Élet és Irodalom, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-26. szám)

2013-01-25 / 4. szám - Sághy Miklós: Magyar emlékmások - Újabb filmekről és a magyar emlékezetpolitikáról • Feuilleton (13. oldal)

SÁGHY MIKLÓS: 4 * Magyar emlékmások Újabb filmekről és a magyar emlékezetpolitikáról Nemrégiben mutatták be Az emlékmás (Total Re­call, Len Wiseman, 2012) című filmet, egy ko­rábbi, 1990-es alkotás újraforgatott változatát, melynek történetében döntő jelentőségű a fősze­replő saját múltjához fűződő viszonya. A neve­zett karaktert a történet elején úgy hívják, hogy Douglas Quaid, és gyári munkásként tengeti unalmas, szürke életét. Aztán elmegy a Rekall nevű emlékszolgáltató intézménybe, ahol befi­zet egy kalandos, titkos ügynökös történetre, ám amikor ezt a programot az emlékei közé akarják tölteni, akkor kiderül, hogy ő tényleg titkos ügy­nök, s a „művi” emlékek feltöltése helyett a való­di énjét kapja vissza; egyszóval valós emlékeit visszanyerve azzá az emberré (Hauserré) válik, aki a korrupt és diktatórikus vezetést megdöntő lázadás élére áll. Ugyancsak az elmúlt hónapokban mutatták be a Bourne-sorozat új epizódját A Bourne-hagya­­ték (The Bourne Legacy, Tony Gilroy, 2012) című filmet. A széria első darabjában, A Eome-rejtély­­ben (The Bourne Identity, Doug Liman, 2002) a történet problémafelvetése kísértetiesen hason­ló Az emlékmás sztorijának alapvetéseihez. Jason Bourne, az amnéziában szenvedő ügynök ugyan­is, akárcsak Quaid­ Hauser, lázasan igyekszik ki­nyomozni az emlékeiből törlődött múltját, mert csak így derítheti ki, hogy ki ő a jelen valóságá­ban. A múltfeltárás igencsak traumatikus folya­mat számára, hisz szembe kell néznie bérgyilkos énjével, ám csakis e szembesülésen keresztül ve­zet út a reménytelibb jövő irányába, valamint múltjának megismerése teszi lehetővé, hogy - amiképpen ő fogalmaz a filmben - a titkosszol­gálat kötelékéből végre a „saját oldalára álljon”. Jóllehet a Drága besúgott barátaim (Cserhalmi Sára, 2012) című, frissen bemutatott magyar alkotás sem műfaji, sem sok más egyéb vonatkozásban nem hasonlítható a fentebb említett akciófilmek­hez, mindazonáltal mégiscsak van egy közös pont, ami rokoníthatóvá teszi azokkal. Neveze­tesen a történetnek az a vonása, hogy a karakte­rek jelenkori, kérdéses és elbizonytalanodó ön­azonosságát a múlt felé fordulás látszik orvosol­ni. Az egyik fontos jelenetben például egy bizo­­nyos Gyula bácsi azzal a céllal érkezik a levéltár­ba, hogy az őt érintő adatokat megismerve kide­rítse, melyik oldalon is állt ő az államszocializ­mus és az ’56-os forradalom idején. Egészen pon­tosan azt kéri a levéltáros­nőtől, hogy a róla je­lentek személyazonosságán túl „nézzék meg azt is” - idézem - „hogy én nem jelentettem-e, mert most már nem emlékszem semmire se, szeretném tudni, melyik oldalon állok.” Kísértetiesen ha­sonlít ez a kérdésfeltevés - persze összehasonlít­hatatlanul más kontextusban - Jason Bourne di­lemmájára, akinek szintén azt kell kiderítenie, a múltban melyik oldalon állt valójában. Jóllehet az említett filmek párhuzamba állít­hatók a tekintetben, hogy főhőseik jelenkori (ön) azonosságának meghatározását egy olyan múlt felé fordulás garantálhatja, mely nem meg­kérdőjelezhetetlen igazságként, hanem sokkal inkább különböző narratívák lehetőséghalma­zaként