Élet és Irodalom, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-26. szám)

2013-03-22 / 12. szám - Czigány György: Gyászgondola • Vers (14. oldal) - Egressy Zoltán: Rajzolsz rám holdat? • Vers (14. oldal) - Kántor Péter: Egy látogatás - egy kötéltáncos feljegyzéseiből • Tárcatár (14. oldal)

CZIGÁNY GYÖRGY: Gyászgondola (Parafrázis Liszt emlékére) Mind szíve közepeben égve látjuk, e létnek nincsen széle, nincs más, csak égi történések csendje. Torony zenél: halk, makacs ütésekre mozdul a tengert terelő lapát. Vízbe vert árnyakból nőtt paloták ablakában kocka-sötét, kialvó csillár, híd lángja, síremlék Rialto! Feketére ázott kapu-kő villan, harang ütt, tétlen öröm csontjaimban. Fehér a falak szertartása, már karing és fátylak,fekete hattyú csónakja ring itt Velencének, sehol az ének, csak lassú evező, csupán elszánt erő lüktet s mintha egy volna mind, szorongó szív hajt gondolát. Szennyvíz csurog, vagy angyalok csevegnek, hajából csügg ki a mosolya egynek, csobogni kezd a szomjas szobrok szája, kigyúl mögöttük a szemét pompája, kéklő kupola kél a vízben, buborék s hölgyek uszálya! Kinyílik most az ég: fáklyával, koszorúval áldott csónak, az orr s fartőke íve csillagoknak bókol, ágaskodik a csúcsdísz faragása. A homlokom merítem holdvilágba, kihűl, itt üveggolyót rejt a szemrés. Baleset volt a hallgatag teremtés? Lebegő tárgyak közt hűséges szolga minden élő, minthogyha halálunk is boldogság volna, zarándokúton, koporsó magányig. Mikor a szépség kegyelemmé válik. EGRESSY ZOLTÁN: Rajzolsz rám Semmit nem kérdezek senkitől rólad, másra figyelek, könnyebb lesz, a hidegre mondjuk, itt ez a rezgő nyomorúság az utcán, lélegzik, hogy fázhat, jobban zavar a mi bánatunknál, lüktetve rohan a karácsony, még ez is, a rend megzökkent, Tündér Sziszi,felborult minden működő, csatangol benned egy elvándorolt mellszövet, aznap, amikor indult, kövér, nagy halakról álmodtál, akkorákról, mint egy hetes busz, a lehetőségek ígéretét akkor válthatta fel az elvesztéstől való félelem. Ezüst, nagy halakon lépkedtünk az álmodban, Tündér Sziszi, mintha hatalmas minták lettek volna alattunk, holdasak, de igazi halak voltak, a legszebb rám nézett, beszélt oldalra fordított okos fejével, nem értettem, mit mond és mit akar, a te álmod volt, nem az enyém, álltál a gyönyörű holdhalon, lassan kezdtél el csúszni, mindjárt bajban leszel, gondoltam, megemellek, magam fölé toltak, fogást kerestem, éreztelek, kezemben voltak a megamellek, megcsúsztam én is, nem bírtalak tartani. Az én álmom más volt aznap, keltek a fények, autóban ültünk, mondom inkább jelenben, nem látok ki jól, elmosódik minden, eső eshet, vagy valami még rosszabb, várom az ütközést, tartom görcsben a kormányt, különös, még mindig nem csattanunk, fájni fog, mégse félek, oldalra nézek, itt se vagy, mellettem ültél, biringáztál az előbb, ólomlábakon járnak a másodpercek, hát meg se halsz velem, de borzasztó, jobb lenne, ha csak álmodnék, hova tűntél, mély tengerlány, Tündér Sziszi, szép szerelmesem? Tiszta női hang ébreszt, azt mondja: „fal”, a te hangod ez az én álmomban, fekszünk, ezt nem értem, hogyhogy válaszolsz, víz jön majd szembe vagy a semmi, ezen tűnődtem épp, és akkor „fal”, mondod, szóval te meg az én álmomat látod hunyt szemed mögött, és beleszólsz, nem voltál velem, mikor majdnem meghaltam, gyámoltalan leszek most már, mint egy kabátját ki-be gomboló ember, rajzolj rám holdat, Tündér Sziszi, akkor olyan lesz, mintha ébrednénk, és álmunkat befutná egy szép, lelakkozott szőlőgyökér. Gábor Áron munkája TÁRCATÁR - Kántor Péter Az asztalnál ült, és bámult maga elé. Már nem is tudta, mióta bámul így maga elé, miközben odakint hópely­­hek kavarogtak, aztán elállt a havazás, lassan kivilágosodott az ég, kisimult a fák bőre, és megduzzadtak a karcsú ágak. Egy reccsenés, mint mikor vala­ki kinyújtóztatja a karjait, az egész tör­zsét. A szobán végigsöpört valami kis kóbor márciusi szél, aztán újra csönd lett, egykedvű, hangtalanul hullámzó némaság. - Nálam senki se szeret vadabbul! - hallotta hirtelen a háta mögül. Mint egy kiáltás, úgy hangzott, pedig halkan mondta, szin­te suttogta valaki. Felhasította, feldúlta a csöndet az a kihívó, dacos hang. Érezte, ahogy a tarkója megdermed. Ismeri ezt a hangot va­lahonnan, és akkor nyilván a személyt is ismeri, akihez tarto­zik. Hát persze, egy fiatal lány, de hogy kerül ide? Talán meg­beszéltek valamit? Nem, nem, ő nem beszélt meg semmit, nem emlékszik, sajnálja. Egyébként is, hány