Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)

2012-11-09 / 45. szám - Megyesi Gusztáv: Élet - Ellenállás készül (4. oldal)

Viktor nem fog elmenni BRUCK ANDRÁS (Folytatás az 3. oldalról) A demokratikus rendszernek még nincs minden eleme elhordva, és ehhez szükségük van még egy kormányzati ciklusra. Máskülönben nagy nemzeti programjukat, amely írni-olvasni alig tudó köz- és szakmunkások százezrein alapulna, és legalább két évtizedre szólna, a győztesek biztosan felszámolnák. Emellett attól is okkal tarthatnak a párt vezetői, hogy intézkedéseik közül csak kevés állná ki a viszszaállított jogállam próbáját. Muszáj tehát megakadályozniuk, hogy új miniszterelnöke lehessen az országnak. Erre szolgál a regisztráció is, semmi másra, a mellette felhozott érvek egytől egyig hamisak. Újabb torlasz, amelyet azért emelnek, hogy minél kevesebben jussanak el a szavazófülkéig. De egészen biztosan nem ez volt az utolsó manipuláció a választások vagy bármi más befolyásolására. Ez a rezsim manipuláció nélkül egyszerűen nem életképes. Ezért is erre fordítja a legtöbb időt, pénzt, energiát. Orbán Viktor azt akarja, hogy az ő fejével gondolkodjunk, az ő szemével lássuk a világot. Új és új meséket tálal fel arról, hogy miért rossz az, amiről tudjuk, hogy jó, ezért lett Európa, amely sokunk számára ma is az ígéret földje, az ő tálalásában meddőhányó. Pedig dehogy haragszik ő Európára. Ránk haragszik, magyarokra, mert úgy érzi, nem szeretjük őt eléggé. Amikor hirdetésben követel tiszteletet a magyaroknak, azt is magának követeli. De ez az ő harca, nem a mienk, tőlünk nem erre kért és nem erre kapott felhatalmazást. Egy miniszterelnöknek sok mindenre van lehetősége, de bármire még kilenctizeddel sem lenne. Ugyan mit is tisztelhetnénk benne? Talán azt, hogy egy keresztény kormány fejeként kiszorítja az életet a legelesettebbekből? Hogy százezernyi mozgássérült létbizonytalanságba zuhant, mert megfelezték, harmadolták a juttatásaikat? Azért tiszteljük, mert Felcsútra, az új magyar feudalizmus központjába luxusra és magánzsebekbe ömlenek a milliárdok, miközben az állam keservesen élő embereket felszínen tartó alapítványoktól vonta meg a pénzt? Vagy, mert jó barátjának, a házelnöknek havi háromszázezerrel nőtt a „közlekedési hozzájárulása”, holott mindenhova viszik, mint egy maharadzsát? Tiszteljük azért, mert Magyarországon átlagosan tizennyolc hónap, amíg egy ember munkát talál, de a szeretet kormánya három hónapra vitte le a munkanélküli-segélyt? Vagy, mert új államának egyenruhásai: rendőrök, ellenőrök, köztérfelügyelők, bevételre vadászó önkormányzati járőrök semmi kis vétségekért, sokszor kitaláltakért, tízezrekre büntetnek minket? Egy ilyen büntetés, és sok család azon a héten már nem eszik. Magyarországon minden leáll, rohad, csak az állami büntetésipar virágzik. Milyen ország az ilyen? Mégsem egyedül Orbán Viktor tehet mindenről. Ő nem egy kisiklás, balszerencse, hanem az elmúlt húsz év eredménye - önmagunk tükörképe. Hogy mondjam tapintatosan, hogy senkinek se kelljen magára vennie? Talán így: nélkülünk ő sem lehetne. Mózesnek van egy megvilágosító, örökre modern észrevétele. Amikor a törvény táblákkal visszatér Istentől, látja az aranyborjú körül táncoló embereket. Ekkor ezt kérdezi az őt távollétében helyettesítő