Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)

2012-10-26 / 43. szám - Kőszeg Ferenc: A Tanárnő (10. oldal)

Tanárnőnek szólítottuk, Etel néniről és hasonlókról szó sem lehetett. 1949- től 1953-ig voltam a tanítványa. Az iskolám, amely korábban a Székesfő­városi Községi Elemi Népiskola név­re hallgatott, ekkor költözött át a Cu­kor utcából az Irányi utcába, és lett a Pedagógiai Főiskola gyakorló általá­nos iskolája. Az iskolaév azzal kezdő­dött, hogy a tanulók egyharmadát más iskolákba irányították át, elsősor­ban a Lónyay utcába. A szelekció nem tanulmányi eredmények, még csak nem is a vélelmezett képességek, ha­nem a szülők osztályhelyzete, feltéte­lezett politikai felfogása alapján tör­tént. Örültem, hogy az Irányiban ma­radhattam, de rosszulesett, hogy né­hány osztálytársamtól, akikkel alsós korunkban összebarátkoztunk, vala­milyen rejtélyes okból elválasztottak. Némelyikükkel aztán a középiskolá­ban találkoztam újra. Elég sokat olvastam, tízéves korom­tól valamiféle irodalmár akartam len­ni, megbűvölten bámultam Csernus Tibor képét, a Három lektort a Műcsar­nokban, köztük szerettem volna len­ni, mint Toldi az aranyos leventék kö­zött. (Ez a vágyam többé-kevésbé tel­jesült, a Szépirodalmi Könyvkiadó­nál Domokos Mátyás és Réz Pál kol­legája lettem, a harmadik lektor, Vaj­da Miklós akkor már nem dolgozott ott.) Az irodalom tehát természetsze­rűen volt a kedvenc tárgyam, a Tanár­nő azonban a nyelvtant is hamar meg­szerettette velem és sok más osztály­társammal is. Leginkább a mondat­elemzésekre emlékszem, az állítmányt kettős vonallal húztuk alá, az alanyt eggyel, a tárgyat szaggatottal. „Börtö­néből szabadult sas lelkem” - milyen mon­datrész a sas? - kérdezte a Tanárnő. Persze mindannyian beugrottunk, és kórusban vágtuk rá, hogy jelző. Az­tán Takács Etel néhány kérdéssel rá­vezetett, hogy állítmány. Ha áras szót jelzőként hozzátapasztjuk a lelkem szó­hoz, elvész a vers lüktetése, ritmusa. Nyelvészet nélkül nincs szövegértés, szövegértés nélkül a vers hatása sem lehet teljes. Sok évvel később Takács Etel tanulmányából (Magyar Nyelvőr, 1960. I. 45-52. oldal) tudtam meg, hogy Születésnapomra című versében Jó­zsef Attila nem minősítette, mint so­kan hiszik, csecsebecsének a művét: ez méltatlan lett volna a vershez is, de a költőhöz is. A költemény becse (alany) a meglepetés (állítmány), a csecse pedig a becse jelzője: ez József Attila. Ha már értjük a szöveget, akkor ott van még a fogas kérdés: a határozó vajon milyen határozó. Zöld nadrágban találkoztak. Ha ez helyhatározó, akkor egy nagy-nagy zöld nadrágot kell el­képzelnünk, amelyben két ember hosszas bolyongás után végre össze­találkozik. A Tanárnő kedvtelve idéz­te az egymásba csimpaszkodó két pél­damondatot az állapothatározóra: „Halva találták Bárczi Benőt.”„Zölden ette a körtét.” De mindez még csak az egy­szerű mondat. Az alárendelt monda­tok kis téglalapok formájában függe­nek a kör jelképezte főmondattól, a dupla, sima, szaggatott vagy hullá­mos összekötő vonalak mutatják, hogy alanyi, tárgyi vagy más egyéb mellékmondatról van-e szó. A mel­lékmondattól újabb alárendelt mon­datok függhetnek, amíg tele nem lesz a tábla. Egyszer egy magyarórán be­jött az osztályba Fenyő tanár úr, aki kémiát tanított. - Te is kémiát taní­tasz? - kérdezte a Tanárnőt, rápillant­va a bonyolult ábrára, amely egy ve­­gyület képletére emlékeztette. - Nem, logikát tanítok - felelte Takács Etel derűsen. A nyelvtanórái olyanok vol­tak, mintha valami