Élet és Irodalom, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-25 / 4. szám - Sághy Miklós: Magyar emlékmások - Újabb filmekről és a magyar emlékezetpolitikáról • Feuilleton (13. oldal)
SÁGHY MIKLÓS: 4 * Magyar emlékmások Újabb filmekről és a magyar emlékezetpolitikáról Nemrégiben mutatták be Az emlékmás (Total Recall, Len Wiseman, 2012) című filmet, egy korábbi, 1990-es alkotás újraforgatott változatát, melynek történetében döntő jelentőségű a főszereplő saját múltjához fűződő viszonya. A nevezett karaktert a történet elején úgy hívják, hogy Douglas Quaid, és gyári munkásként tengeti unalmas, szürke életét. Aztán elmegy a Rekall nevű emlékszolgáltató intézménybe, ahol befizet egy kalandos, titkos ügynökös történetre, ám amikor ezt a programot az emlékei közé akarják tölteni, akkor kiderül, hogy ő tényleg titkos ügynök, s a „művi” emlékek feltöltése helyett a valódi énjét kapja vissza; egyszóval valós emlékeit visszanyerve azzá az emberré (Hauserré) válik, aki a korrupt és diktatórikus vezetést megdöntő lázadás élére áll. Ugyancsak az elmúlt hónapokban mutatták be a Bourne-sorozat új epizódját A Bourne-hagyaték (The Bourne Legacy, Tony Gilroy, 2012) című filmet. A széria első darabjában, A Eome-rejtélyben (The Bourne Identity, Doug Liman, 2002) a történet problémafelvetése kísértetiesen hasonló Az emlékmás sztorijának alapvetéseihez. Jason Bourne, az amnéziában szenvedő ügynök ugyanis, akárcsak Quaid Hauser, lázasan igyekszik kinyomozni az emlékeiből törlődött múltját, mert csak így derítheti ki, hogy ki ő a jelen valóságában. A múltfeltárás igencsak traumatikus folyamat számára, hisz szembe kell néznie bérgyilkos énjével, ám csakis e szembesülésen keresztül vezet út a reménytelibb jövő irányába, valamint múltjának megismerése teszi lehetővé, hogy - amiképpen ő fogalmaz a filmben - a titkosszolgálat kötelékéből végre a „saját oldalára álljon”. Jóllehet a Drága besúgott barátaim (Cserhalmi Sára, 2012) című, frissen bemutatott magyar alkotás sem műfaji, sem sok más egyéb vonatkozásban nem hasonlítható a fentebb említett akciófilmekhez, mindazonáltal mégiscsak van egy közös pont, ami rokoníthatóvá teszi azokkal. Nevezetesen a történetnek az a vonása, hogy a karakterek jelenkori, kérdéses és elbizonytalanodó önazonosságát a múlt felé fordulás látszik orvosolni. Az egyik fontos jelenetben például egy bizonyos Gyula bácsi azzal a céllal érkezik a levéltárba, hogy az őt érintő adatokat megismerve kiderítse, melyik oldalon is állt ő az államszocializmus és az ’56-os forradalom idején. Egészen pontosan azt kéri a levéltárosnőtől, hogy a róla jelentek személyazonosságán túl „nézzék meg azt is” - idézem - „hogy én nem jelentettem-e, mert most már nem emlékszem semmire se, szeretném tudni, melyik oldalon állok.” Kísértetiesen hasonlít ez a kérdésfeltevés - persze összehasonlíthatatlanul más kontextusban - Jason Bourne dilemmájára, akinek szintén azt kell kiderítenie, a múltban melyik oldalon állt valójában. Jóllehet az említett filmek párhuzamba állíthatók a tekintetben, hogy főhőseik jelenkori (ön) azonosságának meghatározását egy olyan múlt felé fordulás garantálhatja, mely nem megkérdőjelezhetetlen igazságként, hanem sokkal inkább különböző narratívák lehetőséghalmazaként áll előttük (ez főleg az Az emlékmás és részben a Drága besúgott barátaim című filmekben szembeötlő), az amerikai produkciók és a magyar alkotás (emlékezetpolitikai szempontból) mégis jelentősen eltér egymástól. Fontos különbség például a magyar és az amerikai hősök között, egy az utóbbiakat fizikai behatás (lövés, erőszakos agymosás) készteti múltfelejtésre, Gyula bácsit és ezzel egyidejűleg a Drága besúgott barátaim című film hőseit viszont valami egészen más (s most ne vegyük számításba az öregkori