bátyjától, Árontól: Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy vétekbe vitted őket? Szóval a nép is vétkezhet, nem csak a vezetői. És mi? Mi mit tettünk Orbán Viktorral, hogy most a rabságba vetésünk bűnét készül elkövetni ellenünk? Megbíztunk benne. Olyan feladatot bíztunk rá, amelyre nem alkalmas. Emlékezzünk vissza. Nyolc hosszú éven át láttuk őt az ellenzék vezetőjeként, láttuk a hónapról hónapra felhergelt tömegeket, az ultimátumokat, vekkereket, a zászlókat, amelyek már akkor sem a szabadságunkért lobogtak, láttuk, hogy mindent ellenez és mindennek az ellenkezőjét is, hallottuk az egyre erőszakosabbá váló nyelvet, a nyomában járó züllést, leépülést, láttuk a földet csapkodó fekete bakancsokat, a feldúlt budapesti utcákat, a roma gyerekekre vadászó puskás gyilkosokat - mindent láttunk, és mégis, hogy ennek vége legyen, visszahoztuk őt a hatalomba, ráadásul teljhatalommal. Éppen őt. Pedig tudtuk, hogy a miniszteri autókon kívül akkor már évek óta minden a jobboldalé, az övé volt, kulcsemberek őt szolgálták. Már ellenzékben is azt csinált, amit akart, és már akkor sem riadt vissza semmitől. Máig bennem él diadalmas arca, amint a törvény fölé helyezve magát, a Kossuth téri kordont - a jogrendet, a Rendet bontja. Akkor még csak az addigra megfélemlített kormány bizonyult tehetetlennek a demokráciára támadó fideszes képviselőkkel szemben, most viszont már az egész megfélemlített ország. De ez az ország mi vagyunk, tőlünk lett olyan hely, amilyennek most látjuk. Ha Mózes jó volt Istennek, akkor mi is hallgassunk rá, s bajaiért a nép okolja végre saját magát is. Például azért, hogy engedje lerombolni a demokrácia védvárait, s hogy néhány emberen kívül mindenki, akinek jogainkat hivatalból kellene védenie, elhallgatott vagy átállt. Ők nem mi vagyunk? És a volt köztársasági elnök, az, aki annyira ért a joghoz? Ő éppen egy nemzeti ünnepen, amikor minden szem rátapadt, akkor nem fogott kezet egy baloldalival. Ez az elmaradt apró mozdulat akkor, ott hangosabb volt tucatnyi uszító beszédnél. Államelnöki presztízse révén lehetett volna ő a mérték, a józan minta a traumáitól elszakadni képtelen, örökké sértett hazai jobboldal számára. Lehetett volna híd a két oldal között, s talán százéves viszályt terelhetett volna új mederbe. Azonban meg se próbálta, helyette a legmélyebb sebbe vágott - ásta tovább ő is a nemzeti gyűlölködés átkát. Ő talán nem egy közülünk? És azok a politikusok, akik azzal a kutyakomédiával mindkét oldalon lehetővé tették a megválasztását? Őket nem a magyar élet oktatta, nevelte? Akárcsak az elnök utódját, aki háromszáz odafirkantott aláírásával milliónyi honfitársa életét nehezítette meg. Nem is érdekelte, miket ír alá! És az ő utódja, aki jogaink korlátozásának törvényi kidolgozásával váltotta meg belépőjét a Sándor-palotába? Ma mégis ő a legnépszerűbb politikus. Soroljam tovább? Lám, mennyire nyugodt most a szakszervezeti vezető, aki oly nagy kedvvel szervezte a gördülősztrájkokat. Ma a hatalom zsebében csücsül, ahelyett, hogy a Bunkócskát énekelné a Hősök terén. Ó nem mi vagyunk? Együtt a jogaik jó részétől megfosztott vasutasokkal, akik nem bánják, hogy hatalompárti szakszervezeti vezetőjük van. Akikből pár forintért elszállt a szolidaritás az egész, egyre nehezebben élő, sakkban tartott, fenyegetett