izgalmas logikai játékot játszottunk volna. Ma úgy mondanák: puzzle-t. Az első szigor­latra tisztességesen végigolvastam Szabó Dénes A mai magyar nyelv című kétkötetes jegyzetét, ötösre vizsgáz­tam. Ahogy kiléptem a teremből, be­legondoltam: voltaképpen egyetlen olyan kérdést sem kaptam, amelyre VI. általánosban ne tudtam volna vá­laszolni. A Tanárnő, úgy észrevétle­nül, a magyartanári alapvizsga anya­gát is megtanította nekünk. Egyszer a Tanárnő a tanári aszta­lon felejtette az önéletrajzát - akkori­ban sűrűn kellett önéletrajzokat írni. Voltam olyan modortalan, hogy elol­vastam a gépelt szöveget, aztán ott­hon elragadtatva újságoltam, hogy a Tanárnő gyárban dolgozott, huszon­nyolc éves volt, mire befejezte az egye­temet. Azt képzeltem, eggyé akart ol­vadni a proletariátussal, azért ment el gyári munkásnak. Történelmi isme­retek híján nem jöttem rá, hogy a faji törvények miatt kellett megszakítania egyetemi tanulmányait: akkoriban a fasiszták a kommunistákat, a haladó embereket, továbbá, harmadsoron, az üldözötteket üldözték, zsidókról nem esett szó. A nagymamám más­ként rakta össze az életrajzi informá­ciókat. - Ezüstműves volt az apja - je­gyezte meg -, biztosan zsidó. Úgy lát­szik, én már tízévesen is a szabad iden­titásválasztás híve voltam, sértődöt­ten kérdeztem meg a nagymamámat, miért mondja ezt. - Mert az ezüstmű­ves zsidó foglalkozás - felelte. - Az én apám is ezüstműves volt. Biológiatanár osztályfőnökünk, akit méretes hátsó fele alapján Farmoto­ros euglénának hívtunk, otthon ma­radt újszülött gyermekével, az osz­tályfőnöki teendőket mintegy két éven át Takács Etel látta el. Igen sok volt a főiskolás tanárjelölt, egész héten ők tanítottak. Akkoriban még szomba­ton is volt tanítás, de szombatonként nem jöttek jelöltek. Az aznap délelőt­ti két magyaróra a számonkérés ide­jévé változott. A jelöltek sokszor ad­tak négyest, ötöst alig elégséges fele­letekre, elnézték, ha valakinek nem volt meg a házi feladata. Szombaton­ként a Tanárnő újra kikérdezte a diá­kot, aki a megérdemeltnél jobb jegyet kapott, ellenőrizte, pótolta-e a diák a hiányzó házi feladatot. Empátiája és önironikus természete ellenére hihe­tetlen indulatok törtek elő belőle ilyen­kor. Vörös lett a feje a dühtől, úgy kia­bált, hogy mindannyian megdermed­tünk a rémülettől. Fém tolltartóját olyan erővel csapta az asztalhoz, hogy ami törékeny volt benne, darabokra tört. Az egyik osztálytársam zokogva kérlelte, hogy ne adjon intőt. - Az apám beírta az ellenőrző könyvbe, hogy szíjjal fog megverni, ha legkö­zelebb intőt kapok. A Tanárnőt az in­dulat hajthatatlanná tette: - Nem ér­dekel, ha szíjat hasít is a hátadból az apád. Nem tűröm, hogy a padtársad­ról az óra elején lemásolt firkát add be nekem házi feladatként. Azt hi­szed, nem veszem észre? Érzéketlen lett volna? Évekkel később már tanár­jelölt koromban látogattam meg a ti­zenkét osztályos gyakorló iskola ta­nárijában, az osztályozó konferencia előtti napokban. Takács Etel épp a matematika-tanárnővel vitatkozott a nyolcadikos osztálya tanulóiról. - Ez egy gyenge, beteg kislány - magya­rázta. - Nem lehet a bizonyítványá­ban kettes. - Na jó, hármast adok neki - felelte a kolléganő. - Nem, négyest kell hogy adjál. - De hogy adhatnék négyest, nem tud semmit, még a ket­test sem érdemli meg - érvelt a tanár­nő. - Ha nem lesz jó rendű, semmi­lyen középiskolába nem veszik fel - mondta Takács Etel. - Csak gyárba mehet dolgozni, de azt egy hétig sem fogja kibírni. Nagyon