Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)

2012-11-09 / 45. szám - Bruck András: Viktor nem fog elmenni (3-4. oldal)

E­gyetlen mentségünk van arra - ha van hogy ez megtörténhet ve­lünk: az, hogy vétkeink egyidő­sek az emberiséggel. Izrael népe szin­te még meg se kötötte a szövetséget Is­tennel, máris megszegte - aranyborjút épített, és a bálványimádás bűnébe esett. Mi is éppen csak megszabadul­tunk a rabságból, és saját hibánkból máris új önkényuralom réme fenyeget bennünket. Mi teszi a népet ennyire gyengévé, állhatatlanná? A természe­ténél fogva ilyen, vagy vezetőik okoz­zák vesztét? Az izraeliták rosszul tűr­ték a sivatagi vándorlás viszontagsá­gait. Szomjaztak, éheztek, fázták­­ a szabadítójukat, s talán Istent magát hibáztatták érte. Már inkább marad­tak volna a rabságban. És most a mi népünk éhezik és fázik, és az is a veze­tőire mutogat. Eközben a rabság évei is mindinkább megszépülnek emléke­zetében. Ki hibáztathatná érte? Ha szabadság nem is, de legalább munka meg étel volt, és az élethez nélkülöz­hetetlen elemi biztonság. A párhuzam itt sajnos véget ér. Mó­zes a nép lázongása ellenére kitart, és elviszi embereit az ígéret földjére. Betartatja velük, amit Isten a szövet­ségért cserébe követel: a törvények tiszteletét. Igazi vezető, aki megér­tette az idők szavát. Voltak nekünk is ilyen vezetőink az ezer év alatt, olyankor haladt is előre a nemzet, de mostani vezetőnk arra jutott, hogy a magyaroknak nem való a szabadság. Bár szívesen hízeleg nekik, különb­nek tartja őket más népeknél, eköz­ben azon munkálkodik, hogy olyan országban éljenek, ahol hiábavaló harcokban tékozolják el életüket, ahol az állam testetlen akarata erősebb érv az értelemnél, az alávetettség na­gyobb a függetlenségnél. Azt hittem, semmi sem könnyebb, mint a rabság és a szabadság között választani. A miniszterelnök iránti nem szűnő ra­jongás döbbentett rá, mennyire nem vagyunk túl semmin, még mindig mekkora a vonzereje a néppel atyás­kodó vezetőnek. Orbán Viktor úgy gondolja, őt nem kötik azok a törvé­nyek, amelyek megtartása fejében az európai népek közössége befogadott bennünket. Egyáltalán, őt semmi­lyen törvény nem köti. Istent játszik­­ a saját népe ellenében. És sok, na­gyon sok magyarnak semmi kifogá­sa ellene. A játszma gyorsan eldőlt: csupán két és fél éves kormányzása alatt kilá­tástalan helyzetbe hozta saját magát és az országot. Eljátszotta mindkettő hitelét, nyomorkurzusa a nagy több­ségnek semmilyen reményt nem kí­nál. Immár végleg bebizonyosodott, hogy amíg neki szava lesz a magyar politikában, addig itt semmi más nem terem, csak baj és viszály. Lehet ellen­zékben vagy hatalmon, nyilvánvaló, hogy a miniszterelnök tervei közül hi­ányzik a legfontosabb: egy olyan or­szág, amely egyénnek s nemzetnek egyaránt esélyt ad a felemelkedésre. Döntéseiből világosan kiolvasható, hogy ő a politika zavaros, átláthatat­lan oldalán van elemében: ott, ahol reggel már nem érvényes, amiben az előző este megállapodtak, Azerbaj­dzsánban. Ezért most csupán egyet­len kérdés igazán aktuális: Orbán Vik­tor marad-e talpon vagy az ország? Kiépülő egyeduralmi rendszere telje­sen eluralja-e majd életünket, vagy a megbuktatásával legalább annyit el­érünk, hogy módunk lesz ismét min­dent elölről kezdeni? Innen ez már végjáték, csak azt nem tudni, meddig tart majd: másfél évig, mint