munkástársadalom iránt. Na és a hatalmas jobboldali médiabirodalom? Talán ők valamennyien: újságírók, riporterek, műsorvezetők, szerkesztők hisznek ebben a kurzusban, egy gúzsba kötött, reményvesztett roncsország víziójában? Csak nem mind eltart valakit, merthogy ez a szokásos kifogás? Miért nem lép ki szinte senki ezekből az ötvenes éveket idéző hazugsággyárakból? Pedig nélkülük nem létezhetne ez a rendszer, mégis segítik fennmaradását. Nem vakhit, még annál is rosszabb: öröklött alkalmazkodás és megalkuvás, amit csinálnak. És a közszolgálati meg a két nagy kereskedelmi televízió? Az ott dolgozók miért nem tartják hazafias és szakmai kötelességüknek hűen beszámolni az ország dolgairól? Miféle cinizmus, erkölcsi rend nyomós indok (letartóztatás, börtön, idegen megszállás veszélye) nélkül szinte teljesen mellőzni a közügyeket? Mesebeszéd, hogy nem tehetnek mást, akár a többiek, ők is saját magukat szállták meg, ők is az önfeladást konzerválják, mert valójában csak abban jártasak. Vajon a demokráciának ezek a dezertőrei nem mind mi vagyunk? De talán van rá valami magyarázatféle. Egy világméretű vizsgálatban a külföldiek nagy többsége a becsületet nevezte meg a vezetők legfontosabb tulajdonságának, míg a magyarok közül senki. Mindenféle tulajdonságot említettek, de a becsületre egyik sem gondolt. Ez nekem apró, mégis sokatmondó látleletnek tűnik. Ijesztő, hogy már megint mibe rohan az ország, ijesztő a magyar társadalomban túltengő önfelszámoló ösztön. Hogy azért ez túlzás? Na és hinni Nagy-Magyarország irreális álmában, egy bevégzett történelmi esemény megfordíthatóságában vajon egészséges jövőkép vagy neurotikus ragaszkodás a gyászhoz, az örök vesztes pozíciójához? És vajon náci jellegű atrocitásokat bírói úton szinte soha nem megtorolni, tömeggyilkosok utódai ellen nem foggal-körömmel védekezni abban az országban, amelyik ebbe egyszer már belehalt, az micsoda? Joghézag, és akkor nem is olyan nagy a baj? Szavazatmaximálás, amellyel a magyar politika összes becstelenségére húsz éve ráütik az „ocsmány, de célszerű” pecsétet? Nem inkább az egész nemzetre végzetes amoralitás, kollektív öngyilkossági kísérlet? Hát hogyan lehetne hazugsággal gyógyítani a bajt?! Tévednék, és szó sincs nemzeti önsorsrontásról, mi egyszerűen csak mindig áldozatok vagyunk? Kétlem. Minden ember a saját tudatát másolja, teremti újra és újra, ezt látjuk az egész félrecsúszott XX. századunkban és most hasonlóképp félrecsúszott demokráciánkban is. Mitől, ha nem ettől olyan aktuálisak Széchenyi hazaostorozó szövegei is, mintha ma írta volna őket? Másfél évszázad telt el azóta, a világtörténelem fele, és a mobiltelefonon kívül itt semmi nem változott. Ady is megírhatná ugyanazokat a cikkeket. És most ismét a jobboldal kezében van minden. Az övék minden pénz, pozíció, média, gazdaság, polgármester, falu, város, esély, lehetőség, de ők továbbra is régi kényszerképzeteik foglyai. A saját szemükben maradtak üldözöttek, meg nem értettek, nekik Magyarország ma is a sors mártírja. Elégedettség helyett, hogy övék az ország, tart tovább a sérelmi politizálás. A lapjaik most is lázítanak, izgatnak, embertelenek, az alapszókincsük száz éve nem változott: gyökértelenség, idegenség, kommunista, nemzetárulás, zsidó, magyarellenes erők... Képtelenek kibékülni