kér­ek, értsd ezt meg, és add meg neki a négyest. Ami­kor a többi tanár kiment, hozzám for­dult: - Négy-öt ilyen gyerek van az osztályomban. Persze a középiskolá­ból is ki fognak bukni, de legalább nyernek egy-két évet. A szüleik sze­gények, nem tűrik el, hogy a gyerek ne dolgozzon, ha iskolába se jár. A fi­zikai munkához viszont gyengék. Mu­száj megpróbálni a középiskolát... A politika mindenütt jelen volt. Nemcsak a gyerek-katonásdivá for­mált úttörőmozgalomban, nemcsak a történelem- meg az irodalomórá­kon, de minden apró vitában, nézet­­eltérésben. Az egyik osztálytársam a fogalmazásában az ablakpárká­nyukra leszálló madarakról írt. A ma­darak békésen csipegetik a magokat, milyen szép lenne, ha az emberek is képesek lennének békében élni egy­mással. A Tanárnőt valósággal fel­bőszítette ez a bugyuta közhely. - Honnan veszed, hogy a madarak bé­kében élnek egymással? - kérdezte emelt hangon. - A ragadozók meg­eszik a kisebb madarakat, de a ma­gokat csipegetők is összevereksze­nek a táplálékon. Éppen az embe­rek lesznek képesek arra, hogy bé­kében éljenek egymással. De csak akkor, ha végképp felszámoltuk a ki­zsákmányolást. Ez pedig nem megy harc nélkül. 1952-t írtunk, az osz­tályharc szüntelenül élesedett. Eb­ben a légkörben semmit sem lehe­tett józanul megvitatni. Pedig a kér­dés, amelyet a fogalmazás pedzett, megérdemelt volna egy tisztességes beszélgetést. Még ha csak tizenkét évesek voltunk is. Fura világban éltünk. Az Államvé­delmi Hatóság kihallgatószobáiban különösebb következmények nélkül agyon lehetett verni a gyanúsította­kat, erről persze akkor nem tudtunk. Az viszont elképzelhetetlennek tet­szett, hogy az iskolában, legalábbis egy olyan elit iskolában, amilyen az Irányi utcai volt, egy tanár megüssön egy gyereket. Makarenko Az új ember kovácsa című könyvében leírja, hogy egy, egyetlenegy alkalommal megpo­fozta intézete - elhagyott, csavargó­bűnöző gyerekek átnevelő otthona - egyik tanulóját. Ezt nevezték akkor makarenkói pofonnak, erről beszél­getett az osztály egy alkalommal a Ta­nárnővel. Takács Etel a könyv egy má­sik jelenetét idézte fel. Csalódásai kö­zepette Makarenko annyira remény­telennek látja a helyzetét, olyan kilátás­talannak az elvadult gyerekek átneve­­lésének a feladatát, hogy arra gondol, nem csinálja tovább, öngyilkos lesz.­­ Aki képes lenne akár az életét is fel­áldozni a rábízott gyerekekért, a ma­karenkói pofonra is csak annak van joga - foglalta össze a beszélgetés ta­nulságát a Tanárnő. A középiskolá­ban a tornatanár hatalmas pofonokat kevert le a jól tornászó, erős fiúknak, azok imádták érte. Egyébként rendes ember volt, a gimnázium tanári kará­ból az egyik legkorrektebb. Én is tisz­teltem, bár engem sosem ütött meg. Hiszen még a kötélre is alig bírtam felmászni. Sztálin halálakor az egész iskolá­nak ki kellett vonulnia a nemrégiben felállított Sztálin-szoborhoz. Menet közben fecsegtünk az egyik osztály­társammal, valamin elnevettük ma­gunkat. Nyomban ott termett Kovács pajtás, az úttörővezető tanár, és meg­fenyegetett bennünket, súlyos követ­kezményei lesznek, hogy röhigcsé­­lünk, amikor az egész ország Sztálin elvtársat gyászolja. A rendszernek bő­ven akadtak fanatikus meg álszent hí­vei is. Takács Etelt egyik csoportba sem lehetett sorolni. Azok közé tarto­zott, akik azokban az években még őszintén hitték, hogy a szocializmus­sal jobb, emberibb világ valósul meg. De az iróniáját meg valóságérzékét a hite ellenére sem vesztette el. Egyszer