most hir­telen sokan hiszik, vagy másfél évti­zedig. Tudom, akik október 23-a reg­gelén még azt mondták volna, hogy diktatúrában születtek, és bele kell nyugodniuk, hogy esetleg abban is fognak meghalni, azok estére már másképp gondolták; amit tegnap még lehetetlennek tartottak, azt most le­hetségesnek. Én is ott voltam az Er­zsébet hídnál, én is hallottam a volt miniszterelnök szavait, amelyekkel so­kaknak adta vissza a reményt: „Poli­tizálnom kell nekem is, nem tehetek másként”. Ezt meg a neves vélemény­­formálótól hallottam: „Nagyon szé­pen kérlek, Viktor, menj el!” De Viktor nem fog elmenni. A passzivitás, amellyel sorsa újabb fordulatát fogadta az ország, azt jelzi, a magyarok többsége megelégszik any­­nyival, hogy gyereket nevelni, mozi­ba, színházba menni most is lehetsé­ges. Aki képes rá, könyvet is írhat, aki­nek van rá pénze, teniszezhet. Ez igaz, de végtére is a hétköznapok soha, még a mienknél elszántabban szabadság­ellenes rendszerekben sem állnak le teljesen. Nem ez a mérce. Ennyi elég lehet az egyéni boldogsághoz, de ke­vés egy nemzet boldogulásához. Ha nem így lenne, a szocializmus se bu­kott volna meg soha. Szocializmus. Nem gondoltam vol­na, hogy valaha is lesz még miért szó­ba hozni. Ha igazán ismerek valamit ember és ember, intézmény és ember, állam és ember egymáshoz való viszo­nyából, akkor arra azokban az évtize­dekben tettem szert. Már minden év­számot, rendhagyó igét rég elfelejtet­tem, de a szocializmus lényege: kedély­­telenségével, házmestereivel, kérvényei­vel, kiutalásaival, mindig ugrásra kész szigorával kitörölhetetlenül velem van. A viszonyom vele intim és meghitt volt, mindenről tudtam, mi miért van és mi­ért éppen úgy. Tudtam, hogy a rend­szer miért hazudik, és nem is vártam el, hogy igazat mondjon. Tudtam, mit miért büntet, és nem vártam el tőle, hogy elnéző legyen. Tudtam, miért, ki­vel gyakorol kegyet, és nem vártam el, hogy igazságos legyen. Értettem, hogy ilyen, s hogy nem lehet más. És ez a mai rendszer mind több dologban em­lékeztet rá, holott legfeljebb a villamo­sok színének szabadna. Aki felnőttként szerezte tapaszta­latait a szocializmusról, az tévedhe­­tetlenül felismeri a hasonlóságokat: a hatalom újra figyel a számára fon­tos részletekre, ez is gyanakvó és ki­csinyes, mint minden nem demokrá­cia. Bár most sok minden lehetséges, ami akkor nem­­ utazhatunk, bírál­hatunk, gyülekezhetünk­­, viszonya­ink romlása olyan mély és szerteága­zó, hogy nincs rá garancia, hogy mindezt holnap is megtehetjük. Jo­gaink már rég nincsenek kőbe vésve. Merő véletlen volna, hogy Orbán Viktor ugyanúgy feszeng jól szabott öltönyében vagy nála rangosabb po­litikusok társaságában, mint Kádár János? Aki viszont koránál fogva csak hallott a szocializmusról, annak nem ártana tudni, hogy kávézóban bará­tokkal beszélgetni nem szabadság, hanem szabadidő. És napokon át tíz­ezrével tüntetni egy szórakozóhe­lyért, de csak azért, semmi másért, nem ellenállás, legfeljebb buli, rég­ről ismerős kelet-európai pocsolya. Most mindannyian ebben a pocso­lyában ülünk. Az európai polgárok tá­mogatása nélkül lassan egy járdát nem tudnánk leaszfaltozni, tíz új iskolapad­ból kilencet ők vesznek nekünk. Ami épül, az ő pénzükből épül. Nincs rá szó, ez milyen megdöbbentő, megalá­zó... Lehetetlen egy országot gyászol­ni anélkül, hogy ne keveredj a túlzott