óra van most? Nemsokára el kell mennie, és addig még szeretne valami értelmes dolgot csinálni. Azon igyek­szik, de nehezen halad, ki tudja, miért. A nyaka megfeszült, félig megfordult, felállt, látta, ahogy a lány keskeny kezével idegesen a fejéhez kap, mint aki egy katicaboga­rat akar elhessegetni, ami a hajába akadt, vagy nem is katicaboga­rat, hanem valami nagyobb, verdeső lepkét, abban a vörösesbar­na zuhatagban. Mit válaszoljon neki, és kell-e valamit válaszolnia egyáltalán? Vár tőle valamilyen választ a lány, vagy ez csak egy olyan kijelentés, amit tudomásul kell venni? Mert akkor tudomásul veszi, és kész. Közben valahogy észrevette a bőrsarut a meztelen lábán. - Hogy­hogy nem fázik? - gondolta­­, és csak nézte azt a kecses, meztelen lábfejet. - Milyen fehér! - Megyek, csinálok egy teát. - Úgy mondta ezt, mint egy diák, akit kihívtak felelni, és már ott áll a tábla előtt, krétával a kezében, és hangosan magyarázza, amit a táblára készül felír­ni. - Most csinálok egy zöld teát. Vagy egy feketét. - És elin­dult a konyha felé. ) - egy kötéltáncos feljegyzéseiből - hommage à Mándy Iván Úgy érezte, sose jut el a konyháig, de aztán mégis. Ott állt a pult előtt, fél kézzel belekapaszkodott a vízcsapba. - Ne törődj velem, menj csak nyugodtan - vetette utána lány, mint egy sálat, ami hurokként tekeredett a nyaka köré. És még hozzáfűzte: - Nem jövök többet, nem zavarlak soha többé. Csi­náld csak a teádat. A hangja olyan szálkás, vékony. Olyan sértett hang. - Elmegyek Japánba - hallotta a lányt valahonnan messziről. Japánba? Miért pont Japánba? Ott jobb a sushi? Na és ha oda? Hát akkor menjen, menjen már! Induljon! Mire vár? -Japánba vagy Indiába. Vagy valahová a Magas-Tátrába, a fe­nyők közé - mondta a lány, és mintha máris ott állt volna azok kö­zött a magas fenyők között. Egy kis mozdulatot tett, mint aki meg akar pördülni maga körül. Talán táncolni akar? Csak úgy magában? Nagyon is lehet­séges. Na és ő? Neki milyen szerepet szán? Tapsoljon a tánc végén? Vagy azt hiszi, hogy megy vele, Stary Smokovec, Strbské Pleso, tudom is én, és ott kergetőznek majd a fák közt, mint egy rossz filmben? Vagy hogy együtt megmásszák a Tátra havas csúcsait mind, sorban egymás után? Egyszerre eszébe jutott az a meredek hegyoldal a Duna fölött. Csupa sár, nincs rajta se fű, se fa, amiben meg lehetne kapaszkod­ni. - Gyerünk, gyerünk, ne álljunk meg! Már nincsenek messze a Vadálló-kövek! - A fülében dübörgött a saját lihegése. - A Prédi­kálószék! Istenem, a Prédikálószék! Eljut-e még oda egyszer? És egyáltalán, hova jut még el? Egy pillanatra megszédült. Nem tudta, hol van. Milyen folyo­só ez? Mit keres ő ezen a folyosón? - Döbbenetes, hogy minden alkalommal ugyanazt mondja! Szóról szóra ugyanazt! - egy férfi sietett el mellette sötétkék öl­tönyben, nyakkendőben. Csak úgy odavetette neki, halk, bizal­mas hangon: - Ugyanazt, ugyanazt mindig! Hát nem döbbene­tes? - és már el is tűnt. Kiről beszélt ez az öltönyös ember? Csak nem róla? Róla beszélt, semmi kétség! Szaladjon utána? Állítsa meg? Von­ja felelősségre? Mit tegyen? És ha minden alkalommal ugyanazt gondolja? Talán bűn ugyan­azt gondolni? Akkor ne mondjon semmit, hallgasson, mint a csuka! Mintha az olyan könnyű volna. Vagy találjon ki valami egészen újat. Igen, valami meghökken­tő, frappáns szöveget, amivel saját magát is meglepné. Ó, az jó lenne! Már felforrt a víz, már elkészült a tea, egy olyan zacskós jázmin­tea. A gőzölgő pohár fölé hajolt, mint egy jövendőmondó. De hát mit tud ő a jövőről? Annyit se, mint a múltról. Vagy nagyjából annyit. Vagy nem, mégse. De igen. Nem. Egy dobogón állt, egy üres teremben. Mikrofonpróba? Mind­járt szavalni kell, és ő még nem írta meg a versét. Még hiányzik a vége. És a közepéből is egy rész, azt még át kéne nézni. - Ha lehet, tekintsük ezt az egészet afféle háttérinformációnak - nem mondta, csak gondolta. Vagy ha mondta is, csak úgy maga elé. Közben elszántan mosolygott. De hát miféle háttérinformációnak? Miről beszél? Mégis, mit képzel? Na nem, ez azért túlzás! A lány teljesen elfeledve csak úgy állt ott, nekidőlve az ajtófél­fának, mint egy odatapadt, nedves, kába levél. Hogy fog ő innen Japánba jutni? Indiába! A Magas-Tátrába, a fenyők közé - egyál­talán, hogy fog kijutni innen? Aztán hirtelen hangos ajtócsapódás, bumm, valaki bevághatta maga mögött az ajtót. Mert ez nem a szél volt, nem, nem a szél. - Uramisten, most mi lesz? Egy látogatás ÉLET ÉS­# IRODALOM ] 14 2013. MÁRCIUS 22. -!

Next