Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)
2012-11-09 / 45. szám - Bruck András: Viktor nem fog elmenni (3-4. oldal)
Egyetlen mentségünk van arra - ha van hogy ez megtörténhet velünk: az, hogy vétkeink egyidősek az emberiséggel. Izrael népe szinte még meg se kötötte a szövetséget Istennel, máris megszegte - aranyborjút épített, és a bálványimádás bűnébe esett. Mi is éppen csak megszabadultunk a rabságból, és saját hibánkból máris új önkényuralom réme fenyeget bennünket. Mi teszi a népet ennyire gyengévé, állhatatlanná? A természeténél fogva ilyen, vagy vezetőik okozzák vesztét? Az izraeliták rosszul tűrték a sivatagi vándorlás viszontagságait. Szomjaztak, éheztek, fázták a szabadítójukat, s talán Istent magát hibáztatták érte. Már inkább maradtak volna a rabságban. És most a mi népünk éhezik és fázik, és az is a vezetőire mutogat. Eközben a rabság évei is mindinkább megszépülnek emlékezetében. Ki hibáztathatná érte? Ha szabadság nem is, de legalább munka meg étel volt, és az élethez nélkülözhetetlen elemi biztonság. A párhuzam itt sajnos véget ér. Mózes a nép lázongása ellenére kitart, és elviszi embereit az ígéret földjére. Betartatja velük, amit Isten a szövetségért cserébe követel: a törvények tiszteletét. Igazi vezető, aki megértette az idők szavát. Voltak nekünk is ilyen vezetőink az ezer év alatt, olyankor haladt is előre a nemzet, de mostani vezetőnk arra jutott, hogy a magyaroknak nem való a szabadság. Bár szívesen hízeleg nekik, különbnek tartja őket más népeknél, eközben azon munkálkodik, hogy olyan országban éljenek, ahol hiábavaló harcokban tékozolják el életüket, ahol az állam testetlen akarata erősebb érv az értelemnél, az alávetettség nagyobb a függetlenségnél. Azt hittem, semmi sem könnyebb, mint a rabság és a szabadság között választani. A miniszterelnök iránti nem szűnő rajongás döbbentett rá, mennyire nem vagyunk túl semmin, még mindig mekkora a vonzereje a néppel atyáskodó vezetőnek. Orbán Viktor úgy gondolja, őt nem kötik azok a törvények, amelyek megtartása fejében az európai népek közössége befogadott bennünket. Egyáltalán, őt semmilyen törvény nem köti. Istent játszik a saját népe ellenében. És sok, nagyon sok magyarnak semmi kifogása ellene. A játszma gyorsan eldőlt: csupán két és fél éves kormányzása alatt kilátástalan helyzetbe hozta saját magát és az országot. Eljátszotta mindkettő hitelét, nyomorkurzusa a nagy többségnek semmilyen reményt nem kínál. Immár végleg bebizonyosodott, hogy amíg neki szava lesz a magyar politikában, addig itt semmi más nem terem, csak baj és viszály. Lehet ellenzékben vagy hatalmon, nyilvánvaló, hogy a miniszterelnök tervei közül hiányzik a legfontosabb: egy olyan ország, amely egyénnek s nemzetnek egyaránt esélyt ad a felemelkedésre. Döntéseiből világosan kiolvasható, hogy ő a politika zavaros, átláthatatlan oldalán van elemében: ott, ahol reggel már nem érvényes, amiben az előző este megállapodtak, Azerbajdzsánban. Ezért most csupán egyetlen kérdés igazán aktuális: Orbán Viktor marad-e talpon vagy az ország? Kiépülő egyeduralmi rendszere teljesen eluralja-e majd életünket, vagy a megbuktatásával legalább annyit elérünk, hogy módunk lesz ismét mindent elölről kezdeni? Innen ez már végjáték, csak azt nem tudni, meddig tart majd: másfél