Élet és Irodalom, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-26. szám)
2013-04-26 / 17. szám - Keresztury Tibor: Egy hivatásos menekülő • Barnás Ferenc Aegon-díja elé (11. oldal) - Majtényi György: Mit kezdjünk a Kádár-korral? (11-12. oldal)
Egy hivatásos menekülő a Legon Barnás Ferenc Aegon-díja elé Művészeti Díj Válltáska, papír, cigaretta. Ezek nélkül élő ember nem láthatta azt a különös figurát, aki 1982-ben feltűnt a Debreceni Egyetem Bölcsészkarán. Gondoltuk, jegyzetel, de aztán kiderült, nagyobb a baj: dolgozik, voltaképpen egyfolytában, ám e dolgozás tárgyát sosem fedte fel. Jó pár évvel idősebb volt nálunk, s magáról csak keveseknek árult el valamit - mindez tovább árnyalta azt a furcsa viszonyt a világhoz, mely a bezárkózó különállás és az elemi kíváncsiság elegyéből állt össze egyfajta azonnal érzékelhető szuverenitássá. Mintha egy burok vette volna körül - volt egy megközelíthetetlen része, amihez senkit nem engedett közel. Röpke tizenöt évig gyűltek a cetlik, míg a munka titokzatos tárgya., Az élősködő című regény formájában testet öltött. Nem kapkodta el.” Nem azért idézem itt az elején a Litem márciusi nagyinterjújának felvezető sorait, hogy e rangos elismerés szempontjából teljességgel indifferens személyes emlékeimmel traktáljam Önöket, hanem mert a helyzet a megjelent könyvek tükrében (Az élősködő, 1997; Bagatell, 2000; A kilencedik, 2006) sok szempontból ma is ugyanaz. Az Aegon-díjhoz vezető út legelső bátortalan lépései óta ugyanaz a talányos, zárkózott, elvarázsolt figura rója kitartóan a köröket a pesti flaszteren, s közben szünet nélkül dolgozik, fejben mindent feljegyez. Fáradhatatlansága arra vall, hogy azóta sincs megoldva megnyugtató módon semmi - a kérdések zöme ma is aktuális, minden jel szerint. Van azért egy aprócska különbség. Ez a megoldatlanság időközben saját nyelvet és formát öltve a kortárs magyar irodalom egyik karakteres, összetéveszthetetlen írói világát teremtette meg. Barnás Ferenc személyében ma egy brancsokon és táborokon kívül maradt, az irodalmi élettől tartózkodó, a nyájszellemtől mentes, sikereit kizárólag önmagának köszönhető, független és üdítően szabad írót díjazunk. Igazi self made man, akinek nem köti meg a kezét semminemű konvenció, minta, külső elvárás, igazodni akarás. Helyenként hallható egy kis Thomas Bernhard, Hajnóczy, Nádas és Krasznahorkai - soha rosszabb társaságot - a mondatok ritmusában, ám a negyedik könyv, az immár Aegon-díjas Másik halál már végképp kifogott, teljesen eredeti attitűdöt, hangot, egyéni látásmódot hoz mai prózánk folyamába. Olyan regénypoétikát, melyben a pszichés összeomlás elleni küzdelem, a belső állapotváltozások mechanizmusa - mint meghatározó tematika - felülírja ugyan a hagyományos történetmesélés ambícióját, kidolgozottsága, önreflexív szemléletmódja mégis kívül tartja ezt a művet a magyar próza önsajnálattal teli, pszichologizáló szólamán. Evvel együtt kétségtelen, hogy bár a Másik halál roppant láttató erővel, többnyire konkrétan beazonosítható módon, emlékezetes mellékszereplők egész sorát megmozgatva felkeni a regény tér vásznára az ábrázolt világ külső, döntően terézvárosi helyszíneit, a rendszerváltás éveinek hangulatát, egyes eseményeit, a külső rögzítés, a pontos megfigyelés mindenekelőtt a széthullás, a démonok előli menekülés eszköze. Teremtsen mégoly eleven hősöket a főalak írói ambícióit anyagilag is támogató, később öngyilkosságba menekülő német pincértől a Grófnőig, s a pesti bérház lakóitól a múzeumi kollegákig, a tekintet Barnásnál döntően belülre fókuszál: „egy idő után úja - azt figyeltem meg magamon, hogy valami elkezdi élni a saját életét az én saját életemben”. És innentől végképp nincs mese: miközben a külső