felvetette, hogy egy iroda­lomórára meghívja valamelyik író is­merősét. Első helyen Devecseri Gá­bort említette, akit még az egyetem­ről ismert. Hogy nekünk, tizenéves fiúknak, növelje az érdeklődésünket, elmondta, hogy a költő mint a Nép­hadsereg őrnagya valószínűleg egyen­ruhában látogatja meg az iskolát. De­vecseri ugyanis (fülbemászó gyerek­versek írója, Homérosz ihletett fordí­tója), nagyon szeret egyenruhában járni, övvel, vállszíjjal, pisztolytáská­val az oldalán. Az elbeszélésből lehe­tetlen volt nem kihallani az iróniát. Pedig egyébként tiszteltük a Néphad­sereget. (A költő látogatása végül, nem tudom, miért, elmaradt.) Az osztály megnézte a kiállítást, amely az első ötéves terv majdani lé­tesítményeit mutatta be. A kiállítás­ról írott dolgozattal pályázni lehetett valamilyen iskolai vagy kerületi juta­lomra. A Tanárnő tanítás után bent tartott az osztályban, azt mondta, a továbbítás előtt nézzük át együtt, mit kellene javítani a fogalmazásomon. Az észrevételei közül csak egyre em­lékszem. A dolgozatot azzal fejeztem be, hogy öt év alatt többet fog fejlőd­ni az ország, mint a felszabadulás előtt ezer év alatt. - Ez így nem lesz jó - mondta a Tanárnő. - Öt év alatt nem fejlődhet többet az ország, mint ezer év alatt. Én elszántan próbáltam vé­deni a mondatomat. Hiszen az ezer év, érveltem, nem hozott mást, csak „jajt, panaszt, könnyeket”, ahogy a köztársasági indulóban is benne van. - De gondold meg - felelte -, az ezer év alatt jöttek létre az utak, alakultak ki a városok, született meg az ipar, mindezt nem lehet öt év alatt túlszár­nyalni. Be kellett látnom, igaza van, végül kiegyeztünk ötven évben. A dol­gozatért kaptam valamilyen igazga­tói dicséretet, az ország ellenben az ötéves terv jóvoltából a csőd szélére került. Közben befejeztem az általá­nos iskolát, a veszedelmes tévhitek­ből pedig kinőttünk, én is meg Ta­kács Etel is. Kapcsolatunk az általános iskola befejezése után sem szakadt meg, bár rendszeres sem volt. Minthogy közel laktunk egymáshoz, olykor véletlenül találkoztunk az utcán, de néhányszor a csöppnyi lakásába is meghívott. Egy­szer megkérdeztem, jól sejtem-e, hogy mi voltunk az első osztálya. Bólintott, némi nosztalgiával kezdett beszélni a hajdani osztályról, összehasonlítva a mi társaságunkat néhány későbbi osz­tályával. Lehet-e egy osztályt egység­ként minősíteni - kérdeztem kételked­ve -, hiszen minden osztályba sokfé­le gyerek jár, akik ráadásul többnyire véletlenszerűen kerülnek össze. A Ta­nárnő határozottan válaszolt: - Még­is egy osztálynak eléggé hamar kiala­kul a karaktere, amelyről úgy beszél­hetünk, ahogy egy embert szoktunk jellemezni. Meggyőződéses liberáli­sok mereven tiltakoznak különböző közösségek általánosító megítélése el­len. E felfogás szerint nincs német precizitás, angol hidegvér. Takács Etel szellemében vitázom velük magam­ban. Az általánosításoknak is van lét­­jogosultságuk, csak csínján kell hasz­nálni őket, és el kell kerülni, hogy ál­talánosításnak minősítsük, ami való­jában világnézeti alapú, gyűlölködő elfogultság. Egy másik alkalommal a tudomá­nyos munkáról beszélgettünk. - A „szolid” szavunknak a közkeletű tév­hittel ellentétben semmi köze a sze­líd szóhoz - mondta a Tanárnő. - A latin solidus jelentése ’tömör’, olyan dolog, amely egy anyagból való, min­den része azonos állagú. A tudás vo­natkozásában olyan tudást, amelynek valamennyi rétege azonos, szilárd tu­dásból áll. Egyetemista koromban - tette hozzá - egy néhány évvel