szenilitást, mely szintén hatással lehet Gyula bácsi memóriájára). Ez a valami más pedig a magyar társadalom kollektív amnéziája, a múlt (bizonyos) traumáitól történő makacs elfordulása, a nyilvános emlékezés teljes és szükséges munkájának el nem végzése, egyszóval: az emlékezetpolitika deficitje. A Drága besúgott barátaim című film lényegében a személyes múltfeltárás alkotása, melyben egy értelmiségiekből álló kisebb baráti társaság kénytelen szembesülni azzal, hogy egyikük (egy Tar Sándor-i írófigura) jelentett a többiekről. Az ügynöktörténetek - a szóban forgó mozgóképi alkotáson túl ide sorolhatók még Török Ferenc Apacsok (2010), valamint Dézsy Zoltán Az ügynökök a Paradicsomba mennek (2010) című újabb filmjei - azelmúlt fel nem tárt elhallgatásait, traumáit állítják a középpontba, hisz az ügynöklisták a rendszerváltozás óta nem lettek nyilvánossá téve, s a mostani kormány sem támogatta egy erről szóló (múlttisztázó) törvény elfogadását. Az utóbbi évtizedek mulasztásain túl a régebbi múlt traumái (Trianon, 1944,1945,1956) körül kialakult konszenzushiány szintén azt bizonyítja, hogy Magyarország még mindig nem nézett szembe olyan őszintén XX. századi múltjával, amiképpen például a németek a Harmadik Birodalom súlyos történelmi terhével. Gyula bácsi elől nem egy titkosító hivatali rendszer zárja el a múltját (hisz az iratok hozzáférhetők, kikérhetők), hanem a kollektív amnézia és a kollektív elhallgatás falai. Ez részben a Kádár-kor múltfelejtés-politikájának a következménye (Apám helyett címmel kitűnő és fontos könyvet írt erről a jelenségről György Péter), részben pedig a rendszerváltás óta eltelt idő emlékezetpolitikájának a hiányossága, hiszen az elmúlt több mint húsz évben sem sikerült a XX. századi Magyarország traumáit pártérdekek kizárásával, demokratikus módon feltárni, megvitatni és - egy emlékezetpolitikai minimum kialakítása érdekében - alaposan megérteni. Ennek persze látszólag ellentmond, hogy jelenleg is nagyban és igencsak erőltetetten zajlik a kormányzati szintű múlt felé fordulás. Utcatáblákat cserélnek le, tereket rendeznek át a régmúlt korok rehabilitálásának, rekonstruálásának nevében, és nem utolsó sorban a magyar irodalomtörténeti kánon szándékolt átírása is javában folyik, gondoljunk csak Kerényi Imre Nemzeti Könyvtár elnevezésű projektjére, vagy Nyírő József és Tormay Cécile politikai indíttatású (szakmai érveket mellőző) kanonizálási kísérletére. Sőt, ugyancsak a kormány megbízásával és anyagi támogatásával olyan festményeket rendelt Kerényi, melyek együttesen egy „új” történelmi narratíva, vagy pontosabban: mitológia kialakítására tesznek kísérletet. Egyszóval igencsak határozott a múlt felé fordulás a regnáló kormányzat részéről, és meglehetősen sok adófizetői pénzt fordítanak az elmúlt korok célirányos megidézésére. Ezzel a múltidézéssel azonban legalább egy nagy gond van. Az tudniillik, hogy központosított és széles társadalmi konszenzusra, nyilvános vitára a legkevésbé sem tart igényt. Ebben a formában pedig inkább nevezhető direkt, hadd ne mondjam, önkényes múlt(re)konstrukciónak, mint bármiféle demokratikus emlékezetpolitikának, melynek eredményeképpen valódi sok résztvevős, indulatok és nyilvánvaló pártérdekek nélküli diskurzus folyhatna Magyarország múlt századi történelméről, elfojtásairól és frusztrációiról. A történelmi traumák a különböző társadalmi csoportok „magán” traumái maradnak mindaddig, amíg nem kerülnek egy demokratikus, nemzeti diskurzus szintjére. E folyamat végbemenetele nélkül ugyanakkor megtörténhet az - ami napjainkban is zajlik -, hogy egyes csoportok sérelmei, vétségei állami (kormányzati) szintre kerülnek, másokéi viszont nem. S ez nagyon is irányítottan történik így, annak megfelelően, hogy a regnáló kormányzat