áll előttük (ez főleg az Az emlékmás és rész­ben a Drága besúgott barátaim című filmekben szem­beötlő), az amerikai produkciók és a magyar al­kotás (emlékezetpolitikai szempontból) mégis jelentősen eltér egymástól. Fontos különbség p­éldául a magyar és az amerikai hősök között, egy az utóbbiakat fizikai behatás (lövés, erő­szakos agymosás) készteti múltfelejtésre, Gyu­la bácsit és ezzel egyidejűleg a Drága besúgott ba­rátaim című film hőseit viszont valami egészen más (s most ne vegyük számításba az öregkori szenilitást, mely szintén hatással lehet Gyula bá­csi memóriájára). Ez a valami más pedig a ma­gyar társadalom kollektív amnéziája, a múlt (bi­zonyos) traumáitól történő makacs elfordulása, a nyilvános emlékezés teljes és szükséges mun­kájának el nem végzése, egyszóval: az emléke­zetpolitika deficitje. A Drága besúgott barátaim című film lényegében a személyes múltfeltárás alkotása, melyben egy értelmiségiekből álló kisebb baráti társaság kény­telen szembesülni azzal, hogy egyikük (egy Tar Sándor-i írófigura) jelentett a többiekről. Az ügy­nöktörténetek - a szóban forgó mozgóképi alko­táson túl ide sorolhatók még Török Ferenc Apa­csok (2010), valamint Dézsy Zoltán Az ügynökök a Paradicsomba mennek (2010) című újabb filmjei - a­­zelmúlt fel nem tárt elhallgatásait, traumáit ál­lítják a középpontba, hisz az ügynöklisták a rend­szerváltozás óta nem lettek nyilvánossá téve, s a mostani kormány sem támogatta egy erről szóló (múlttisztázó) törvény elfogadását. Az utóbbi év­tizedek mulasztásain túl a régebbi múlt traumái (Trianon, 1944,1945,1956) körül kialakult kon­szenzushiány szintén azt bizonyítja, hogy Ma­gyarország még mindig nem nézett szembe olyan őszintén XX. századi múltjával, amiképpen pél­dául a németek a Harmadik Birodalom súlyos történelmi terhével. Gyula bácsi elől nem egy tit­kosító hivatali rendszer zárja el a múltját (hisz az iratok hozzáférhetők, kikérhetők), hanem a kol­lektív amnézia és a kollektív elhallgatás falai. Ez részben a Kádár-kor múltfelejtés-politikájának a következménye (Apám helyett címmel kitűnő és fon­tos könyvet írt erről a jelenségről György Péter), részben pedig a rendszerváltás óta eltelt idő em­lékezetpolitikájának a hiányossága, hiszen az el­múlt több mint húsz évben sem sikerült a XX. századi Magyarország traumáit pártérdekek ki­zárásával, demokratikus módon feltárni, megvitatni és - egy emlékezetpolitikai minimum kialakítása ér­dekében - alaposan megérteni. Ennek persze látszólag ellentmond, hogy je­lenleg is nagyban és igencsak erőltetetten zajlik a kormányzati szintű múlt felé fordulás. Utca­táblákat cserélnek le, tereket rendeznek át a rég­múlt korok rehabilitálásának, rekonstruálásának nevében, és nem utolsó sorban a magyar irodalom­­történeti kánon szándékolt átírása is javában fo­lyik, gondoljunk csak Kerényi Imre Nemzeti Könyv­tár elnevezésű projektjére, vagy Nyírő József és Tormay Cécile politikai indíttatású (szakmai ér­veket mellőző) kanonizálási kísérletére. Sőt, ugyancsak a kormány megbízásával és anyagi tá­mogatásával olyan festményeket rendelt Keré­nyi, melyek együttesen egy „új” történelmi nar­­ratíva, vagy pontosabban: mitológia kialakításá­ra tesznek kísérletet. Egyszóval igencsak határo­zott a múlt felé fordulás a regnáló kormányzat részéről, és meglehetősen