hazaszeretet gyanújába. Ez nálunk már régóta esztétikai kérdés. Maradjunk annyiban, nem muszáj neked írnod a Szózatot, hogy szomorúan figyeld egy ország kínlódását, elég hozzá annyi, hogy itt élsz. Meg az anyád is itt él, meg a nagyanyád is itt élt, meg annak a nagyanyja is. Meg a gyereked, és ha nem teszik lehetetlenné, akkor az ő gyerekei is itt fognak. De nem bármi áron, mert mindenkinek egy élete van. Márpedig egy modern európai nem­zet belerokkan, ha hazájában a kor­mány a legnagyobb törvényszegő, ha vezetői az ipari forradalom erkölcsi és technológiai világában élnek, ha száz­éves csatákat vívatnak meg velünk, ma­gyarul olyan nyelven beszélnek, amely­nek angolra fordítva nincs semmi ér­telme, ha demokráciából a baloldali érzelműek gyalázását tanítják. Hát nem éppen a nép tagjai közötti viszály elsi­mítása a vezető feladata? Nem csoda, hogy mind többen baráti szigetekre vonulnak vissza, s a hozzájuk hason­lók között igyekeznek megőrizni ép eszüket, tisztességüket. Hogyan történhetett ez meg velünk? Hogyan lehetséges, hogy hatalomba beleszédült, tetteiket mérlegelni kép­telen ifjú emberek, vidéki és pesti pol­gármesterek, különféle szóvivők, frak­cióvezetők, államtitkárok, miniszterek naponta belehazudhatnak a képünk­be? Szinte nincs olyan állításuk, amely túlélné a kimondásához szükséges időt. Mit gondolhatnak rólunk? Semmit­­ hisznek a hazugság erejében. Hallgat az ország. A jobboldal, amely három­száz forintért és némi jelképes tandí­jért pár éve lényegében kormányt buk­tatott, most ezerszer ennyiért sem há­­borog. Mivel tudja Orbán a sajátjait még mindig megbabonázni? Bár erre még csak akad válasz, olcsó trükkök­kel, szobrokkal, utcanevekkel, örökre megoldhatatlan fájdalmaikkal hódít­ja őket, egyre csak csöpögtetve belé­jük a hiú reményt. De van még vala­mi, ami a kezére játszik, és erről Ker­tész Imre világosított fel. Tőle tudom, mi visz ki annyi becsapott, nélkülöző embert a kormánypárti tüntetésekre. „Minden gyengeséget, ami az erőszak köntösében jelentkezik, erőként üdvö­zölnek és tisztelnek.” Ezt a mondatot több mint harminc évvel ezelőtt vetet­te papírra. Egy másikat még annál is korábban, úgy a Kádár-korszak félide­je táján. „Csak álmélkodom, nem bí­rok betelni vele: a zsarnokság vaskar­ma alatt nem nyög, hanem dorombol”. Igen, ezt a hangot hallottam most leg­utóbb megint a Kossuth térről. Azt hi­szem, ezért is gyűlölik őt annyian, nem csak magyar zsidó sorsa, Nobel-díja miatt. Az efféle mondatok olvasatla­­nul is nagyon tudnak fájni. De vannak nekünk szóló jó mon­datok sokkal régebbről is. A pusztá­ban népet győzködő Mózes Istennel veszekszik: .. .miért raktad rám ennek az egész népnek a gondját? Aztán meg: Nem tudom egyedül vinni ezt az egész népet, mert túl nehéz nekem. Lám, ez a vezető örök di­lemmája, sok ezer éve. Orbán Vikto­ron is sokszor látszik az iszonyatos te­her, olykor már csak árnyéka önma­gának. Akár szánhatnánk is érte, de nem szolgált rá az együttérzésünkre­­ saját parttalan gőgje, hiúsága vitte tévútra, s teszi őt magát is tönkre. Pe­dig tudja, tudnia kell, hogy a modern demokráciák azon a nyugati tapasz­talaton nyugszanak, hogy az ember nem tévedhetetlen, és hajlamos a rossz­ra, ezért célszerű a nép vezetőit füg­getlen intézményekkel korlátozni. Hogy megóvják őket saját maguktól, a népet meg tőlük. Éppen ez a hatalommegosztás