évig, mint most hirtelen sokan hiszik, vagy másfél évtizedig. Tudom, akik október 23-a reggelén még azt mondták volna, hogy diktatúrában születtek, és bele kell nyugodniuk, hogy esetleg abban is fognak meghalni, azok estére már másképp gondolták; amit tegnap még lehetetlennek tartottak, azt most lehetségesnek. Én is ott voltam az Erzsébet hídnál, én is hallottam a volt miniszterelnök szavait, amelyekkel sokaknak adta vissza a reményt: „Politizálnom kell nekem is, nem tehetek másként”. Ezt meg a neves véleményformálótól hallottam: „Nagyon szépen kérlek, Viktor, menj el!” De Viktor nem fog elmenni. A passzivitás, amellyel sorsa újabb fordulatát fogadta az ország, azt jelzi, a magyarok többsége megelégszik anynyival, hogy gyereket nevelni, moziba, színházba menni most is lehetséges. Aki képes rá, könyvet is írhat, akinek van rá pénze, teniszezhet. Ez igaz, de végtére is a hétköznapok soha, még a mienknél elszántabban szabadságellenes rendszerekben sem állnak le teljesen. Nem ez a mérce. Ennyi elég lehet az egyéni boldogsághoz, de kevés egy nemzet boldogulásához. Ha nem így lenne, a szocializmus se bukott volna meg soha. Szocializmus. Nem gondoltam volna, hogy valaha is lesz még miért szóba hozni. Ha igazán ismerek valamit ember és ember, intézmény és ember, állam és ember egymáshoz való viszonyából, akkor arra azokban az évtizedekben tettem szert. Már minden évszámot, rendhagyó igét rég elfelejtettem, de a szocializmus lényege: kedélytelenségével, házmestereivel, kérvényeivel, kiutalásaival, mindig ugrásra kész szigorával kitörölhetetlenül velem van. A viszonyom vele intim és meghitt volt, mindenről tudtam, mi miért van és miért éppen úgy. Tudtam, hogy a rendszer miért hazudik, és nem is vártam el, hogy igazat mondjon. Tudtam, mit miért büntet, és nem vártam el tőle, hogy elnéző legyen. Tudtam, miért, kivel gyakorol kegyet, és nem vártam el, hogy igazságos legyen. Értettem, hogy ilyen, s hogy nem lehet más. És ez a mai rendszer mind több dologban emlékeztet rá, holott legfeljebb a villamosok színének szabadna. Aki felnőttként szerezte tapasztalatait a szocializmusról, az tévedhetetlenül felismeri a hasonlóságokat: a hatalom újra figyel a számára fontos részletekre, ez is gyanakvó és kicsinyes, mint minden nem demokrácia. Bár most sok minden lehetséges, ami akkor nem utazhatunk, bírálhatunk, gyülekezhetünk, viszonyaink romlása olyan mély és szerteágazó, hogy nincs rá garancia, hogy mindezt holnap is megtehetjük. Jogaink már rég nincsenek kőbe vésve. Merő véletlen volna, hogy Orbán Viktor ugyanúgy feszeng jól szabott öltönyében vagy nála rangosabb politikusok társaságában, mint Kádár János? Aki viszont koránál fogva csak hallott a szocializmusról, annak nem ártana tudni, hogy kávézóban barátokkal beszélgetni nem szabadság, hanem szabadidő. És napokon át tízezrével tüntetni egy szórakozóhelyért, de csak azért, semmi másért, nem ellenállás, legfeljebb buli, régről ismerős kelet-európai pocsolya. Most mindannyian ebben a pocsolyában ülünk. Az európai polgárok támogatása nélkül lassan egy járdát nem tudnánk leaszfaltozni, tíz új iskolapadból kilencet ők vesznek nekünk. Ami épül, az ő pénzükből épül. Nincs rá szó, ez milyen megdöbbentő, megalázó... Lehetetlen egy országot gyászolni anélkül, hogy ne keveredj a túlzott