cselekmények szintjén sok esetben azt sem lehet tudni, mi is történt valójában, azt meg végképp nem, hogy mikor és hogyan, a belső állapot mechanizmusának, a rögeszmék, mániák, kényszerek és szorongások természetének feltérképezése egyre mélyebb rétegekbe jut. Olyan magával ragadó erővel, hogy ha egy mondatban kéne megneveznem a mű legnagyobb erényét és történeti hozadékát, akkor azt mondanám, hogy Barnás hiteles nézőpontot és főképpen - a mai prózánkban egyedülálló - nyelvet talál itt ahhoz, hogy a mindannyiunk élete alatt ott lapuló másik élet legautentikusabb hírhozója, krónikása legyen. Nem mondhatnám, hogy túl vidám, amit ott lát, s amit látunk általa: az olvasó nem ezen a könyvön fogja betegre röhögni magát. A regény világában minden és mindenki a téboly határán egyensúlyozik, zaklatott, de legalábbis súlyosan nyomott - a negyvenes-ötvenes éveiben járó, tanárként, utcazenészként, képtári teremőrként színre lépő főhős fragmentált története mégsem lesz nyomasztó egyáltalán. Talán mert nincs túlhúzva a dráma, s mert a szerző arányos szerkezetbe fogja az elterelés céljából kifelé fordított figyelem tapasztalati tényeit és a lélek elfojthatatlan, baljós üzeneteit. Nincs feloldás, vigasz, happy end; az író nem adja olcsón, nem nyújt segítő kezet, ám a regény végső formájában mégsem a reménytelenség apoteózisa, hanem a szembenézés méltóságában, az el nem fordult tekintet éthoszában testet öltő tántoríthatatlan önvizsgálat nagyszabású, emlékezetes irodalmi megvalósulása lesz. Az pedig, az önvizsgálat nagyon is ránk fér per pilanat, egyénileg éppúgy, mint össztársadalmilag: az egzisztenciális, morális, szellemi és lelki széthullás állandósult közege, az összeomlás előérzete Barnás Ferenc regényét különösképp aktuálissá teszi. „Nem, nem lett könnyebb, éppen csak határozottabbá váltak körülöttem bizonyos részletek” - úja összegzésképp, mégis épp ezek a részletek adnak kapaszkodót a permanens örvényben ahhoz, hogy a bennünk lakozó másik kontrollálható legyen. Mindehhez a vérprofi eszköztár, a megtalált, minden elemében uralt saját nyelv elengedhetetlen kritérium. Mint ahogy az is, hogy az életrajzi elemekre támaszkodó író képes legyen regénybeli önmagától eltartani önmagát. „Nem, én nem vagyok író, én az írást csak mint eszközt használom” - mondatja a Grófnőnek egy helyen a narrátorral Barnás. Rossz hírem van, Ferenc, de, ettől a könyvtől végképp, e helyről üzenem. A mai naptól teljességgel alap talán minden mentegetőzés. Nem lehet megúszni, az A-ligában játszol, mostantól élesbe’ megy. Megnyugtató, örömteli, jó hír viszont, hogy a csaknem egyedenként megmaradt, ám mindenképp a legrangosabbnak számító magánalapítású, független szakmai díj az idén is jó kezekbe került. Egy olyan regény elismeréseként, mely habkönnyű szórakozás helyett felkavaró élményt, minőségi irodalmat kínál. Élni segít. Keresztury Tibor (Elhangzott április 21-én a könyvfesztiválon rendezett díjátadáson.) 2013. ÁPRILIS 26. ) é Mit kezdjünk a Kádár-korral? MAJTÉNYI GYÖRGY „...pártjának élén megteremtette a magyar történelem egyetlen hozzávetőlegesen POLGÁRI, sikeres, folyamatosan fejlődő korszakát” (Tamás Gáspár Miklós: Kádár János a magyar nép szívében, ES, 2012/21., máj. 25.). „...olyasmit vitt véghez, amiért önmagában a magyar történelem legpozitívabb személyiségei között kellene számon tartani” (Széky János: Nyomorból ki, nyomorba vissza, ES, 2013/14., ápr. 5.) Le lehet-e írni ilyesmit Kádár János országlása kapcsán? Szerintem igen, végül is bármit. Csak kérdés, hogy érdemes-e. Ez nemcsak tartalmi, hanem annál sokkal alapvetőbb nyelvi, esztétikai kérdés. A történetírás fikció, vagy ha nem, akkor majdnem az. Az elbeszélő szabadsága itt is szinte határtalan, de nem végtelen. A