Élet és Irodalom, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-26. szám)

2013-04-26 / 17. szám - Keresztury Tibor: Egy hivatásos menekülő • Barnás Ferenc Aegon-díja elé (11. oldal) - Majtényi György: Mit kezdjünk a Kádár-korral? (11-12. oldal)

Egy hivatásos menekülő a Legon Barnás Ferenc Aegon-díja elé Művészeti Díj Válltáska, papír, cigaretta. Ezek nélkül élő ember nem láthatta azt a különös figurát, aki 1982-ben feltűnt a Debreceni Egyetem Bölcsészkarán. Gondol­tuk, jegyzetel, de aztán kiderült, nagyobb a baj: dolgozik, voltaképpen egy­folytában, ám e dolgozás tárgyát sosem fedte fel. Jó pár évvel idősebb volt ná­lunk, s magáról csak keveseknek árult el valamit - mindez tovább árnyalta azt a furcsa viszonyt a világhoz, mely a bezárkózó különállás és az elemi kíván­csiság elegyéből állt össze egyfajta azonnal érzékelhető szuverenitássá. Mint­ha egy burok vette volna körül - volt egy megközelíthetetlen része, amihez senkit nem engedett közel. Röpke tizenöt évig gyűltek a cetlik, míg a munka titokzatos tárgya., Az élősködő című regény formájában testet öltött. Nem kap­kodta el.” Nem azért idézem itt az elején a Litem márciusi nagyinterjújának felvezető sorait, hogy e rangos elismerés szempontjából teljességgel indiffe­­rens személyes emlékeimmel traktáljam Önöket, hanem mert a helyzet a meg­jelent könyvek tükrében (Az élősködő, 1997; Bagatell, 2000; A kilencedik, 2006) sok szempontból ma is ugyanaz. Az Aegon-díjhoz vezető út legelső bátortalan lépései óta ugyanaz a talányos, zárkózott, elvarázsolt figura rója kitartóan a köröket a pesti flaszteren, s közben szünet nélkül dolgozik, fejben mindent feljegyez. Fáradhatatlansága arra vall, hogy azóta sincs megoldva megnyug­tató módon semmi - a kérdések zöme ma is aktuális, minden jel szerint. Van azért egy aprócska különbség. Ez a megoldatlanság időközben saját nyelvet és formát öltve a kortárs magyar irodalom egyik karakteres, összeté­veszthetetlen írói világát teremtette meg. Barnás Ferenc személyében ma egy brancsokon és táborokon kívül maradt, az irodalmi élettől tartózkodó, a nyájszellemtől mentes, sikereit kizárólag ön­magának köszönhető, független és üdítően szabad írót díjazunk. Igazi self made man, akinek nem köti meg a kezét semminemű konvenció, minta, külső elvárás, igazodni akarás. Helyenként hallható egy kis Thomas Bernhard, Haj­nóczy, Nádas és Krasznahorkai - soha rosszabb társaságot - a mondatok rit­musában, ám a negyedik könyv, az immár Aegon-díjas Másik halál már vég­képp kifogott, teljesen eredeti attitűdöt, hangot, egyéni látásmódot hoz mai prózánk folyamába. Olyan regénypoétikát, melyben a pszichés összeomlás elleni küzdelem, a belső állapotváltozások mechanizmusa - mint meghatáro­zó tematika - felülírja ugyan a hagyományos történetmesélés ambícióját, ki­dolgozottsága, önreflexív szemléletmódja mégis kívül tartja ezt a művet a ma­gyar próza önsajnálattal teli, pszichologizáló szólamán. Evvel együtt kétségtelen, hogy bár a Másik halál roppant láttató erővel, több­nyire konkrétan beazonosítható módon, emlékezetes mellékszereplők egész sorát megmozgatva felkeni a regény tér vásznára az ábrázolt világ külső, dön­tően terézvárosi helyszíneit, a rendszerváltás éveinek hangulatát, egyes ese­ményeit, a külső rögzítés, a pontos megfigyelés mindenekelőtt a széthullás, a démonok előli menekülés eszköze. Teremtsen mégoly eleven hősöket a főa­lak írói ambícióit anyagilag is támogató, később öngyilkosságba menekülő német pincértől a Grófnőig, s a pesti bérház lakóitól a múzeumi kollegákig, a tekintet Barnásnál döntően belülre fókuszál: „egy idő után­­ úja - azt figyel­tem meg magamon, hogy valami elkezdi élni a saját életét az én saját életem­ben”. És innentől végképp nincs mese: miközben a külső cselekmények szint­jén