Élet és Irodalom, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-26. szám)

2013-03-08 / 10. szám - Kocziszky Éva: Ex Libris • Alain Badiou, Simone Weil, Gottfried Benn könyvei (19. oldal)

Alain Badiou: Szent Pál Az egyetemesség apostola Könyvajánló ex librisemet Alain Badiou fran­cia filozófus és regényíró két könyvével kez­dem. Mindkettő a Typotex kiváló sorozatá­ban, a Radikális gondolkodók köteteként jelent meg. Az utóbbi a 2012-ben publikált Szent Pál. Az egyetemesség apostola, mely franciául egyébként a korábbi könyv volt (1997-ben adták ki). Pa­solini Máté evangéliuma és Pálról tervezett film­jének forgatókönyve, Agamben Római levél ér­telmezése vagy Zizek kereszténység-interpre­tációi mellett már korántsem szokatlan gesz­tus, hogy egy baloldali, magát ateistának val­ló filozófus éppen a páli levelekből merítve fejtse ki politikai filozófiai téziseit. Mégis elég felütni a könyvet, hogy lebilincselje az olva­sót az a termékenynek bizonyuló végletes pa­­radoxia, amely egy újtestamentumi és egy neo­­marxista politikai filozófiai nyelvet kíván egy­mással összekapcsolni. A könyv olyan, az evan­géliumi és a zsidó hagyománytól egyaránt ra­dikálisan leválasztott apostolt állít elénk, aki­nek munkássága a szerző számára azért para­­digmatikus, mert az egyetlenegy eseményben gyökerezik. A kortársunkként bemutatott Pál kizárólagosan a damaszkuszi út „szubjektív” eseményéből eredezteti mindazt, amit tesz és mond: a feltámadott Krisztussal való találko­zásából. Ez az önmagában szubjektív, sem­milyen külső legitimációnak alá nem vetett szinguláris eseményre való hivatkozás azon­ban azért tekinthető egyszersmind egy egye­temes (anti)filozófia megalapozásának, mert „olyan igazságtudat formális feltételeit és el­kerülhetetlen következményeit” teremti meg, mely nem tesz különbséget az Egy és a „min­denki számára” között. (208.) Ez „az egyete­messég antifilozofikus teoretikusának” neve­zett Pál inspirálhatta Zizek kereszténység-ér­telmezését is, aki - Agamben nehezen követ­hető „páli” messianizmusával vitatkozva - az Új testamentumot időbeli eseménybe vetett hit­nek tekinti, mely a maga törékeny időbeli moz­zanatában mégis elvezet az örök igazsághoz. Badiou lebilincselő nyelvi erővel megírt szö­vege abban is „páli” ihletésű, hogy radikális kihívást intéz az olvasóhoz, egészen a botrán­­kozás határáig vagy azon túl. Mindenekelőtt azzal hívja ki az olvasót, hogy Pált olyan ra­dikális küzdőnek mutatja be, akinek egyete­messég-felfogása talán az egyetlen válasznak tűnhet ma a globális kapitalista világpiaci rendszer által generált és pusztán felvevő pi­acként elismert partikularitásokra. Felfogása szerint Pál nem moralista, nem antiszemita és nem nőgyűlölő, hiszen, mint írja, Krisztus­ban „nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő” (Gál. 3,28). A feltámadás eseményének tanújaként ezt hir­dető Pál a nemzetek apostola, aki felismerte, hogy az egyetemességnek távolságot kell tar­tania a partikularitások konformizmusától. Az általa hirdetett üzenet ugyanis - a szerző szerint - nem köthető semmilyen tradícióhoz és nem következett belőle, mert „semmiféle tárgyias vonatkozása nincs egy világ vagy egy társadalom partikuláris törvényeire, jóllehet arra rendeltetett, hogy egy világba és társada­lomba íródjék be.”