legtöbbször hivatkozott történelemelmélettel foglalkozó szerző alighanem Hayden White. Leghíresebb, immár klasszikus munkája, a Metahistory, számos történészt inspirált itthon is. (White, Hayden: Metahistory: The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe, Baltimore, 1973.) Könyvében a XIX. századi európai „történeti tudatot” elemzi, de a munka nem csak erről szól. Alapvető üzenete, hogy a történelmi munkákra szintén alkalmazhatók a narratológia szempontjai, mert szövegek, és mert szerzők alkotásai (akkor is, ha ilyenek, meg akkor is, ha olyanok, akkor is, ha tudatában vannak ennek és akkor is, ha nem). Lehet elemezni őket a cselekményesítés, a formális érvelés és az ideológiai vonatkoztatások alapján. A történetíró, akárcsak a szépíró, logikus érvelésen (és tényként kezelt információkon) alapuló elbeszélést alkot. Ehhez archetipikus cselekménystruktúrákat alkalmaz, tehát válogat innen is, onnan is. Megkeresi a neki legmegfelelőbb formát, és ez így vagy úgy, de meghatározza a tartalmat. A múltról szóló szövegek olvasásakor (és írásakor) nem csupán a cselekményre magára (az adatokra, a lehetséges összefüggésekre vagy a szereplőkre) figyelhetünk, hanem a cselekményesítésre (a történetszövés mikéntjére) is. -Hogyan, milyen keretek között lehet elbeszélni ma a Kádár-kor történelmét? Az idézett írások kapcsán is ez a legfontosabb kérdés szerintem. A múlt értelmezéséhez a tényeket úgyis legyártják azok a történészek, akik a semlegesnek, objektívnak ható történetírást tekintik feladatuknak (és eközben szintén megvívják saját harcaikat). (1.) Tragikus hős volt-e Kádár János? Talán igen, talán nem. A cselekményesítés négy alapvető módozata Hayden White szerint a romantikus, tragikus, komikus és a szatirikus elbeszélés.A komédiában a hősök végül legyőzik az előttük tornyosuló akadályokat, a románc egy vágyott, valójában csak elképzelt múltbéli világ szépségéről szól, a tragédia a főhős tragikus elbukásának története, a szatíra viszont sokfajta képet felvillant a múltból, és így mindegyiktől távolságot tart. (White azt állítja, a mestertörténészek képesek arra, hogy szövegükben látszólag ellentmondásos eszközöket alkalmazva feszültséget és ezzel igazi dinamikát teremtsenek.) Kádár János élettörténetét utólag nehéz, szinte lehetetlen (a vég, azaz utolsó éveinek és a rendszer bukásának ismeretében) a komédia keretein belül elbeszélni. A kortárs értékelések persze döntően még ilyenek voltak. A Kádár-kor világára való emlékezés ma viszont sokszor nosztalgikus képekkel telített, és így alapvetően a románc műfajára emlékeztet. Ilyen írás Széky Jánosé is, amely arról szól, hogy Kádár János átmenetileg felszámolta Magyarországon a nélkülözést. „Kádár megoldotta a nyomor, éspedig a többségi, »nemzeti« nyomor Trianon óta megoldatlan problémáját. Csak rosszul” -úja róla. Rosszul, mert a nyomor viszszatért. Alapvető kérdés a cselekményesítés szempontjából, hogy menynyire lehet a Kádár-korról szóló történetet, és általában a történelem alakulását az első titkár személyéhez kötni. A korszak történelme ugyanis nem feltétlenül azonos Kádár János történetével, és ez megfordítva is igaz. Kádárjános élettörténete a legtöbbször ma tragikus elbeszélés, amely a pártember személyes sorsából, élettapasztalataiból vezeti le döntéseit és végső bukását is innen magyarázza. „Kádár János pokoli élete - Macbethtől Learig - végtelenül távol áll attól a kedélyes semmitől, amelybe az utókor könnyelmű lenézése burkolja...” - állítja Kádár Jánosról megemlékezésében Tamás Gáspár Miklós - jellemét és sorsát (a kettő Hakleitosz szerint ugyanaz a tragikus nagyság jellemzi, ami a huszonegyedik század nézőpontjából szinte érthetetlen.”Nem alaptalan természetesen az