sok adófizetői pénzt fordítanak az elmúlt korok célirányos megidézé­­sére. Ezzel a múltidézéssel azonban legalább egy nagy gond van. Az tudniillik, hogy központosí­tott és széles társadalmi konszenzusra, nyilvános vitára a legkevésbé sem tart igényt. Ebben a for­mában pedig inkább nevezhető direkt, hadd ne mondjam, önkényes múlt(re)konstrukciónak, mint bármiféle demokratikus emlékezetpolitiká­nak, melynek eredményeképpen valódi sok részt­vevős, indulatok és nyilvánvaló pártérdekek nél­küli diskurzus folyhatna Magyarország múlt szá­zadi történelméről, elfojtásairól és frusztrációi­ról. A történelmi traumák a különböző társadal­mi csoportok „magán” traumái maradnak mind­addig, amíg nem kerülnek egy demokratikus, nemzeti diskurzus szintjére. E folyamat végbe­menetele nélkül ugyanakkor megtörténhet az - ami napjainkban is zajlik -, hogy egyes csopor­tok sérelmei, vétségei állami (kormányzati) szint­re kerülnek, másokéi viszont nem. S ez nagyon is irányítottan történik így, annak megfelelően, hogy a regnáló kormányzat a saját identitásának meghatározásakor éppen melyik múlt előásásá­­ban és előtérbe helyezésében érdekelt. A jelenkori magyar társadalom radikális meg­osztottsága, valamint ezzel egyidejűleg a társa­dalmi szolidaritás majdnem teljes hiánya nagy­részt abban gyökerezik, hogy a különböző poli­tikai csoportok a hatalom megszerzése és meg­szilárdítása érdekében először megosztják, majd a minimálisra redukált alternatívák közti válasz­tásra kényszerítik (azaz saját karámjukba terelik) az egymás ellen fordított csoportokat. E folyamat levezénylésében pedig nagyon hatásos eszköz a különböző társadalmi traumák, frusztrációk igény szerinti elővétele, napvilágra hozása, másokénak pedig a múlt homályában tartása. Csakhogy, ami a politikai csatározások rövid távú hatalmi célja­it kielégíti, az nem biztos, hogy Magyarország hosszú távú érdekeit is kellőképpen szolgálja. Az úgynevezett „múlt kártya” mindaddig kijátszha­tó lesz, amíg a múltfeltárás, a múltfeldolgozás fo­lyamatát nem a széles társadalmi konszenzus igé­nye motiválja. A „történelem nyilvános használa­ta által létrejövő kollektív, demokratikus tapasz­talat” (György Péter) nélkül ugyanis nehezen kép­zelhető el a különböző társadalmi csoportok köz­ti konstruktív dialógus. Amennyiben a nemzetet olyan embercsoportként határozzuk meg, „me­lyet a közös emlékek és a közös tervek fűznek ösz­­sze, akkor nálunk mintha a közös emlékek között kevés olyan lenne, ami a közös tervek és közös re­mények alapja, energiaforrása, táplálója lehetne.” - írja Garaczi László igencsak találóan a Fülcimpa, avagy az ideológia malomkövei című, a szóban forgó kérdéskört tárgyaló cikkében, majd néhány sor­ral később így folytatja: hiába „gondolok egyszer­re az urivi hídfőnél megölt nagybátyámra és a ba­rátnőm holokausztban elpusztult nagyszüleire, nincs rá módom, hogy mindezt honfitársaimmal közösen tegyem.” Még egy mozgóképi művet szeretnék említe­ni a magyar emlékezetpolitika adósságai kap­csán, mégpedig Török Ferenc Moszkva tér (2001) című filmjét. Ebben az alkotásban láthatunk egy jelenetet, melynek során az egyik főszereplő, bi­zonyos Petya azt kérdezi a nagymamájától, aki a tévében Nagy Imre újratemetésének közvetíté­sét nézi, hogy kik ezek? Mire a nagyi legyint, hogy majd elmondom, s megkéri