(204.) A küzdőként jellem­zett Pál antifilozófiája feloldódik az azonos­ság egyetemességében, egy, a partikularitáso­kat kezelni tudó, velük távolságot tartó, non­konformista univerzalista gondolkodásban. Ezt a nonkonformizmust foglalja össze a szer­ző írása csúcspontján „a hit, a remény és a sze­retet” sokszor elkoptatott hármasságának meg­döbbentően egyszerű, erőteljes értelmezésé­vel. Különösen itt merít Alain Badiou Pálnak ama meggyőződéséből, hogy a hit nemcsak a szív, hanem a száj dolga is, hogy gondolko­dás és csinálás nem választható el egymástól: „A hit nyitás az igazra, a szeretet az igazság pályájának univerzalizáló ténylegessége, a re­mény pedig a pálya állhatatos követésének elve.” (177.) (Fordította Csordás Gábor. Typotex Kiadó, Buda­pest, 2012. 211 oldal, 2500 Ft) Alain Badiou: A század Alain Badiou másik könyve voltaképpen nyolc évvel később íródott. A mű egyetlen kérdéssort tesz fel. Mi is egy század? Mivel kezdődött a XX. század, talán az I. világhá­borúval? És mi söpörte végleg el? A berlini fal leomlása? Az euró bevezetése vagy vala­mi sokkal rejtettebb esemény? És mit várha­tunk, mi az az új, ami erre a századra követ­kezhet, és mit kell tennünk ezért? A napló­­szerűen, dátumozott feljegyzésekkel megírt szöveg önálló esszékre bomlik, s ezúttal olyan nagyszerű költemények értelmezésére támasz­kodik, mint Oszip Mandelstam verse, a Ko­rom, mely a kezdődő századot egy gerincét tört, kettéhasadt vadállatként láttatta, vagy Paul Celan Anabázisa­, amely a „bejárhatatlan igazságot hordozza”. A versnek ugyanis „az idő igazságát az öröklött nyelv járhatatlan­­ságában kell elhelyeznie” (158.). Ezeknek és még számos más költői szövegnek (Brecht, Pessoa stb.) a nyomvonalán bontakozik ki a könyv két fő gondolatköre. Az egyik szerint a XX. század a homéroszi Iliász korára hajaz: EX LIBRIS KOCZISZKY ÉVA a háború, az erőszakosság, a gyilkolás száza­da, ám a homéroszi korral ellentétben leg­népszerűbb hőse a „serial killer”, gyilkolás iránti hajlama pedig a nyelv elégtelenségé­ből, pusztulásából származik. Második tézi­se szerint a század legfontosabb szubjektív meghatározottsága valóság iránti szenvedé­lye: „A század szenvedélye a valóság, de a va­lóság nem más, mint antagonizmus. Ezért aztán a század szenvedélye, legyen szó biro­dalmakról, forradalmakról, művészetekről, tudományról vagy magánéletről, nem más, mint háború” (73.). Végezetül a XX. század harmadik, ámde legfontosabb eseménye Is­ten és ember közös eltűnése, melyből a szer­ző egy új kezdet reményét meríti. A nietzs­chei mondat ugyanis, hogy tudniillik Isten halott, nem mond a szerzőnek mást, mint hogy az ember is halott. Nem nehéz össze­függést látnunk a Szent Pál-könyv ama pasz­­szusával, hogy Pál üzenete egyetlen esemény­ből, a Krisztus feltámadásából ered, melyet Badiou mellesleg „mesének” tart. Ennek a gondolatmenetnek a folytatásaként beszél most egy másik, nietzschei terminussal az ember halálát követően az „emberfeletti em­ber” feltámadásáról, akinek fő jellegzetessé­ge, hogy „egyszerűen az Isten nélküli ember” (294.). Ez lenne az a radikális döntés, melyet meghozva átléphetnénk a XXI. századba. Egyébként „maradsz, ahol vagy”, s ez a filo­zófus szemében a század legközönségesebb gyávasága, a „biztonságra törő konzervati­vizmusa ’ (218.). Badiou ezúttal is provokál, világos