élettörténetnek ez az értelmezése (sem). Kérdéses azonban, hogy Kádár élettörténete, amely ma, viszszafelé nézve az eseményeket, tragikusnak hat, minden mozzanatában, sőt egyáltalában drámai volt-e. A főhős személyének túlzott középpontba állításából következik az a felfogás, hogy minden, ami Magyarországon a Kádár-korban történt, az első titkár személyes döntésének eredménye, az ő teljesítménye volt. Vannak veszélyei annak, ha Kádár János minden cselekedetét (így például az 1956 utáni megtorlást, erre még kitérek) csak az ő vélt vagy valós szempontjainak, saját élettörténetének, ha így fogjuk fel, akkor személyes drámájának a kontextusában látjuk. Ez a megközelítés ugyanis eltereli a figyelmet más szereplők szempontjairól, cselekedeteiről, amelyek különben Kádár János és még inkább a Kádár-kor történetét - a Hayden White-i értelemben vett - szatírává változtathatnák át. A szatirikus elbeszélés szintén legitim módja lehet(ne) a történtek cselekményesítésének, sőt akár még eszköze is a főszereplő deheroizálásának. A történész eljárása is szóképek alkalmazásán alapul, ilyen a metafora, a metonímia, a szinekdoché és az irónia. Ez a négy mestertrópus határozza meg a különböző történetírói stílusokat. Hayden White szerint a szinekdoché (a metaforát és a metonímiát a történetírás idejében követő trópus) a modern korra jellemző, míg az irónia inkább a posztmodernre. Egyértelmű, hogy számára utóbbi a múlthoz való közelítés legrokonszenvesebb módja. Alkalmazásának leginkább esztétikai és morális oka lehet; esztétikai élményt nyújt az újszerű megközelítés miatt, ugyanakkor morális pozíció, mert a távolságtartás eszköze, és mert nem engedi meg a közvetlen azonosulást a múlttal (esetenként a főhőssel). Ha Kádár Jánosról azt újuk, hogy egy liliom (csak példának okáért), vagy „nem démon ”, „Trianonfia” (Széky János), „a magyar Adenauer, a magyar De Gaulle” (Tamás Gáspár Miklós), az metafora, és szerintem túl szép (ma, róla, nekünk). Ha csak azt, hogy több mint kettőszáz akasztófa, az metonímia, és szintén csak egyvalamit érzékeltet a múltból, és ezáltal el is fed másvalamit. Szerény (volt állítólag más politikai vezetőkhöz képest), sikeres (állítólag jólétet teremtett) - ez a két legismertebb szinekdoché róla, ám sok tartalma önmagában egyiknek sincs. Az írott nyelvtől független történelmet alig lehet elképzelni. A nyelvvel így kétségkívül kezdenie kell valamit a történésznek is (mint ahogy minden szerzőnek), ám a történetírásnak alapvetően nem a költői aktivitás a célja, vagyis, hogy új szóképeket teremtsen, és nem is az esztétikum. A múlt metaforáinak újakkal való helyettesítése önmagában nem ad választ a történelmi kérdésekre. A történetíró sokkal inkább a régi szóképek lebontásán keresztül, a nyelvi dekonstrukció eszközeivel értelmezheti a múltat. A múlthoz való viszony alakítása (ami a történész munkája is) nem alapulhat pusztán a megértésen (ki mit miért tett, mit miért fogadott el stb.). Aktív elemzői (alkotói) viszonyt kell kialakítani a múltbéli szövegekhez és azok jelenkori kontextusához egyaránt. A történetírás a posztmodern értelmezés szerint is professzió, amelynek megvannak a saját fölismert és fölismerhető szabályai. ,/4 polgári kor nem előttünk van, hanem mögöttünk” - így magyarázza Tamás Gáspár Miklós az általa alkotott szóképeket. Ez nem lehet más, mint irónia, amely a jelen reménytelenségéről, a kilátástalanságról és általában a magyar történelem kisszerűségéről szól. Ez az irónia azonban valamiért nem működik, mert nem távolít el, hanem közelebb hoz - hogy miért, ennek okára még kitérek. (2.) Muszáj-e úgy látnunk a Kádár-kort, mint két szelet száraz kenyér között a párizsit? Nem feltétlenül. Hayden White a történetírói érvelés