hazaszeretet gyanújába. Ez nálunk már régóta esztétikai kérdés. Maradjunk annyiban, nem muszáj neked írnod a Szózatot, hogy szomorúan figyeld egy ország kínlódását, elég hozzá annyi, hogy itt élsz. Meg az anyád is itt él, meg a nagyanyád is itt élt, meg annak a nagyanyja is. Meg a gyereked, és ha nem teszik lehetetlenné, akkor az ő gyerekei is itt fognak. De nem bármi áron, mert mindenkinek egy élete van. Márpedig egy modern európai nemzet belerokkan, ha hazájában a kormány a legnagyobb törvényszegő, ha vezetői az ipari forradalom erkölcsi és technológiai világában élnek, ha százéves csatákat vívatnak meg velünk, magyarul olyan nyelven beszélnek, amelynek angolra fordítva nincs semmi értelme, ha demokráciából a baloldali érzelműek gyalázását tanítják. Hát nem éppen a nép tagjai közötti viszály elsimítása a vezető feladata? Nem csoda, hogy mind többen baráti szigetekre vonulnak vissza, s a hozzájuk hasonlók között igyekeznek megőrizni ép eszüket, tisztességüket. Hogyan történhetett ez meg velünk? Hogyan lehetséges, hogy hatalomba beleszédült, tetteiket mérlegelni képtelen ifjú emberek, vidéki és pesti polgármesterek, különféle szóvivők, frakcióvezetők, államtitkárok, miniszterek naponta belehazudhatnak a képünkbe? Szinte nincs olyan állításuk, amely túlélné a kimondásához szükséges időt. Mit gondolhatnak rólunk? Semmit hisznek a hazugság erejében. Hallgat az ország. A jobboldal, amely háromszáz forintért és némi jelképes tandíjért pár éve lényegében kormányt buktatott, most ezerszer ennyiért sem háborog. Mivel tudja Orbán a sajátjait még mindig megbabonázni? Bár erre még csak akad válasz, olcsó trükkökkel, szobrokkal, utcanevekkel, örökre megoldhatatlan fájdalmaikkal hódítja őket, egyre csak csöpögtetve beléjük a hiú reményt. De van még valami, ami a kezére játszik, és erről Kertész Imre világosított fel. Tőle tudom, mi visz ki annyi becsapott, nélkülöző embert a kormánypárti tüntetésekre. „Minden gyengeséget, ami az erőszak köntösében jelentkezik, erőként üdvözölnek és tisztelnek.” Ezt a mondatot több mint harminc évvel ezelőtt vetette papírra. Egy másikat még annál is korábban, úgy a Kádár-korszak félideje táján. „Csak álmélkodom, nem bírok betelni vele: a zsarnokság vaskarma alatt nem nyög, hanem dorombol”. Igen, ezt a hangot hallottam most legutóbb megint a Kossuth térről. Azt hiszem, ezért is gyűlölik őt annyian, nem csak magyar zsidó sorsa, Nobel-díja miatt. Az efféle mondatok olvasatlanul is nagyon tudnak fájni. De vannak nekünk szóló jó mondatok sokkal régebbről is. A pusztában népet győzködő Mózes Istennel veszekszik: .. .miért raktad rám ennek az egész népnek a gondját? Aztán meg: Nem tudom egyedül vinni ezt az egész népet, mert túl nehéz nekem. Lám, ez a vezető örök dilemmája, sok ezer éve. Orbán Viktoron is sokszor látszik az iszonyatos teher, olykor már csak árnyéka önmagának. Akár szánhatnánk is érte, de nem szolgált rá az együttérzésünkre saját parttalan gőgje, hiúsága vitte tévútra, s teszi őt magát is tönkre. Pedig tudja, tudnia kell, hogy a modern demokráciák azon a nyugati tapasztalaton nyugszanak, hogy az ember nem tévedhetetlen, és hajlamos a rosszra, ezért célszerű a nép vezetőit független intézményekkel korlátozni. Hogy megóvják őket saját maguktól, a népet meg tőlük. Éppen ez a hatalommegosztás