érvelését követve - akár szeretjük azt, akár nem - megérthetjük, miért volt Slavoj Zizeknek az a benyomása Badiou-t hallgat­va, hogy „mintha Platón vagy Hegel kortár­sai lennénk”. A francia gondolkodó vélemé­nyem szerint azzal vívhatott ki ilyen elisme­rést, hogy egész gondolkodását az egyetemes igazságok iránti szenvedély hatja át. Ezen igazságok keresőjeként állítja, hogy „egye­dül az igazságok ismerete különbözteti meg az embert az emberi állattól”, és hogy csak az ezen igazságokhoz való következetes ra­gaszkodással lehet ellene szegülni a nyilvá­nos tér olyan közösségi terekké történő át­alakításának, mely egyszersmind lemondást jelent „a törvény transzcendentális semleges­ségéről” (Szent Pál, 19.). (Fordította Mihancsik Zsófia. Typotex Kiadó, Buda­pest, 2010. 321 oldal, 3200 Ft) Fehér László munkája 2013. MÁRCIUS 8. Simone Weil: Begyökerezettség Előhang az emberi lénnyel szembeni köteles­ségek nyilatkozatához A harmadik politikai filozófiai munka Simone Weil utolsó, befejezetlenül maradt írása, a Be­gyökerezettség (1943). Tudomásom szerint ez az emberiesség elveit és etikai kötelességeit a II. világháború idején újragondolni kívánó filo­zófiai munka először jelent meg most magya­rul, és ebben bizony van némi megkésettség, noha az időzítés nyilvánvalóan összefügghet a mű újabb nyugati (talán éppen a 2011-es német) publikálásával és talán azzal a para­dox, anakronisztikus időszerűséggel is, amely a magyar olvasót zavarba hozhatja a weili fej­tegetések olvasása során. Weil elmúlt világot idéző, rendkívül szigorú gondolkodása ugyan­is egyaránt mutatkozik olyasvalaminek, ami­nek egyre eltorzultabb és barbárabb kópiái között van szerencsénk jelenleg egzisztálni. másfelől pedig - és ez mindig a meglepő Weil­­ban - éppen ő kínálja fel a felismert reminisz­cenciák egyik legélesebb kritikáját is. A könyv első része a lélek szükségleteit sorolja fel, ame­lyek közé tartozik például a becsület vagy ép­­enséggel a hierarchia, azaz a társadalmi rend­en betöltött helyünk igenlése, vagy éppen­séggel, sőt mindenekelőtt az igazság, mely­nek - például az újságokban, a híranyagok­ban - megmutatkozó és felfogása szerint ob­jektíven is mérhető csorbulását a szerzőnő sze­rint törvényileg büntetni kellene! E szükség­letek tárgyalását követi a modern életforma kritikája, melyet Weil a gyökértelenséggel jel­lemez. És mielőtt még e szó kortárs magyar kontextusát vélnénk felfedezni az amúgy a hé­ber hagyománnyal és ezen felül minden nem­zeti hagyománnyal szemben is kritikus szer­zőnél, meglepő misztikus fordulattal azt ol­vassuk, hogy ez a kötelességeket és jogokat tárgyaló politikai munka végül is oda konk­­ludál, hogy elfogadhatatlannak tartja a kol­lektív értékek abszolutizálását, merthogy a bibliai kereszténység sohasem kötheti a föld­höz a szívet, írja (205.). Mintha Weil egyko­ri jeles magyar hívét, Pilinszkyt olvasnánk, amikor azt olvassuk, hogy egyedül csak a misz­tika őrizte volna meg az igazi keresztény ins­pirációt - következésképpen a protestáns hit például nem. Csakhogy Pilinszkyvel szemben Weil tovább is lépett, amikor az ókori Róma és Hitler „vallása” között vont párhuzamot, és az ezen hatalmakkal szövetségre lépő ró­mai kereszténységgel szemben az eleusisi misz­tériumok papjainak becsületességére hivatko­zik, akik nem fogadták el Augustus császár ajánlatát a hatalomban való részesedésre. A mű záró fejezete kétségek sora, melyek mint­egy felfedik a weili gondolkodás irányát, egy antik görög és modern hindu bölcsességgel áthatott sztoicizmus alapvonalait. (Fordította Gutbrod Gizella. Gondolat Kiadó, Bu­dapest, 2012. 