az idővel, a világgal, a történelemmel. A magyar provincializmus, mint egy mindent túlélő őslény, át- meg átszövi életünket. Még a régóta külföldön élő magyarok közül is sokan a génjeikben hordozzák. Élvezik mindazt a jót, amit új hazájukban az amerikai, német, svéd liberális életmodell csak nyújthat, de bennünket csupa hazaszeretetből nyomnának vissza az örökös kudarcba. Tudják, hogy az ő nyugdíjuk mitől olyan magas, de éltetik Orbánt, amiért tőlünk ugyanazt elvette. Tudják, hogy jólétük egyik záloga a politikát ellenőrizni képes sajtó, mégis azt állítják, hogy ugyanaz a sajtó megvehető, és pénzért terjeszt rágalmakat Magyarországról. Ez tényleg lenyűgöző! Az emlékeikben őrzött negatívumok képesek felülírni saját pozitív élettapasztalataikat. De amíg ezek a mélyen futó magyar lelki realitások, addig itt halva születik minden terv és reform. Ha ez a kollektív neurózis enyhületlenül képes volt túlélni négy évtizedet, hogy aztán a rendszerváltáskor mint egy jégbe fagyott hulla kiolvadjon, akkor hiábavaló a reménykedés. És ezen baloldali vezető biztosan nem változtathat. Bajnai Gordon viszszatérése jó hír, higgadt személyisége, kompetens kormányzása emléke nagy értéke az ellenzéknek, de amíg Magyarországon a valóságérzékelés tömegesen ennyire torz, addig zátonyra fog futni minden jobbító szándék. Addig az egész ország újra és újra Döblingben végzi. Talán el kellene békében válnunk egymástól. Ez itt két ország. Egy nyelv, de két életfelfogás és világszemlélet. Az egyik Magyarországon élhetnének azok, akiket jobban érdekel hazájuk minősége, mint a mérete, akiknek a jövő fontosabb a múltnál, akiknek Európa lehetőség és nem fogság, akik szerint nem helyes embereket gázkamrában megfojtani, akik nem bánnak a világgal együtt haladni, és képesek vele együtt maguk is jobbá válni, akik - a miniszterelnökkel ellentétben - nem a hatvannyolcasokat tartják „eltévelyedettnek”, hanem a kilencvennyolcasokat, akik a törvényt többre becsülik a tekintélynél, a technikai haladást a síroknál, akik Kertész Imrét nagy magyar írónak tartják, és a keresztnevét soha nem tennék előre, akik nem akarják, hogy mások mondják meg nekik, az ő családjuk család-e, akik miatt nem kell a melegeknek zárt útvonalon vonulniuk, akik gyereknemzés közben nem az államra gondolnak, akiket a gondolat köt egymáshoz, nem a vér - egyszóval, mindezek élhetnének az egyik Magyarországon, a többiek meg, akik homlokegyenest mást tartanak a helyes életről, a másikon. Kár, hogy nem lehet ezt megcsinálni, kár, hogy nem lehet együtt élni, így most Magyarország a szabadság által kínált lehetőségeitől messze elmaradva vegetál. A jogrend romokban, a multikon kívüli magyar gazdaság silány, nincs innováció, fejlesztés, növekedés, beruházás, nincs hitel (ha Széchenyi ezt tudná!), nincs hozzáadott érték, az életszínvonal rohamosan csökken, de az oktatás fog bennünket végképp a semmibe, az elavult tudású és erkölcsű, versenyképtelen nemzetek közé taszítani. És onnan nagyon sokáig nem lesz viszszatérés. Idegen nyelv, kreativitás, kultúra, önállóság, fantázia helyett sok tornaóra az ismét fentről rángatott iskolákban. És ha ez tetszik a jobboldali érzelmű szülőknek és tanároknak, hát annál rosszabb az országnak. Tíz év, és mi leszünk Európa új törökjei: felszolgálók, taxisok, kukások, csupán