fö­löttem járó diák volt, aki ilyen tudás­sal rendelkezett: Szilágyi János György. Évtizedekkel később szemé­lyes kapcsolatba kerültem Szilágyi ta­nár úrral. Trencsényi-Waldapfel Im­réről és a magyar erazmistákról mond­tam valamit. Tévedsz - javított ki a kilencvenkét éves tudós. Amit mon­dasz, azt Thienemann professzor írta 1924-ben. Trencsényi-Waldapfel ép­pen ezzel vitázott az 1941-ben meg­jelent könyvében. Utoljára 1982 táján találkoztam Takács Etellel. Mint afféle ellenzéki már elvesztettem könyvkiadói állá­somat, eladó voltam a Lenin körúti Erkel könyvesboltban. Akkoriban je­lent meg a Rácz Endrével közösen írott kis magyar nyelvtan újabb kiadá­sa, a Tanárnő az ismerősei számára vásárolt néhány példányt a boltban. Egy pillanatra meglepődött, hogy el­adóként lát viszont, de aztán megér­tette a helyzetet, és nem kérdezett semmit. Gratuláltam neki a könyv új kiadásához, amelyet a vevők sűrűn kerestek. Kicsit szomorkásan, de az ismerős öniróniával válaszolt: - 1959 óta annyit változott a nyelvtudomány. Olyan szívesen írnék egy új könyvet, annyi új dolgot tudunk a nyelvről. De a kiadó azt mondta, az olvasók ezt keresik, nem szabad őket megza­varni. .. A kívánsága, ahogy ez lenni szokott, félig azért teljesült. Ha új könyvet nem is írhatott, a régit ala­posan átdolgozhatta. Ma is ez jele­nik meg újra meg újra. 1992 januárjában felhívtak, nem mondanék-e a volt tanítványai nevé­ben néhány búcsúzó szót Takács Etel ravatalánál. A szerepre „protokollári­san” is alkalmasnak találhattak, hi­szen éppen országgyűlési képviselő voltam. Másnap azonban újból fel­hívtak: mégsem kell a beszéd, a rava­talnál a Tanárnő főnöke, az Országos Pedagógiai Intézet főigazgatója fog beszélni. Ennél nyilván kurtábban, de úgy hiszem, húsz évvel ezelőtt a ravatal­nál is azt mondtam volna el, amit most leírtam. (A megemlékezést a Takács Etel Pedagógiai Alapítvány felkérésére írtam. A huszadik év könyve [Takács Etel pedagógiája emlékek­ben és könyvekben] című kötetben jelenik meg az ELTE Eötvös Kiadónál.) KŐSZEG FERENC: A Tanárnő ÉLET ÉS­# IRODALOM a szuveren.hu bemutatja: Kormányváltás, rezsi­mváltás, elitváltás? Beszélgetés a demokratikus baloldal jövőjéről Vendégek: Csigó Péter, Lakner Zoltán, Szigetvári Viktor Moderátor: Miklósi Zoltán 2012. október 31., szerda 17 óra Cím: NYITOTT MŰHELY Budapest XII. kerület Ráth György utca 4. 10 Egy televízió, amely humánus, hiteles, független, amelyen egyre több népszerű tudományos műsort, doku­mentumfilmet, kulturális műsort és meghitt beszélgetést láthat. Értesítjük nézőinket, hogy a Főnix TV normál antennával a levegőből az UHF 31-en, a T-Kábel rendszerén az S41 csatornán fogható. KOR­TÁRS Beszélgetések - október 30., kedd, 17.30 (ism. vasárnap, 20.00) Vendég: Nagomi szobrászművész KÖZÉLETI MÉLYINTERJÚ - október 30., kedd, 19.30 (ism. szerda, 16.00) Vendég: Gayer Ferenc nagybőgős, zenekarvezető (Budapest Ragtime Band) ÍRÁSTUDÓK - november 4., vasárnap, 17.30 (ism. hétfő, 14.00) Vendég: Varga Rudolf író, költő VERSEK KÉPERNYŐN - november 3., szombat, 20.00 Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem. Verses összeállítás Balassi Bálint, Octavio Paz, Ratkó József és mások verseiből. Szerkesztette és előadja: Torma Mária A FŐNIX TV IRODALMI-KÖZÉLETI MŰSORA MINDEN PÉNTEKEN 19.30-kor ÉS SZOMBATON 16.00-kor a képernyőn: ...ÉS... ARCOK-november 2., péntek, 19.30 Wiegmann Alfréd vendége Lázár Balázs színművész, költő AZ IGÉNYES EMBEREK TELEVÍZIÓJA 2012. OKTÓBER 26.

Next