318 oldal, 2990 Ft) Gottfried Benn: Kígyóból a kanyar Válogatott versek Végül a negyedik könyv egy verseskötet, mely­nek megjelenése önmagában is eseményszám­ba mehetett volna: a Kalligram Kiadó új Gottf­ried Benn-kötetére a Lyra mundi 1991-es, rég nem kapható kötete óta több mint húsz évet várhattunk. Remélem, nem a szakember fa­­nyalgása beszél belőlem, amikor ki kell mon­danom, hogy bizony ez a ritka alkalom, hogy új fordításban olvashatjuk a század egyik leg­nagyobb lírikusának verseit, mégsem lelkesít. Olyan ízlésbeli kérdéseket most félretéve, mint a nagyon is esetleges cím és az inkább hozzá, mint a versekhez idomított fedőborító, azt sem tudtam megfejteni, hogy milyen okból szorítkozott a kiadó kizárólag Mohácsi Ár­pád műfordításaira, noha olyan más jelentős műfordítók is fordították már Bernt, mint például Szabó Lőrinc, Rónay György, Keresz­­tury Dezső vagy Kurdi Imre. Mohácsi illedel­mes Bennje nyilván sokkal szalonképesebb, mint mondjuk Kurdi Imréé. A „szép hűtlen­ség” elvének időszerűtlensége azonban még­sem a legnagyobb hiányossága ezeknek a for­dításoknak. Sokkal inkább az, hogy egyszers­mind teljes mértékben elfedi e költészet lé­nyegét, az izolált „szó” - mágikus, olykor szin­te alpárian szexuális, egzotikus vagy éppen­séggel metafizikus, sőt misztikus - energiáját, a széttördelt, olykor robbanásig feszülten izo­lált szavakra bomló versbeszéd szervező el­vét. Számomra érthetetlen, hogy miért nem sorakoztatta fel a kötet legalább paralel szö­vegekként a válogatás anyagából készült más fordításokat is, vagy miért nem adta közre az összes Benn-verset, ami színvonalas fordítás­ban hozzáférhető. Továbbá miért nem lekto­ráltatta a kötetet a kiadó - ezzel ugyanis elke­rülhetők lettek volna olyan nyilvánvaló nyel­vi félreértések is, amelyek érthetetlenné teszik­éldául a Fragmentumok vagy a False triste jó né­­ány verssorát. Csak szerény javaslatként te­szem hozzá, hogy egy olyan nagyobb kiadó­nak, mint a Kalligram - amely olyan jelentős lírikusok köteteit adta nemrég közre, mint Konsztantinosz Kavafisz vagy Zbigniew Her­bert -, az európai lírát magasabb színvonalon tolmácsolva, professzionálisabban szerkeszt­ve és lektorálva, rendszerességgel megjelen­tetett sorozatban kellene kiadnia. (Válogatott versek. Válogatta és f­ordította Mohácsi Árpád. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2012. 185 oldal, 2700 Ft) A Libri Könyvpalota (Bp., VII. Rákóczi út 12.) sikerlistája 2. E. L. James: A szürke ötven árnyalata (Ulpius-ház) 3. Pál Ferenc: A szorongástól az önbecsülésig (Kulcslyuk) 4. Mezei Elmira: Paleolit receptek hétköznapokra 1. Bartos Erika: Bogyó és Babóca társasjátéka 5. Mezei Elmira: Paleoli­t szakácskönyv 6. Sylvia Day: Hozzád kötve 7. E. L. James: A szabadság ötven árnyalata 8. Nyáry Krisztián: így szerettek ők 9. Mezei Elmira: Paleolit szakácskönyv II. 10. Paul „Coach” Wade: Fegyencedzés (Pozsonyi Pagony) 04“) 04“) (Ulpius-ház) (Ulpius-ház) (Corvina) 04“) 04“) 19 ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next