a saját identitásának meghatározásakor éppen melyik múlt előásásában és előtérbe helyezésében érdekelt. A jelenkori magyar társadalom radikális megosztottsága, valamint ezzel egyidejűleg a társadalmi szolidaritás majdnem teljes hiánya nagyrészt abban gyökerezik, hogy a különböző politikai csoportok a hatalom megszerzése és megszilárdítása érdekében először megosztják, majd a minimálisra redukált alternatívák közti választásra kényszerítik (azaz saját karámjukba terelik) az egymás ellen fordított csoportokat. E folyamat levezénylésében pedig nagyon hatásos eszköz a különböző társadalmi traumák, frusztrációk igény szerinti elővétele, napvilágra hozása, másokénak pedig a múlt homályában tartása. Csakhogy, ami a politikai csatározások rövid távú hatalmi céljait kielégíti, az nem biztos, hogy Magyarország hosszú távú érdekeit is kellőképpen szolgálja. Az úgynevezett „múlt kártya” mindaddig kijátszható lesz, amíg a múltfeltárás, a múltfeldolgozás folyamatát nem a széles társadalmi konszenzus igénye motiválja. A „történelem nyilvános használata által létrejövő kollektív, demokratikus tapasztalat” (György Péter) nélkül ugyanis nehezen képzelhető el a különböző társadalmi csoportok közti konstruktív dialógus. Amennyiben a nemzetet olyan embercsoportként határozzuk meg, „melyet a közös emlékek és a közös tervek fűznek öszsze, akkor nálunk mintha a közös emlékek között kevés olyan lenne, ami a közös tervek és közös remények alapja, energiaforrása, táplálója lehetne.” - írja Garaczi László igencsak találóan a Fülcimpa, avagy az ideológia malomkövei című, a szóban forgó kérdéskört tárgyaló cikkében, majd néhány sorral később így folytatja: hiába „gondolok egyszerre az urivi hídfőnél megölt nagybátyámra és a barátnőm holokausztban elpusztult nagyszüleire, nincs rá módom, hogy mindezt honfitársaimmal közösen tegyem.” Még egy mozgóképi művet szeretnék említeni a magyar emlékezetpolitika adósságai kapcsán, mégpedig Török Ferenc Moszkva tér (2001) című filmjét. Ebben az alkotásban láthatunk egy jelenetet, melynek során az egyik főszereplő, bizonyos Petya azt kérdezi a nagymamájától, aki a tévében Nagy Imre újratemetésének közvetítését nézi, hogy kik ezek? Mire a nagyi legyint, hogy majd elmondom, s megkéri unokáját, hogy ugorjon le egy Kőbányaiért a boltba. Ugyanezen film egy másik jelenetében az érettségire készülő fiatalok kisebb csoportja a híradót nézi, melyben szintén Nagy Imre temetése a téma. A tévézők egyike felteszi a kérdést, „ki a csöcs az a Nagy Imre”? Mire a barátja azt válaszolja neki, hogy biztos a Nagy Lajos (ti. az író, aki az irodalmi tételek közt is szerepel) testvére. Majd ezen mind jót nevetnek. A filmben ábrázolt fiatalok egyébként 1989-ben érettségiznek, éppen a rendszerváltás évében. Talán nem véletlen, hogy a Kádár-kori amnézia idején felnőtt végzős középiskolásoknak nincsen történelemtudatuk, s nem is érdeklik őket azok a mélyreható társadalmi változások, melyek a XX. századi magyar történelem sorsfordító eseményeinek tekinthetők. Az azóta középkorúvá érett generációnak az elmúlt húsz évben sem kínáltak olyan emlékezetpolitikai alternatívákat, melyek ne a jelenkori magyar társadalom megosztását eredményezték volna. Nem sikerült ezen időszak alatt a múltnak és a szabadság új tapasztalatának a (demokratikus) feldolgozása és megértése, így a régi ellentétek átalakulva ugyan, de új alakban makacsul tovább élnek, tovább öröklődnek. A múlttudatos sorsválasztás (vagyis a „saját oldalra állás”) persze nem azt jelenti, hogy az egyén (mint például Az emlékmás vagy A Bourne-rejtély főhőse) a közösségen, azaz a mi csoportkijelölő névmás hatókörén kívül kerül. Hanem sokkal inkább azt, hogy a saját helyét és szerepét pontosabban és tudatosabban látja abban a társadalmi