből Lendvai is részesült. A ’70-es években a legendás szövetségi kancellár, Bruno Kreisky javaslatára másodmagával ő írhatja meg a kancellár első életrajzát. A ’80-as években pedig az osztrák televízió kelet-európai szekciójának főszerkesztője, majd pedig az osztrák rövidhullámú adó főintendánsa lesz. Karrierjéhez hozzátartozik, hogy 1969 óta rendszeresen ad ki politikai tárgyú könyveket - eddig tizenötöt -, amelyeket számos nyelvre lefordítanak. Saját folyóiratot szerkeszt, a jövőre negyvenéves Europäische Rundschaut. Cikkeit világlapokban közlik és rengeteg előadást tart. Kelet-Európa- és elsősorban Balkán-szakértőként tartják számon, szerbül is megtanul. Érdeklődése körébe természetesen Magyarország is beletartozik, de nem áll a középpontjában. Kezdetben ennek privát okai is vannak, nem akarja Budapesten élő szüleit veszélyeztetni. Később özvegy édesanyjának sikerül Bécsbe költöznie - ennek is külön története van -, de általánosabb politikai meggondolások is kíméletet írnak elő Magyarország számára. A ’70-es évek a hetente korszaka, a hidegháború végéé, a közeledésé és feszültségoldásé, s a legvidámabb barakknak, Magyarországnak ebben fontos szerepe van. Nem feledve a szabadság és a demokrácia deficitjét sok nyugati politikus és politikai kommentátor adottnak tekinti a két világrendet, honorálja, hogy Kádár népszerű lett hazájában és viszonylag élhető életet teremtett. Lendvai is közéjük tartozik. Harmadik életében fordul vissza Magyarországhoz, írja meg Magyarországról szóló könyveit, kritizálja élesen a magyar politika nacionalista, bezárkózó, jogfosztó fordulatát, és válik ezzel első számú közellenséggé a hatalom birtokosai számára. Mindegyik életéhez egy-egy feleség is tartozik. Az első, akivel még Magyarországon köt házasságot és kapcsolatuk emigrációja előtt föl is bomlik. A második, egy angol asszony, akinek sokat köszönhet, s akivel annak haláláig együtt marad. A harmadik Zsóka -, akivel Magyarországon ismerkedik meg, s akinek nagy szerepe van abban, hogy érdeklődése megújul Magyarország iránt. Sűrűbben jár haza, lakást is vesz itt, s nemcsak újságírói, hanem családi, társasági és baráti kapcsolatokat is kialakít. Ehhez az életrajzhoz és karriertörténethez fűzi hozzá Mihancsik Zsófia kitűnő kérdéseit. Ezek a kérdések azért kitűnőek, mert nem alákérdezések, valódi kíváncsiság az alapjuk, s céljuk az, hogy az embert ne fedje el a szerep és a szerepet ne fedje el az ember. Lendvai Pál e könyvben megmutatkozó karakterének az életkedv és a kíváncsiság a legfőbb jellemzője. Akiből ez a világra nyitott érdeklődés még kilencedik életévtizede elején sem hiányzik, s akinek emlékeit nem árnyékolja a mélabú, azt az olvasó - már csak ezért is - hajlandó grand old mannek tekinteni. De ha ebben a kifejezésben volna valami szoborszerű, akkor attól Lendvai figurája távol áll. Látjuk őt, amint lohol Budapesten, hogy beszerezze mindennapi betevő tizenvalahány világlapját, látjuk Bécs belvárosában sétálni - különösen keddenként, a majd egy évtizede minden héten megjelenő Standard-beli kolumnája után -, ahol népszerű és köztiszteletben álló ember. A televízióból is fölismerhetik, hiszen évente nyolcszor Europastudio címen vitaműsort vezet. „Az ember hiú, ez hozzátartozik az újságírói lelkeidhez” - mondja, s valóban, kedvtelve utal hódításaira a szépnem körében, forgolódására a világ hatalmasainak körében, kitüntetéseire, professor honoris causa címére. „Ausztriában cím- és rangkórság van” - mondja (és valóban, a Ring egyes részeinek neve Dr.-Karl-Renner-Ring és - egészen eddig az évig - Dr-Karl-Lueger-Ring), de Lendvai nem bánja, örül neki. Mi meg örülünk, hogy örül. Mert az életöröm teszi képessé arra az elfogulatlan, de hajthatatlan bírálatra, amely tükröt tart a magyar nyomorúságnak. Teréz krt. 22. az Oktogonnál Az aktuális ÉS-számot felmutató vásárlóinknak a boltban 20% kedvezményt adunk. Hétköznap 10.30-18.30 Webáruház: www.lexiko.hu, millennium KÖNYVESHÁZ 20 ÉLET ÉS# IRODALOM GYÜRKY KATALIN: Az élet mint ajándék ■ Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe. Fordította Goretity József. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2012. 376 oldal, 3690 Ft Mintha egy népes család mindennapjaiba csöppennénk bele Ljudmila Ulickaja magyarul most megjelent novelláskötetének történeteit olvasva. A mi Urunk népe családi kapcsolatait, baráti és szerelmi viszonyait a szerző jelenlétét, „rég megmerevedett nézőpontját” (5.) tudatosan kiiktatandó a „képviselője” és „küldöttje”, Zsenya szemén keresztül látjuk, aki hol éberen figyelő kislányként, hol felnőtt nőként, hol bölcs öregasszonyként bukkan elő, s kalauzol bennünket ebben a világban. Abban a különös, valaki vagy valami által irányított miliőben, ahol a történetek összegubancolódott szálai végül mindig kibogozódnak. Persze, Ulickajához „mérten” nem feltétlenül vagy nem hagyományos értelemben vett happy enddel, mégis: az elrendezés/elrendeződés tökéletességének megkérdőjelezhetetlenségével. De vajon ki vagy mi irányítja ezt a világot, ezt a „népet”? A kérdésre többféle válasz lehetséges, s ebben (is) rejlik az írónő zsenije, mert a címben szereplő Urat (az orosz cár szó egyik magyar megfelelőjét) egyfelől felfoghatjuk Jóistennek, Teremtőnek, aki fentről, mindent látva és érzékelve rendez - főleg Az őrangyal című ciklusban - s ezek a fentről érkező instrukciók az istenhívő olvasók számára nyilván igen kedvesek. Másfelől, ha a „földhöz ragadottabb” befogadók szemszögét, az ő nézőpontjukat vesszük inkább figyelembe, az Úr itt lehet a biológia, a természet a maga materiális rendezőelveivel. Mint például a vér titka ciklus novelláiban, ahol a származás s vele a vér szerinti apaság kérdése és tisztázása kiemelt jelentőséggel bír ugyan, de fontossága, ereje azonnal eltörpül, amikor az itt szereplő férfiak rájönnek: a nem vér szerinti gyermeküket is ugyanúgy lehet szeretni, mint a sajátjukat. (Sőt, néha még jobban is.) Mindez afelé mutat, hogy álljon akár az Úristen, akár bármi más a végső (felső) irányító szerepében, a lényeg, hogy a szereplők hatalmas adag bölcsességet kapnak tőle. Azt a letisztult életszemléletet, amely a legszörnyűbbnek tűnő csapáson - haláleseten, váláson, megcsaláson is - játszi könnyedséggel átsegíti őket, egy-két sajnálatos kivételtől eltekintve, amikor valaki az öngyilkosságot választja. Tette azonban ebben a világban sosem lehet követendő példa, sokkal inkább elrettentő magatartás. Mert a szereplőkben meglévő bölcsesség megadja számukra a lehetőséget, hogy önmagukra, saját sorsukra kívülről, felülről tekintsenek, s ezért lázadás nélkül beletörődjenek élethelyzetükbe. Ennek talán legeklatánsabb példája a kötetben a Miért és mi végre... című novella. Hőse egy mindenki által tisztelt és szeretett idős hölgy, akinek egy szerencsétlen közúti baleset következtében amputálni kell a lábát. Az elbeszélő Zsenya ezt a katasztrófát - számon kérve a fenti rendezőt - így kommentálja: „Az angyalok, úgy látszik, néha elalszanak. Vagy elvonják őket más dolgok. Vagy egyszerűen csak közöttük is vannak hanyagok.” (274.). Ezzel szemben a főhős a kórházat elhagyva ahelyett, hogy kétségbeesne, ráfekteti kezét a lába maradványára, és ezt mondja: „Egyre azon gondolkodom, Zsenya, mi végre kellett ez nekem. (...) Nem jöttem rá azonnal. De most már tudom: egész életemben túl sokat futkostam és ugráltam. És most azt mondták nekem: ülj le és gondolkozz...” (276.) És az életéből még hátralévő tizenöt évét is ez a nyugodt beletörődés szervezi, a mi végre?kérdés feltevésének bátorságával. Mert Ulickajánál ez a szereplő is, s vele a rengeteg, itt felvonultatott „családtag” - akik közé a bölcs, emberi tulajdonságokkal bíró kutyák és macskák is odatartoznak - tisztában van vele, hogy az élet szimbólumaként megjelenített létrán vagy lépcsőn végig kell mennie. Akkor is, ha épp felfelé viszi őt, mint például a Nemes lelkű szülők gyermekében a „tudás létrája”, és akkor is, ha lefelé, mint A létra című novellában a borzalmas szociális körülmények. Mindenképp, hisz az élet, kiszámíthatatlan le-föl mozgása ellenére - sugallja nekünk a könyv - nem más, mint ajándék. f 1 Nagy Ákos Zsolt munkája PAPOLCZY PÉTER: Érzékeny húrok ■ Claire Kilroy: Finomhangolás. Fordította Mesterházi Mónika. Gondolat Kiadó, Budapest, 2012. 