sok esetben azt sem lehet tudni, mi is történt valójában, azt meg végképp nem, hogy mikor és hogyan, a belső állapot mechanizmusának, a rögeszmék, mániák, kényszerek és szorongások természetének feltérképezése egyre mé­lyebb rétegekbe jut. Olyan magával ragadó erővel, hogy ha egy mondatban kéne megneveznem a mű legnagyobb erényét és történeti hozadékát, akkor azt mondanám, hogy Barnás hiteles nézőpontot és főképpen - a mai prózánk­ban egyedülálló - nyelvet talál itt ahhoz, hogy a mindannyiunk élete alatt ott lapuló másik élet legautentikusabb hírhozója, krónikása legyen. Nem mondhatnám, hogy túl vidám, amit ott lát, s amit látunk általa: az ol­vasó nem ezen a könyvön fogja betegre röhögni magát. A regény világában minden és mindenki a téboly határán egyensúlyozik, zaklatott, de legalábbis súlyosan nyomott - a negyvenes-ötvenes éveiben járó, tanárként, utcazenész­ként, képtári teremőrként színre lépő főhős fragmentált története mégsem lesz nyomasztó egyáltalán. Talán mert nincs túlhúzva a dráma, s mert a szerző ará­nyos szerkezetbe fogja az elterelés céljából kifelé fordított figyelem tapaszta­lati tényeit és a lélek elfojthatatlan, baljós üzeneteit. Nincs feloldás, vigasz, hap­py end; az író nem adja olcsón, nem nyújt segítő kezet, ám a regény végső for­májában mégsem a reménytelenség apoteózisa, hanem a szembenézés méltó­ságában, az el nem fordult tekintet éthoszában testet öltő tántoríthatatlan ön­vizsgálat nagyszabású, emlékezetes irodalmi megvalósulása lesz. Az pedig, az önvizsgálat nagyon is ránk fér per pilanat, egyénileg éppúgy, mint össztársadalmilag: az egzisztenciális, morális, szellemi és lelki széthullás állandósult közege, az összeomlás előérzete Barnás Ferenc regényét különös­képp aktuálissá teszi. „Nem, nem lett könnyebb, éppen csak határozottabbá váltak körülöttem bizonyos részletek” - úja összegzésképp, mégis épp ezek a részletek adnak kapaszkodót a permanens örvényben ahhoz, hogy a bennünk lakozó másik kontrollálható legyen. Mindehhez a vérprofi eszköztár, a meg­talált, minden elemében uralt saját nyelv elengedhetetlen kritérium. Mint ahogy az is, hogy az életrajzi elemekre támaszkodó író képes legyen regény­beli önmagától eltartani önmagát. „Nem, én nem vagyok író, én az írást csak mint eszközt használom” - mon­datja a Grófnőnek egy helyen a narrátorral Barnás. Rossz hírem van, Ferenc, de, ettől a könyvtől végképp, e helyről üzenem. A mai naptól teljességgel alap talán minden mentegetőzés. Nem lehet megúszni, az A-ligában játszol, mos­tantól élesbe’ megy. Megnyugtató, örömteli, jó hír viszont, hogy a csaknem egyedenként meg­maradt, ám mindenképp a legrangosabbnak számító magánalapítású, füg­getlen szakmai díj az idén is jó kezekbe került. Egy olyan regény elismerése­ként, mely habkönnyű szórakozás helyett felkavaró élményt, minőségi irodal­mat kínál. Élni segít. Keresztury Tibor (Elhangzott április 21-én a könyvfesztiválon rendezett díjátadáson.) 2013. ÁPRILIS 26. ) é Mit kezdjünk a Kádár-korral? MAJTÉNYI GYÖRGY „...pártjának élén megteremtette a magyar történelem egyetlen hozzávetőlegesen POL­GÁRI, sikeres, folyamatosan fejlődő korsza­kát” (Tamás Gáspár Miklós: Kádár János a magyar nép szívében, ES, 2012/21., máj. 25.). „...olyasmit vitt vég­hez, amiért önmagában a magyar törté­nelem legpozitívabb személyiségei között kelle­ne számon tartani” (Széky János: Nyo­morból ki, nyomorba vissza, ES, 2013/14., ápr. 5.) Le lehet-e írni ilyesmit Ká­dár János országlása kapcsán? Sze­rintem igen, végül is bármit. Csak kérdés, hogy érdemes-e. Ez nemcsak tartalmi, hanem annál sokkal alap­vetőbb nyelvi, esztétikai kérdés. A történetírás fikció, vagy ha nem, akkor majdnem az. Az elbeszélő sza­badsága itt is szinte határtalan, de nem végtelen. A legtöbbször hivatkozott