tette annyira sikeressé a szabad nemzeteket. Nincs egyetlen kivétel sem, amikor a zsarnokság jobban teljesítene a demokráciánál, a zsarnok a demokratánál. Oroszország és Amerika, Ausztria és Magyarország. Mitől ilyen az egyik, és olyan a másik? A fejektől. Nem az olaj, nem a föld, egyedül a kultúra, a fejekben lévő gondolatok teszik a különbséget. Attól lehet az egyik országban élni, a másikban nem. Attól lesz az egyik országban a szikes talajon is szabadság és jólét, a másikban az olajkutak mellett is tengődés. A mi miniszterelnökünk mégis szakított az előretekintő, rugalmas és fegyelmezett nyugati kultúrával. A népre hivatkozik, úgymond érte teszi, közben ő képtelen elfogadni, hogy akaratában egy kicsit is korlátozva legyen. S immár valóban ő egyedül minden dolgok mértéke. Pusztító szenvedély ez, és annál inkább az, minél magasabbra emelkedik valaki. Az eredményt látjuk: nincs a szabad világban hozzá hasonló, korlátok nélküli vezető - és nincs a szabad világban a magyarhoz hasonló kiszolgáltatott, vergődő nép. Valójában Orbán Viktor sem szabad, a szenvedélyes foglya, de ha másfél év múlva nem sikerül őt legyőznünk, mi válhatunk teljesen az ő foglyává. Magában ő már évekkel ezelőtt döntött erről. Talán abban a pillanatban, amikor 2002 áprilisában ott állt a választási vereséget falfehér arccal, fogcsikorgatva elismerő Fidesz-vezérkar tagjai között. Akkor azt üzenték a győzteseknek, hogy mindig a nyakukon fogják érezni a Fidesz fagyos leheletét. Ez a kicsúszott mondat sok mindent elárult a vesztesek lelkében dúló viharról. Indulat és revánsvágy volt benne, csupán azért, mert a nemzet általuk ellenségnek tekintett része nyert. De a mondat azt is előre jelezte, hogy többé szó sem lehet itt a demokráciákban szokásos békés egymás mellett élésről. Nem is volt. És most, tíz évvel később Orbán Viktor valóban közel jutott terve megvalósításához, az általa egyre gyakrabban bírált, de inkább ócsárolt nyugati, demokratikus kormányzási forma teljes kiiktatásához. Ha kap rá újabb négy évet, szinte biztosan sikerül befejeznie, amit elkezdett. Szemernyi kételyem nincs afelől, hogy ez a szándéka. Ebben az egyben hiszek neki, mivel baljós figyelmeztetéseit, és csak azokat, mindig maradéktalanul betartotta. Megválasztásakor azt mondta, hogy centrális erőteret fog létrehozni, és megcsinálta, olyannyira, hogy lassan már a centrumban is egyedül ő van. Kijelentette, hogy nem történt meg a rendszerváltás, és valóban rendszert váltott: demokratikusból kvázi diktatórikusra. A figyelmeztetések pedig továbbra is menetrendszerűen érkeznek tőle. Ezt a nyáron dobta be, csak az általános tompultság miatt nem vetett hullámokat: „Reméljük, a demokrácia helyett nem kell új politikai rendszert bevezetni.” Ez nem volt fekete-fehér? Hogyan kellene mondania, hogy mindenki elhiggye neki, mit akar? Így? Magyarok, ütött az órátok! De hiszen ezt mondta. Szinte gúnyt űz belőlünk azzal, hogy előre közli minden lépését. Pár hete Németországból küldött haza újabb figyelmeztetést, ráerősítve a nyáron elhangzottakra. Egy interjúban arról elmélkedett, hogy a demokratikus rendszerek állandó problémája a vezetés gyengesége, és ezt nem szabad tabuként kezelni. Mondta ezt az az ember, aki elérte, hogy országa minden ügyéről jóformán egymaga dönthet. Vagy ez