257 oldal, 2800 Ft Az írektől általában azt várjuk, hogy saját kettészakadt nemzetük traumájának különböző aspektusait énekeljék meg, és szeretjük is őket ezért, mégis üdítő, amikor egy író nem hajlandó megfelelni ennek az elvárásnak. A Dublinban élő, négy regényt jegyző, de magyarul most először megszólaló Claire Kilroy hangsúlyozottan kozmopolita regényt írt, amelynek nagy része New Yorkban, a nagy olvasztótégelyben játszódik, ahol mindenkinek valahol másutt vannak a gyökerei. A főhősnő és narrátor, Eva Tyne ír hegedűművész egy magánéleti válságot enyhítendő görbe éjszaka során megismerkedik egy Alexander néven bemutatkozó, önmagát előbb orosznak, majd csecsennek kiadó gyanús alakkal, és az felkínál neki eladásra egy bevallottan csempészett Stradivari hegedűt. Éva elmegy a férfi lakására, szemügyre veszi, majd kipróbálja a hangszert, és teljesen a megszállottja lesz. Hasonlatossá válik a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöket keres, és találván egy drágagyöngyre, elméne, és mindenét eladván, amije volt, megvéve azt. Éva teljes apai örökségét rááldozza a hegedűre, sőt további adósságokba veri magát, csak hogy megszerezhesse. A titokzatos hegedűnek köszönhetően Éva árfolyama felértékelődik a zeneművészeti világban, olyan meghívásokat kap, amelyekről korábban nem is álmodott, de közben ő maga is tisztában van vele, hogy ezek a felkérések legalább annyira szólnak a hangszerének, mint a tehetségének. Az embert hatalommal felruházó, és ezáltal a tulajdonost hatalmába kerítő tárgy központi motívuma mellett érdemes odafigyelni az örökség, még pontosabban az apai örökség témakörére. Nem pusztán arról van szó, hogy Éva az apja hagyatékából szerzi meg az áhított hegedűt. Mintha minden tettét az apja, illetve a hiányzó apafigura motiválná. Éva apja egyik napról a másikra tűnt el a családi otthonból, és azóta sem derült ki, mi történt vele. Nem jelentkezett, nem üzent, de a holtteste sem került elő. Évát ez a kísértet terelte zenészi pályájára, és talán ennek a cserbenhagyásnak a következményeit nyögik saját intim kapcsolatai is. A regény érzelmileg legintenzívebb epizódjában egy idős hölgy el akarja perelni Évától a hegedűt, azt állítva, hogy az értékes hangszert az apjától kobozták el a háborúban, így valójában az ő atyai örökségét képezi. Bár Éva nem tudja kizárni az igény jogosságát, körömszakadtáig kész harcolni az immár saját örökségének tekintett hegedűért. Érdekes lenyomata ez a jogvitáknak a történelemben gazdag vidékeken, ahol számtalan dologról állíthatják többen is megalapozottan, hogy az ő örökségükhöz tartozik. A regény sokat kölcsönöz a bűnügyi történetek elbeszéléstechnikájából. Éva narrátorként elhallgat előlünk ezt-azt, lassan csepegteti az információt, ráadásul őt magát is érik meglepetések. Ennek köszönhetően gyakoriak a fordulatok, az új ismeretek fényében új megvilágításba kerülnek szereplők és tetteik, a szöveg így állandó izgalomban tartja az olvasót. Magának Évának a felelőtlen és önpusztító magatartására is - amely aztán Alexanderhez és a hegedűhöz vezet - csak jóval a történet felén túl kapunk bárminemű magyarázatot. A könyv gyenge oldala, hogy nem tudja megeleveníteni New Yorkot. Kilroy ugyan kötelességtudóan minden szereplőt a világ más tájáról származtat, de ezen túlmenően a város jellegtelen, tucatváros marad a lapokon. Az írónő ugyanakkor sokkal otthonosabban mozog szobabelsőkben, elmékben és lelkekben, mint a széles vásznon, a legnagyobb bravúrja azonban mégis az, hogy megnyer minket ennek a neurotikus, felelőtlen, gyanakvó, hazudozó, paranoiás és bizonytalanságokkal küzdő főhősnőnek, mindvégig neki drukkolunk. Claire Kilroy ezt megelőző regényének a képzőművészet, az ezt követőnek a szépírás biztosítja a keretét. A néha trilógiaként is emlegetett három kötetet érdemes lenne magyarul is egymás mellett látni, hogy mi is képet alkothassunk az elmúlt évtized egyik ír felfedezettjéről. 2012. NOVEMBER 23.