történelemelmélettel foglalkozó szer­ző alighanem Hayden White. Leghí­resebb, immár klasszikus munkája, a Metahistory, számos történészt inspirált itthon is. (White, Hayden: Metahis­tory: The Historical Imagination in Nine­teenth-Century Europe, Baltimore, 1973.) Könyvében a XIX. századi európai „történeti tudatot” elemzi, de a mun­ka nem csak erről szól. Alapvető üze­nete, hogy a történelmi munkákra szin­tén alkalmazhatók a narratológia szem­pontjai, mert szövegek, és mert szer­zők alkotásai (akkor is, ha ilyenek, meg akkor is, ha olyanok, akkor is, ha tu­datában vannak ennek és akkor is, ha nem). Lehet elemezni őket a cselekmé­­nyesítés, a formális érvelés és az ideo­lógiai vonatkoztatások alapján. A történetíró, akárcsak a szépíró, logikus érvelésen (és tényként kezelt információkon) alapuló elbeszélést alkot. Ehhez archetipikus cselek­ménystruktúrákat alkalmaz, tehát vá­logat innen is, onnan is. Megkeresi a neki legmegfelelőbb formát, és ez így vagy úgy, de meghatározza a tar­talmat. A múltról szóló szövegek ol­vasásakor (és írásakor) nem csupán a cselekményre magára (az adatok­ra, a lehetséges összefüggésekre vagy a szereplőkre) figyelhetünk, hanem a cselekményesítésre (a történetszö­vés mikéntjére) is. -Hogyan, milyen keretek között le­het elbeszélni ma a Kádár-kor tör­ténelmét? Az idézett írások kapcsán is ez a legfontosabb kérdés szerin­tem. A múlt értelmezéséhez a ténye­ket úgyis legyártják azok a történé­szek, akik a semlegesnek, objektív­nak ható történetírást tekintik fel­adatuknak (és eközben szintén meg­vívják saját harcaikat). (1.) Tragikus hős volt-e Kádár János? Ta­lán igen, talán nem. A cselekményesítés négy alapvető módozata Hayden White szerint a ro­mantikus, tragikus, komikus és a sza­tirikus elbeszélés.­­A komédiában a hősök végül legyőzik az előttük tor­nyosuló akadályokat, a románc egy vágyott, valójában csak elképzelt múlt­béli világ szépségéről szól, a tragédia a főhős tragikus elbukásának történe­te, a szatíra viszont sokfajta képet fel­villant a múltból, és így mindegyik­től távolságot tart. (White azt állítja, a mestertörténészek képesek arra, hogy szövegükben látszólag ellentmondá­sos eszközöket alkalmazva feszültsé­get és ezzel igazi dinamikát teremtse­nek.) Kádár János élettörténetét utó­lag nehéz, szinte lehetetlen (a vég, azaz utolsó éveinek és a rendszer bu­kásának ismeretében) a komédia ke­retein belül elbeszélni. A kortárs ér­tékelések persze döntően még ilyenek voltak. A Kádár-kor világára való em­lékezés ma viszont sokszor nosztalgi­kus képekkel telített, és így alapvető­en a románc műfajára emlékeztet. Ilyen írás Széky Jánosé is, amely ar­ról szól, hogy Kádár János átmeneti­leg felszámolta Magyarországon a nélkülözést. „Kádár megoldotta a nyomor, éspedig a többségi, »nemzeti« nyomor Trianon óta megoldatlan problémáját. Csak rosszul” -­úja róla. Rosszul, mert a nyomor visz­­szatért. Alapvető kérdés a cselekmé­nyesítés szempontjából, hogy meny­nyire lehet a Kádár-korról szóló tör­ténetet, és általában a történelem ala­kulását az első titkár személyéhez köt­ni. A korszak történelme ugyanis nem feltétlenül azonos Kádár János törté­netével, és ez megfordítva is igaz. Kádárjános élettörténete a legtöbb­ször ma tragikus elbeszélés, amely a pártember személyes sorsából, életta­pasztalataiból vezeti le döntéseit és végső bukását is innen magyarázza. „Kádár János pokoli élete - Macbethtől Learig - végtelenül távol áll attól a kedélyes semmi­től, amelybe az utókor könnyelmű lenézése bur­kolja...” - állítja Kádár Jánosról meg­emlékezésében Tamás Gáspár Mik­lós - jellemét és sorsát (a kettő H­akleitosz szerint ugyanaz­ a tragikus nagyság jellemzi, ami a huszonegyedik század nézőpontjából szin­te érthetetlen.”Nem alaptalan természe­tesen az élettörténetnek