azért, mert fiatalok tízezrei előtt bezárták az egyetemek kapuit, mert a mi országunkban nem a gyerekeink, hanem a miniszterelnökünk igényeihez igazították az iskolákat. A világ helyett a kizökkenthetetlen magyar provincializmushoz. Hűvös, közönyös számok, grafikonok mutatják alkalmatlanságunkat az előrejutásra: mindenféle testi, lelki ártalomban, szellemi tunyaságban, amely tönkretehet egy embert, lehúzhat egy országot, a fekete rangsor elején vagyunk. És ha nem élnénk fél évszázada hitelből, már rég sokkal mélyebbre zuhantunk volna oda, ahova a modorunk, ember és ember közötti viszonyunk, munkaetikánk, önfelmentő, bénító panaszkultúránk alapján tartozunk. Fiatalon halunk meg, úgy öltözködünk, mint a trógerek, vonattal Csopakról Budapestre tovább tart az út, mint száz éve. Rossz minőségű az életünk, és akkor is az volt, amikor több pénzünk volt. Oktatásban is, gazdaságban is sikeres modellek közül választhatna a kormány, lenne közöttük hazai földbe is átültethető, sajátosságainkhoz illeszthető, de mivel mindegyik alapja a szabadság, egyik sem kell neki. Pedig Orbán Viktornak lett volna a legtöbb esélye rá, hogy a jobboldali kollektív tudatot - haladásunk legfőbb, bár nem egyetlen gátját - kiszabadítsa saját börtönéből. Ő azt ad be híveinek, amit akar, de épp ezért, a kedvéért azok talán még ki is józanodnának, és Horthy-szobrok helyett kutatóközpontokat avatnának. De hát ő maga is jobban szeret a Turul alatt zagyválni, így most mindazok, akik elmennek, feladják, nemcsak az ő rendszerét hagyják itt, hanem ezt az egész ránk száradt kilátástalanságot is. Konfliktusaink mindazonáltal nem szükségszerűen örököl, de meghaladásukra kevés a remény. Kellene hozzá újabb tizenöt-húsz év, az előző húszhoz képest teljesen más, de ez alighanem sokkal több, mint amennyit a magyar társadalom elviselne. Pedig számos országnak sikerült kinőnie belső viszályait, ártalmas mániáit, és a nulláról magasra jutnia. Nincs csodarecept, csak őszinteség a beszédben és józanság a tervezésben: minden más megtanulható, megvásárolható. Nem három Marshallsegélynyi ingyenpénzt elherdálni, és kevélyen az adományozót gyalázni. Nem a fél országot ledíszburkolni, aztán a csinos főtéren munkanélküli-segélyt osztani. Egyszóval kultúraváltás. Csakhogy nincs olyan kormányunk, amely ezt vállalná, nincs, amelyik ezt folytatná, és nincs olyan társadalmunk, amely ezt elfogadná. Ezek nélkül viszont Magyarországon soha nem lesz jó élet. Az Orbán-korszaknak, így vagy úgy, egyszer vége lesz, de ami lehetővé tette, az marad. És akkor kezdődik minden elölről - más néven, ugyanaz. Lapzártakor éppen november hetedike van, és várom, hogy fölvonják az állami lobogót, az állampárt hívei pedig benépesítsék a Kossuth teret, ahogyan az a nagy októberi ünnepeknek dukál. Ez a minimum, amit elvár az ember. Elvégre előtte alig negyvennyolc órával fejtette ki a miniszterelnök a parlamentben, hogy „én a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát”, ergo az akkor fennálló renddel, alappal és felépítménnyel, népképviselettel és tulajdonviszonyokkal semmi baja nem volt, csakis a diktatúrát gyakorló személyekkel, nyilván elsősorban a kövér tábornokokkal. Itt azonban meg kell állnunk. Megszoktuk már, hogy semmi értelme miniszterelnöki szavakon lovagolni, mögöttük bármi