csak baráti tanács lett volna a kancellár asszonynak? Ugyan már, persze hogy nekünk szólt. Mégsem kérdezi meg senki, hogy melyik még megmaradt intézményt okolhatja kormánya „vezetési gyengeségéért”. Csak nem a parlamentet? Nem gond. Hétfőn benyújtják, kedden megszavazzák, szerdán bezárják. Miért nem hisszük el, hogy szabadságunk maradéka a tét? Orbán Viktor előbb felszámolta a rivális jobboldali pártokat, a szövetségeseit is, az MSZP felszámolásának jogi lehetőségét beépíttette az alkotmányba, a nyáron, Bécsben a magyar baloldal felszámolásával dicsekedett, felszámolta a demokratikus intézmények jó részét, felszámolt szinte minden független intézményt, folyik az önkormányzati rendszer függetlenségének felszámolása - az egész politikai pályája ebből áll: nem teremt semmit, csak felszámol. Miért olyan nehéz felfogni a szándékait, miközben mint gyroshúst a nyárson, úgy faragja jogainkat? Talán, mert az árulás nemcsak az árulót, de az elárultakat is demoralizálja? Vagy, mert az ember egyszerűen képtelen elhinni, hogy hazája miniszterelnöke rosszat akarhat? Netán a tagadás a becsapottak szégyenkezése? De hárítanak a hivatásosok is. A Klubrádió elleni törvénytelenségekre egy nem kormánypárti médiaszakértő ezt a jelzőt találta a legmegfelelőbbnek: nem túl elegáns. Valóban, a diktatúra, a diktátor szándékai ritkán elegánsak. A baloldal egyetlen televíziójában és rádiójában is kialakult etikett szerint hárítanak a műsorvezetők és a politika szakértői. Hárítás részükről egy nyilvánvalóan rosszhiszemű politikát jóhiszeműen elemezni, mindig csak pillanatfelvételeket készíteni. Orbán legutolsó mondatát a legelső nélkül nézni - a teljes kép helyett a részleteket. Semmit nem ér az útviszonyokat vizsgálni, ha az autós direkt ment a fának. De a legnagyobb hárítás ez, a baloldaliaktól sűrűn elhangzó mondat: amíg van demokratikus választási lehetőség, addig nincs nagy baj. Pedig nagyon nagy a baj. Ahhoz, hogy az ország egyetlen ember akarata és uralma alól visszatérhessen a jog uralma alá, a demokrácia híveinek muszáj kétharmaddal nyerniük, de a teljes rosszhiszeműséggel átírt választási rendszerben ez a lehetetlennel határos. A vereségük következményei egyértelműek: az ország csúszna tovább lefelé, pedig már most is mélyen van. Kisarányú győzelmük esetén viszont a kiszámíthatatlanság évei következnének, könnyen anarchiába süllyedhetne az új alkotmánnyal szándékosan kormányozhatatlanná tett ország; ha az új kormány megtartja a kétharmados törvényeket és Orbán hátrahagyott ügynökeit, akkor azért, ha eltávolítja őket, akkor meg azért. A jobboldal, amely sajátjai kormányra jutásakor rögtön elveszíti érdeklődését a jog iránt, ettől egy csapásra zajosan törvénytisztelővé válna. Zúgna a „diktátorok, hazaárulók”, és senki nem tud kormányozni, ha az ablaka alatt üvöltenek. De még egy ilyen sovány kis győzelem esélyei is csekélyek. Józan észszel ugyan elképzelhetetlen, hogy a többség még egyszer erre a kormányra, erre a politikára szavazzon, de józan ésszel az is elképzelhetetlen, hogy a Fidesz fair választáson megkockáztassa a vereséget. (Folytatás a 4. oldalon) BRUCK ANDRÁS: Viktor nem fog elmenni „A jogok hideg világa. Vagy: egy paternális, melegszívű rémuralom” (Kertész Imre) Nilbar Gyres munkája 2012. NOVEMBER 9. ELET ÉS IRODALOM