ez az értelme­zése (sem). Kérdéses azonban, hogy Kádár élettörténete, amely ma, visz­­szafelé nézve az eseményeket, tragi­kusnak hat, minden mozzanatában, sőt egyáltalában drámai volt-e. A főhős személyének túlzott közép­pontba állításából következik az a fel­fogás, hogy minden, ami Magyaror­szágon a Kádár-korban történt, az első titkár személyes döntésének eredmé­nye, az ő teljesítménye volt. Vannak veszélyei annak, ha Kádár János min­den cselekedetét (így például az 1956 utáni megtorlást, erre még kitérek) csak az ő vélt vagy valós szempontjainak, saját élettörténetének, ha így fogjuk fel, akkor személyes drámájának a kon­textusában látjuk. Ez a megközelítés ugyanis eltereli a figyelmet más szerep­lők szempontjairól, cselekedeteiről, amelyek különben Kádár János és még inkább a Kádár-kor történetét - a Hay­den White-i értelemben vett - szatírá­vá változtathatnák át. A szatirikus el­beszélés szintén legitim módja lehet(­­ne) a történtek cselekményesítésének, sőt akár még eszköze is a főszereplő deheroizálásának. A történész eljárása is szóképek al­kalmazásán alapul, ilyen a metafora, a metonímia, a szinekdoché és az iró­nia. Ez a négy mestertrópus határoz­za meg a különböző történetírói stílu­sokat. Hayden White szerint a szinek­doché (a metaforát és a metonímiát a történetírás idejében követő trópus) a modern korra jellemző, míg az irónia inkább a posztmodernre. Egyértelmű, hogy számára utóbbi a múlthoz való közelítés legrokonszenvesebb módja. Alkalmazásának leginkább esztétikai és morális oka lehet; esztétikai élményt nyújt az újszerű megközelítés miatt, ugyanakkor morális pozíció, mert a tá­volságtartás eszköze, és mert nem en­gedi meg a közvetlen azonosulást a múlttal (esetenként a főhőssel). Ha Kádár Jánosról azt újuk, hogy egy li­liom (csak példának okáért), vagy „nem démon ”, „Trianonfia” (Széky János), „a magyar Adenauer, a magyar De Gaulle” (Ta­más Gáspár Miklós), az metafora, és szerintem túl szép (ma, róla, nekünk). Ha csak azt, hogy több mint kettőszáz akasztófa, az metonímia, és szintén csak egyvalamit érzékeltet a múltból, és ezáltal el is fed másvalamit. Szerény (volt állítólag más politikai vezetők­höz képest), sikeres (állítólag jólétet teremtett) - ez a két legismertebb szi­nekdoché róla, ám sok tartalma önma­gában egyiknek sincs. Az írott nyelvtől független történel­met alig lehet elképzelni. A nyelvvel így kétségkívül kezdenie kell valamit a történésznek is (mint ahogy minden szerzőnek), ám a történetírásnak alap­vetően nem a költői aktivitás a célja, vagyis, hogy új szóképeket teremtsen, és nem is az esztétikum. A múlt me­taforáinak újakkal való helyettesítése önmagában nem ad választ a törté­nelmi kérdésekre. A történetíró sok­kal inkább a régi szóképek lebontá­sán keresztül, a nyelvi dekonstrukció eszközeivel értelmezheti a múltat. A múlthoz való viszony alakítása (ami a történész munkája is) nem alapul­hat pusztán a megértésen (ki mit mi­ért tett, mit miért fogadott el stb.). Aktív elemzői (alkotói) viszonyt kell kialakítani a múltbéli szövegekhez és azok jelenkori kontextusához egy­aránt. A történetírás a posztmodern értelmezés szerint is professzió, amely­nek megvannak a saját fölismert és fölismerhető szabályai. ,/4 polgári kor nem előttünk van, hanem mö­göttünk” - így magyarázza Tamás Gás­pár Miklós az általa alkotott szóképe­ket. Ez nem lehet más, mint irónia, amely a jelen reménytelenségéről, a ki­­látástalanságról és általában a magyar történelem kisszerűségéről szól. Ez az irónia azonban valamiért nem műkö­dik, mert nem távolít el, hanem köze­lebb hoz - hogy miért, ennek okára még kitérek. (2.) Muszáj-e úgy látnunk a Kádár-kort, mint két szelet száraz kenyér között a pári­zsit? Nem feltétlenül. Hayden White a történetírói érve­lés módjait is