komolyat sejteni, s nemcsak azért, mert ő maga nemzetközi fórumon jelentette ki, hogy a cselekedeteit nézzék, ne azt, amit mond, hanem, mert mire pont leírjuk, hogy megint mit mondott, már jön a magyarázkodás, hogy nem úgy értette, hanem másképp, meg hogy kiforgatták a szavait, egyébként is provokálta őt az ellenzék. Ami nyilván így is van, csak éppen rém unalmas állandóan ezt hallgatni; vegyék végre tudomásul, a miniszterelnöknek a szava is tett, lám, Őszödből mi lett, pedig azok is csak szavak voltak. Az is mindennapi gyakorlat, hogy bármit mond a miniszterelnök, mondandóját mély egyetértés kíséri, aki látta a parlamenti föllépését, az többet látott az eseménynél: a miniszterelnök mögött ülő párt- és eszmetársakat is, a kétharmadot, Rogán meg Répássy képviselőtől kezdve a legutolsó volt emdéefes és kisgazda képviselőn át a Harrach-féle kereszténydemokrata kitartottakig, s fájdalom, de ennyi egzaltált, végsőkig elhülyült arcot egy Hieronymus Bosch-festmény se produkál; ha a miniszterelnök azt mondaná, hogy most pedig a hátam mögött ülő híveimet fölakasztatom, ezek akkor is vigyorogva bólogatnának. Nem mellesleg, ugyanez a társaság három nappal előtte még a november 4-i ötvenhatos orosz tankokat kárhoztatta, s a diktatúrát szidta, akkor még nem tudván, hogy az ő mostani miniszterelnöke bizonyos újratemetésen nem azért követelte az orosz csapatok azonnali kivonását, mintha neki a megszállással olyan nagy baja lett volna, hiszen épp a megszállók garantálták a diktatúra fennmaradását, hanem csak a megszállók személyével volt problémája, nem állt jól a sapkájuk, futball helyett állandóan röplabdáztak; ha idejében lecserélik őket, felőle még nyilván ma is itt állomásozhatnának. Hanem a kérdés az, hogy mi lesz ezután. Nem a magunk részéről, hiszen mi kicsik vagyunk, nüánszok, mondhatni légyszarok se, az utcán kétszázezren is csak húszezernek látszunk, másokra nézve vészjósló a helyzet. Mert ha itt a nyolcvanas évek az ideál, akkor az végig is lesz csinálva, s nem mindjárt a puhább véginél kezdve. Nemcsak arról van szó, hogy jaj, mi lesz most, példának okáért, a kommunista diktatúra olyan közismert ellenállóival, mint Pozsgay és Szűrös, vagy éppen a Kádár-rendszert belülről döntögető Martonyi meg Matolcsy miniszterekkel, a Kövér meg Orbán szülőkkel, hanem, hogy miféle ellenállásra készülnek most a diktatúra oly elszánt ellenségei, mint a Professzorok Batthyány Köre vagy a Pálinkás vezette Akadémia, hogyan vonul illegalitásba a Magyar Nemzet, s csinál hátraarcot az egész Békemenet, hiszen arcátlanul elárulták őket. Továbbá, ha a vörös diktatúrával semmi baj, akkor itt napokon belül kitelepítik Simicskát, Nyergest, Csányit meg a többi népnyúzó burzsoát, a gyáraikat, földjeiket államosítják, a magánhadseregeket fölszámolják, amit ők nyilván nem hagynak annyiban, s ha kell, a felkeléstől sem riadnak vissza. Már csak azért sem, mert ahol diktatúra van, ott diktatúra van, a diktátort pedig ellenségnek kell tekinteni, nem pedig politikai ellenfélnek, ellene minden eszköz bevethető; már, persze, ha az érintettek következetes hívei a köztársaságnak és a demokráciának. Ám ahogy ezt a társaságot ismerjük, előbb fogják Biszku Béla hintájából kifogni a lovakat. Megyesi Gusztáv Ellenállás készül ELET ÉLET ÉS# IRODALOM 2012. NOVEMBER 9.