tet­te annyira sikeressé a szabad nemze­teket. Nincs egyetlen kivétel sem, ami­kor a zsarnokság jobban teljesítene a demokráciánál, a zsarnok a demok­ratánál. Oroszország és Amerika, Ausztria és Magyarország. Mitől ilyen az egyik, és olyan a másik? A fejektől. Nem az olaj, nem a föld, egyedül a kultúra, a fejekben lévő gondolatok teszik a különbséget. Attól lehet az egyik országban élni, a másikban nem. Attól lesz az egyik országban a szikes talajon is szabadság és jólét, a másik­ban az olajkutak mellett is tengődés. A mi miniszterelnökünk mégis szakí­tott az előretekintő, rugalmas és fe­gyelmezett nyugati kultúrával. A nép­re hivatkozik, úgymond érte teszi, köz­ben ő képtelen elfogadni, hogy aka­ratában egy kicsit is korlátozva legyen. S immár valóban ő egyedül minden dol­gok mértéke. Pusztító szenvedély ez, és annál inkább az, minél magasabbra emelkedik valaki. Az eredményt lát­juk: nincs a szabad világban hozzá hasonló, korlátok nélküli vezető - és nincs a szabad világban a magyarhoz hasonló kiszolgáltatott, vergődő nép. Valójában Orbán Viktor sem szabad, a szenvedélyes foglya, de ha másfél év múlva nem sikerül őt legyőznünk, mi válhatunk teljesen az ő foglyává. Magában ő már évekkel ezelőtt dön­tött erről. Talán abban a pillanatban, amikor 2002 áprilisában ott állt a vá­lasztási vereséget falfehér arccal, fog­csikorgatva elismerő Fidesz-vezérkar tagjai között. Akkor azt üzenték a győz­teseknek, hogy mindig a nyakukon fogják érezni a Fidesz fagyos leheletét. Ez a kicsúszott mondat sok mindent elárult a vesztesek lelkében dúló vihar­ról. Indulat és revánsvágy volt benne, csupán azért, mert a nemzet általuk el­lenségnek tekintett része nyert. De a mondat azt is előre jelezte, hogy töb­bé szó sem lehet itt a demokráciákban szokásos békés egymás mellett élésről. Nem is volt. És most, tíz évvel később Orbán Viktor valóban közel jutott ter­ve megvalósításához, az általa egyre gyakrabban bírált, de inkább ócsárolt nyugati, demokratikus kormányzási forma teljes kiiktatásához. Ha kap rá újabb négy évet, szinte biztosan sike­rül befejeznie, amit elkezdett. Szemer­nyi kételyem nincs afelől, hogy ez a szándéka. Ebben az egyben hiszek neki, mivel baljós figyelmeztetéseit, és csak azokat, mindig maradéktalanul betartotta. Megválasztásakor azt mond­ta, hogy centrális erőteret fog létrehoz­ni, és megcsinálta, olyannyira, hogy lassan már a centrumban is egyedül ő van. Kijelentette, hogy nem történt meg a rendszerváltás, és valóban rend­szert váltott: demokratikusból kvázi diktatórikusra. A figyelmeztetések pedig továbbra is menetrendszerűen érkeznek tőle. Ezt a nyáron dobta be, csak az általá­nos tompultság miatt nem vetett hul­lámokat: „Reméljük, a demokrácia he­lyett nem kell új politikai rendszert be­vezetni.” Ez nem volt fekete-fehér? Ho­gyan kellene mondania, hogy minden­ki elhiggye neki, mit akar? Így? Ma­gyarok, ütött az órátok! De hiszen ezt mondta. Szinte gúnyt űz belőlünk az­zal, hogy előre közli minden lépését. Pár hete Németországból küldött haza újabb figyelmeztetést, ráerősítve a nyá­ron elhangzottakra. Egy interjúban ar­ról elmélkedett, hogy a demokratikus rendszerek állandó problémája a veze­tés gyengesége, és ezt nem szabad ta­buként kezelni. Mondta ezt az az em­ber, aki elérte, hogy országa minden ügyéről jóformán egymaga dönthet. Vagy ez csak