négyféleképpen határoz­za meg. Az organicista stratégia álta­lános elveket keres, amikor a történe­lem természetes menetét szemléli, a mechanisztikus gondolkodásmód vi­szont törvényszerűségeket feltételez a történelem folyamatában. A kontex­­tualista értelmezés a jelenségeket saját kontextusukkal, történelmi környeze­tükkel, vagyis az adott időben létező viszonylatokkal magyarázza meg, a formalista érvelés viszont elsősorban poétikai elemzés. Mindkét idézett írás alapvetően me­chanisztikus érvelést alkalmaz, amikor a Kádár-éra lényegét az előzmények­hez (a Horthy-korhoz) és/vagy az utó­történethez (rendszerváltás utáni vi­lág) képest láttatja pozitívnak. Széky János már dolgozata címével (Nyomor­ból ki nyomorba vissza) is azt sugallja, hogy a Kádár-kor átmeneti állapot volt. Ha élesen elválasztjuk egymástól a törté­nelmi korszakokat, akkor ezek között valóban sajátos viszonyt, illetve külön­féle törvényszerűségeket figyelhetünk meg. Az írás logikája szerint a Horthy­­féle kapitalizmusból következett némi átmenet után a Kádár-féle szocializmus (mert annak hibáira adott válasz volt), amely így a társadalmi fejlettség egy magasabb fokának tűnik. Ez sem biz­tos, hogy így volt - pontosabban: nem feltétlenül van így. Annak ma­gyarázata ugyanis, hogy a dolgok mi­ért éppen úgy történtek, ahogy tör­téntek, ismétlem, a feltárás logikájá­ból is következik. Ennek kapcsán most nagyon hasonlókat lehetne le­írni, mint Kádár feltételezett drámá­járól. Végül is minden (vagy szinte minden) a cselekményesítésen, az el­beszélő szándékain múlik. Organicista érveléssel, egyetlen fo­lyamatnak láttatva a múltat, afelett is elmerenghetnénk (önálló értelmet ke­resve az­ idő múlásában), hogy milyen annak az országnak a történelme és a jelene, ahol ma a hétköznapi emberek és mértékadó értelmiségiek is egy dik­tatúra vezetőjének politikusi és (eseten­ként) emberi nagyságát méltatják. De nem érinti igazából a lényeget ez sem. Az alapvető kérdés mégiscsak az, hogy a különböző történelmi korszakokat egymáshoz képest vagy önmagukban (és honnan nézve) vizsgáljuk. A kon­­textualista és a formalista elemzői stra­tégia követői elvetik azt a feltevést, hogy a különböző történelmi korszakok egy­séges, egynemű jelenségek. Ezzel va­lójában az utólagos „látvány” egységét bontják meg. Hayden White elemzé­se szerint a történelmet felfoghatjuk úgy is, mint „látványt”, mint egy finom „hímzést” (A Metahistory bevezetőjének magyar fordítása: White, Hayden:/A tör­ténelem poétikája. Ford.: Kisantal Tamás és Szeberényi Gábor.Aetas. 2001/1. sz. 134-164.). Ezt a szövetet, szövedéket csak úgy érdemes megbontani, felfej­teni, ha ismerjük a szálak futását, az anyag mintázatát, ha rákérdezünk arra, hogy a dolgok miképp kapcsolódnak egymáshoz, tehát minden kort csak a saját összefüggésein, illetve a saját szö­vegein keresztül lehet megérteni - a je­lenből visszatekintve. A kontextualista és a formalista ér­velés is legfeljebb más, de nem több önmagában, mint a másik kettő. Nincs elfogulatlan írás, a történetíró jelen­beli szempontjai és reményei a jövőt illetően alapvetően meghatározzák a mondandóját. Bármennyire töreked­jék is rá, nem a múlt felől nézi a múl­tat. Választásai jelenbeli választások, döntései jelenbeli döntések. (3.) Hát én immár kit válasszak, Horthyt vagy Kádárt? Inkább egyiket se. A történész munkája mindig kötő­dik valamelyik ideológiához is. Hay­den White ismertetett könyvében négy politikai filozófiát különböztet meg (radikalizmus, liberalizmus, anarchiz­mus, konzervativizmus). Ezek sora, persze, szinte tetszőlegesen tovább bővíthető - mindenesetre jó volna, ál­talánosságban is, csak azok közül vá­logatni, amelyek tiszteletben tartják a demokrácia kereteit. (Folytatás a 12. oldalon) AGORA ÉLET ÉS­ B­IRODALOM

Next