módjait is négyféleképpen határozza meg. Az organicista stratégia általános elveket keres, amikor a történelem természetes menetét szemléli, a mechanisztikus gondolkodásmód viszont törvényszerűségeket feltételez a történelem folyamatában. A kontextualista értelmezés a jelenségeket saját kontextusukkal, történelmi környezetükkel, vagyis az adott időben létező viszonylatokkal magyarázza meg, a formalista érvelés viszont elsősorban poétikai elemzés. Mindkét idézett írás alapvetően mechanisztikus érvelést alkalmaz, amikor a Kádár-éra lényegét az előzményekhez (a Horthy-korhoz) és/vagy az utótörténethez (rendszerváltás utáni világ) képest láttatja pozitívnak. Széky János már dolgozata címével (Nyomorból ki nyomorba vissza) is azt sugallja, hogy a Kádár-kor átmeneti állapot volt. Ha élesen elválasztjuk egymástól a történelmi korszakokat, akkor ezek között valóban sajátos viszonyt, illetve különféle törvényszerűségeket figyelhetünk meg. Az írás logikája szerint a Horthyféle kapitalizmusból következett némi átmenet után a Kádár-féle szocializmus (mert annak hibáira adott válasz volt), amely így a társadalmi fejlettség egy magasabb fokának tűnik. Ez sem biztos, hogy így volt - pontosabban: nem feltétlenül van így. Annak magyarázata ugyanis, hogy a dolgok miért éppen úgy történtek, ahogy történtek, ismétlem, a feltárás logikájából is következik. Ennek kapcsán most nagyon hasonlókat lehetne leírni, mint Kádár feltételezett drámájáról. Végül is minden (vagy szinte minden) a cselekményesítésen, az elbeszélő szándékain múlik. Organicista érveléssel, egyetlen folyamatnak láttatva a múltat, afelett is elmerenghetnénk (önálló értelmet keresve az idő múlásában), hogy milyen annak az országnak a történelme és a jelene, ahol ma a hétköznapi emberek és mértékadó értelmiségiek is egy diktatúra vezetőjének politikusi és (esetenként) emberi nagyságát méltatják. De nem érinti igazából a lényeget ez sem. Az alapvető kérdés mégiscsak az, hogy a különböző történelmi korszakokat egymáshoz képest vagy önmagukban (és honnan nézve) vizsgáljuk. A kontextualista és a formalista elemzői stratégia követői elvetik azt a feltevést, hogy a különböző történelmi korszakok egységes, egynemű jelenségek. Ezzel valójában az utólagos „látvány” egységét bontják meg. Hayden White elemzése szerint a történelmet felfoghatjuk úgy is, mint „látványt”, mint egy finom „hímzést” (A Metahistory bevezetőjének magyar fordítása: White, Hayden:/A történelem poétikája. Ford.: Kisantal Tamás és Szeberényi Gábor.Aetas. 2001/1. sz. 134-164.). Ezt a szövetet, szövedéket csak úgy érdemes megbontani, felfejteni, ha ismerjük a szálak futását, az anyag mintázatát, ha rákérdezünk arra, hogy a dolgok miképp kapcsolódnak egymáshoz, tehát minden kort csak a saját összefüggésein, illetve a saját szövegein keresztül lehet megérteni - a jelenből visszatekintve. A kontextualista és a formalista érvelés is legfeljebb más, de nem több önmagában, mint a másik kettő. Nincs elfogulatlan írás, a történetíró jelenbeli szempontjai és reményei a jövőt illetően alapvetően meghatározzák a mondandóját. Bármennyire törekedjék is rá, nem a múlt felől nézi a múltat. Választásai jelenbeli választások, döntései jelenbeli döntések. (3.) Hát én immár kit válasszak, Horthyt vagy Kádárt? Inkább egyiket se. A történész munkája mindig kötődik valamelyik ideológiához is. Hayden White ismertetett könyvében négy politikai filozófiát különböztet meg (radikalizmus, liberalizmus, anarchizmus, konzervativizmus). Ezek sora, persze, szinte tetszőlegesen tovább bővíthető - mindenesetre jó volna, általánosságban is, csak azok közül válogatni, amelyek tiszteletben tartják a demokrácia kereteit. (Folytatás a 12. oldalon) AGORA ÉLET ÉS BIRODALOM