unokáját, hogy ugorjon le egy Kőbányaiért a boltba. Ugyanezen film egy másik jelenetében az érettségire készü­lő fiatalok kisebb csoportja a híradót nézi, mely­ben szintén Nagy Imre temetése a téma. A tévé­zők egyike felteszi a kérdést, „ki a csöcs az a Nagy Imre”? Mire a barátja azt válaszolja neki, hogy biztos a Nagy Lajos (ti. az író, aki az irodalmi té­telek közt is szerepel) testvére. Majd ezen mind jót nevetnek. A filmben ábrázolt fiatalok egyéb­ként 1989-ben érettségiznek, éppen a rendszer­­váltás évében. Talán nem véletlen, hogy a Ká­dár-kori amnézia idején felnőtt végzős középis­kolásoknak nincsen történelemtudatuk, s nem is érdeklik őket azok a mélyreható társadalmi vál­tozások, melyek a XX. századi magyar történe­lem sorsfordító eseményeinek tekinthetők. Az azóta középkorúvá érett generációnak az elmúlt húsz évben sem kínáltak olyan emlékezetpoliti­kai alternatívákat, melyek ne a jelenkori magyar társadalom megosztását eredményezték volna. Nem sikerült ezen időszak alatt a múltnak és a szabadság új tapasztalatának a (demokratikus) feldolgozása és megértése, így a régi ellentétek átalakulva ugyan, de új alakban makacsul tovább élnek, tovább öröklődnek. A múlttudatos sorsválasztás (vagyis a „saját ol­dalra állás”) persze nem azt jelenti, hogy az egyén (mint például Az emlékmás vagy A Bourne-rejtély fő­hőse) a közösségen, azaz a mi csoportkijelölő név­más hatókörén kívül kerül. Hanem sokkal inkább azt, hogy a saját helyét és szerepét pontosabban és tudatosabban látja abban a társadalmi rend­szerben, melynek ő is a tevőleges, aktív részese. Az emlékmás című filmben például a főszereplő múlttal történő szembenézése (saját múltjának visszaszerzése) eredményezi azt, hogy Hauser­­ként a Gyarmat társadalmát megváltó forradal­már-vezér (nagyon is aktív társadalmi) szerepébe kerülhet, jóllehet a múlt traumatikus voltának fel­ismeréséig egyszerű gyári munkásként tengeti éle­tét. Nyilván ez az éles szerepváltás a hollywoodi filmek műfaji követelményeinek az eredménye. A múlt megértésének és belátásának hatására nem lesz mindenkiből forradalmár. Viszont annyi min­denképpen megfontolandó az amerikai filmek kapcsán, hogy a múlt feldolgozása és megértése nélkül, sosem lehetünk biztosak abban, hogy nem a félelmeink és az örökölt traumáink irányítják-e öntudatlanul cselekedeteinket és (nemzet)társa­inkhoz fűződő sokrétű viszonyainkat. Jason Bourne a Bourne-széria első részében múltja után nyomozva azt szeretné kideríteni, hogy valójában ki cselekszik, amikor ő cselekszik. Mármint hogy milyen sors­ program (mint ké­sőbb megtudjuk: a Treadstone) irányítja gyilkos mozdulatait. Talán nem véletlen, hogy ennek az epizódnak az angol címe: The Boum­e Identity, vagy­is a Boume identitás; továbbá a Boume vezeték­név hangzásában és alakjában felidézi a ’szüle­tett’ jelentésű angol bom(e) szót. A történet sze­rint Jason Bourne-nak örökölt múltját kell tuda­tosítania (kinyomoznia), hogy „megszülethes­sen” saját (új) identitása. Egyszóval alapos múlt­feltárás nélkül még neki sem megy az új élet kez­dete. (Mint ahogy Gyula bácsinak sem, annak kiderítése, hogy ki is ő tulajdonképpen a jelen va­lóságában.) Mindez kétségtelenül nem kockázatmentes vállalkozás (amiképpen ezt a filmek is bizonyít­ják), ám a befektetett energia, úgy tűnik, megté­rül. Az „emlékezetmunka” eredménye ugyanis a reménytelibb jövő. Ám ez nemcsak a filmekben megjelenő magányos hősök (egyének), hanem közösségek esetében is igaz, melyeknek az ábrá­zolt karakterek a tagjai. A társadalmi programok, amiket a hősökbe „írnak” (Gyula bácsiba is), olyan szerepeket (munkás, forradalmár, bérgyil­kos, jó ember, III/III-as ügynök stb.) körvona­laznak, melyek nem elválaszthatók a közösségi léttől. Vagy ahogyan Jan Assmann fogalmaz a kulturális emlékezet című könyvében: „az emlékezet és az emlékezés alanya mindig az egyes ember marad, aki persze függ azoktól a [társadalmi] »keretektől«, melyek emlékeit szervezik.” Ezért is fontos a magánemlékezetek eltérő élményeit, traumáit egy konszenzusos emlékezetközösség szintjén feloldani, s megérteni. Bármilyen közös­ség közös múlt nélkül nem reménykedhet közös jö­vőben és közös célokban. Az emlékezésből, a múlt­hoz fűződő viszonyból merítheti a jelen társadal­ma csoportidentitásának alapjait, valamint „tám­pontokat a reménykedés és a cselekvés céljaihoz” (Assmann). Az eltérő történelmi tapasztalatok, magánem­lékezetek kollektív, konszenzusos emlékezetté (de nem egyetlen érvényes igazsággá) kovácso­lása (az emlékezetközösség minimumának a ki­alakítása) kétségtelenül nem megy összeütközé­sek, esetenként heves viták nélkül. A társadalom­­történet, a múlt újraírása ugyanis „számtalan, konfliktusokkal teli helyi epizódból, az emléke­zés helyeiért, jogáért, mikéntjéért való küzdelem­ből, az egyes régiók, végül a társadalmi emléke­zet nagy intézményeinek folyamatos reformjá­ból áll össze” (György Péter). E folyamat végig­­vitele nélkül azonban - mely kétségtelenül több konszenzuskészséget és önmérsékletet kíván a mindenkori hatalmon lévőktől -, nem marad más, csak a politikai kurzusokkal változó ma­gyarságmitológiák, a nemzet és a haza fogalmá­nak (teljesen alaptalan) biologista, genetikai (erre utalnak a mostani miniszterelnök szavai: „félázsiai származékok, mint mi vagyunk”, vér szerint be­leszületünk a „turul ősképébe” stb.), ne adj isten, faji alapú és egyéb az aktuális politikai érdekeket szolgáló magyarázatai, melyek nem Magyaror­szág tóléi jövőjét és céljait szolgálják, hanem csu­pán az emlékezetpolitikában (is) testet öltő „ma­gyar széthúzást” örökítik tovább. Persze nem csak a fentebb említett akciófilmek főhőseinek emlékekért folytatott látványos és öl­döklő csatáját lehet felhozni (nem egészen ko­moly) példaként a múlt feltárásának konfliktu­sos voltára. A Drága besúgott barátaim című film las­sú (magyar) melodrámája ugyanis jól mutatja, hogy a múlt elfojtott, elhallgatott traumájának a felszínre kerülése milyen konfliktusokat okozhat egy kisebb, hajdan baráti társaság életében. Noha a „sérelem” már „régi” és egy letűnt államszocia­lista rendszer viszonyai közt „keletkezett”, ennek feldolgozása és megértése a jelenben mégsem megy súlyos összeütközések nélkül. Mindazonáltal, ha valóban közösséggé, s nem hatalmi érdekek men­tén rángatott csoportosulássá akar válni egy nem­zet, akkor elengedhetetlen a konszenzusos em­­lékezetközösség kialakítása, mert tulajdonképpen ez az egyik fontos előfeltétele a „demokratikus kultúra játékszabályait értő közösség” (György) születésének és létének. Kádár Katalin munkája 2013. JANUÁR 25. ( FEUILLETON IRODALOM 13 ÉLET ÉS 19­ 9­1

Next