baráti tanács lett volna a kancellár asszonynak? Ugyan már, per­sze hogy nekünk szólt. Mégsem kér­dezi meg senki, hogy melyik még meg­maradt intézményt okolhatja kormá­nya „vezetési gyengeségéért”. Csak nem a parlamentet? Nem gond. Hét­főn benyújtják, kedden megszavazzák, szerdán bezárják. Miért nem hisszük el, hogy szabad­ságunk maradéka a tét? Orbán Vik­tor előbb felszámolta a rivális jobbol­dali pártokat, a szövetségeseit is, az MSZP felszámolásának jogi lehető­ségét beépíttette az alkotmányba, a nyáron, Bécsben a magyar baloldal felszámolásával dicsekedett, felszá­molta a demokratikus intézmények jó részét, felszámolt szinte minden független intézményt, folyik az ön­­kormányzati rendszer függetlenségé­nek felszámolása - az egész politikai pályája ebből áll: nem teremt semmit, csak felszámol. Miért olyan nehéz fel­fogni a szándékait, miközben mint gyroshúst a nyárson, úgy faragja jo­gainkat? Talán, mert az árulás nem­csak az árulót, de az elárultakat is de­moralizálja? Vagy, mert az ember egy­szerűen képtelen elhinni, hogy hazá­ja miniszterelnöke rosszat akarhat? Netán a tagadás a becsapottak szé­gyenkezése? De hárítanak a hivatásosok is. A Klubrádió elleni törvénytelenségekre egy nem kormánypárti médiaszakér­tő ezt a jelzőt találta a legmegfelelőbb­nek: nem túl elegáns. Valóban, a dik­tatúra, a diktátor szándékai ritkán ele­gánsak. A baloldal egyetlen televízió­jában és rádiójában is kialakult etikett szerint hárítanak a műsorvezetők és a politika szakértői. Hárítás részükről egy nyilvánvalóan rosszhiszemű poli­tikát jóhiszeműen elemezni, mindig csak pillanatfelvételeket készíteni. Or­bán legutolsó mondatát a legelső nél­kül nézni - a teljes kép helyett a rész­leteket. Semmit nem ér az útviszonyo­kat vizsgálni, ha az autós direkt ment a fának. De a legnagyobb hárítás ez, a baloldaliaktól sűrűn elhangzó mon­dat: amíg van demokratikus választá­si lehetőség, addig nincs nagy baj. Pedig nagyon nagy a baj. Ahhoz, hogy az ország egyetlen ember aka­rata és uralma alól visszatérhessen a jog uralma alá, a demokrácia hívei­nek muszáj kétharmaddal nyerniük, de a teljes rosszhiszeműséggel átírt választási rendszerben ez a lehetetlen­nel határos. A vereségük következmé­nyei egyértelműek: az ország csúszna tovább lefelé, pedig már most is mé­lyen van. Kisarányú győzelmük ese­tén viszont a kiszámíthatatlanság évei következnének, könnyen anarchiába süllyedhetne az új alkotmánnyal szán­dékosan kormányozhatatlanná tett ország; ha az új kormány megtartja a kétharmados törvényeket és Orbán hátrahagyott ügynökeit, akkor azért, ha eltávolítja őket, akkor meg azért. A jobboldal, amely sajátjai kormány­ra jutásakor rögtön elveszíti érdeklő­dését a jog iránt, ettől egy csapásra zajosan törvénytisztelővé válna. Zúg­na a „diktátorok, hazaárulók”, és sen­ki nem tud kormányozni, ha az abla­ka alatt üvöltenek. De még egy ilyen sovány kis győ­zelem esélyei is csekélyek. Józan ész­szel ugyan elképzelhetetlen, hogy a többség még egyszer erre a kormány­ra, erre a politikára szavazzon, de jó­zan ésszel az is elképzelhetetlen, hogy a Fidesz fair választáson megkockáz­tassa a vereséget. (Folytatás a 4. oldalon) BRUCK ANDRÁS: Viktor nem fog elmenni „A jogok hideg világa. Vagy: egy paternális, melegszívű rémuralom” (Kertész Imre) Nilbar Gyres munkája 2012. NOVEMBER 9. ELET ÉS IRODALOM

Next