rendszerben, melynek ő is a tevőleges, aktív részese. Az emlékmás című filmben például a főszereplő múlttal történő szembenézése (saját múltjának visszaszerzése) eredményezi azt, hogy Hauserként a Gyarmat társadalmát megváltó forradalmár-vezér (nagyon is aktív társadalmi) szerepébe kerülhet, jóllehet a múlt traumatikus voltának felismeréséig egyszerű gyári munkásként tengeti életét. Nyilván ez az éles szerepváltás a hollywoodi filmek műfaji követelményeinek az eredménye. A múlt megértésének és belátásának hatására nem lesz mindenkiből forradalmár. Viszont annyi mindenképpen megfontolandó az amerikai filmek kapcsán, hogy a múlt feldolgozása és megértése nélkül, sosem lehetünk biztosak abban, hogy nem a félelmeink és az örökölt traumáink irányítják-e öntudatlanul cselekedeteinket és (nemzet)társainkhoz fűződő sokrétű viszonyainkat. Jason Bourne a Bourne-széria első részében múltja után nyomozva azt szeretné kideríteni, hogy valójában ki cselekszik, amikor ő cselekszik. Mármint hogy milyen sors program (mint később megtudjuk: a Treadstone) irányítja gyilkos mozdulatait. Talán nem véletlen, hogy ennek az epizódnak az angol címe: The Boume Identity, vagyis a Boume identitás; továbbá a Boume vezetéknév hangzásában és alakjában felidézi a ’született’ jelentésű angol bom(e) szót. A történet szerint Jason Bourne-nak örökölt múltját kell tudatosítania (kinyomoznia), hogy „megszülethessen” saját (új) identitása. Egyszóval alapos múltfeltárás nélkül még neki sem megy az új élet kezdete. (Mint ahogy Gyula bácsinak sem, annak kiderítése, hogy ki is ő tulajdonképpen a jelen valóságában.) Mindez kétségtelenül nem kockázatmentes vállalkozás (amiképpen ezt a filmek is bizonyítják), ám a befektetett energia, úgy tűnik, megtérül. Az „emlékezetmunka” eredménye ugyanis a reménytelibb jövő. Ám ez nemcsak a filmekben megjelenő magányos hősök (egyének), hanem közösségek esetében is igaz, melyeknek az ábrázolt karakterek a tagjai. A társadalmi programok, amiket a hősökbe „írnak” (Gyula bácsiba is), olyan szerepeket (munkás, forradalmár, bérgyilkos, jó ember, III/III-as ügynök stb.) körvonalaznak, melyek nem elválaszthatók a közösségi léttől. Vagy ahogyan Jan Assmann fogalmaz a kulturális emlékezet című könyvében: „az emlékezet és az emlékezés alanya mindig az egyes ember marad, aki persze függ azoktól a [társadalmi] »keretektől«, melyek emlékeit szervezik.” Ezért is fontos a magánemlékezetek eltérő élményeit, traumáit egy konszenzusos emlékezetközösség szintjén feloldani, s megérteni. Bármilyen közösség közös múlt nélkül nem reménykedhet közös jövőben és közös célokban. Az emlékezésből, a múlthoz fűződő viszonyból merítheti a jelen társadalma csoportidentitásának alapjait, valamint „támpontokat a reménykedés és a cselekvés céljaihoz” (Assmann). Az eltérő történelmi tapasztalatok, magánemlékezetek kollektív, konszenzusos emlékezetté (de nem egyetlen érvényes igazsággá) kovácsolása (az emlékezetközösség minimumának a kialakítása) kétségtelenül nem megy összeütközések, esetenként heves viták nélkül. A társadalomtörténet, a múlt újraírása ugyanis „számtalan, konfliktusokkal teli helyi epizódból, az emlékezés helyeiért, jogáért, mikéntjéért való küzdelemből, az egyes régiók, végül a társadalmi emlékezet nagy intézményeinek folyamatos reformjából áll össze” (György Péter). E folyamat végigvitele nélkül azonban - mely kétségtelenül több konszenzuskészséget és önmérsékletet kíván a mindenkori hatalmon lévőktől -, nem marad más, csak a politikai kurzusokkal változó magyarságmitológiák, a nemzet és a haza fogalmának (teljesen alaptalan) biologista, genetikai (erre utalnak a mostani miniszterelnök szavai: „félázsiai származékok, mint mi vagyunk”, vér szerint beleszületünk a „turul ősképébe” stb.), ne adj isten, faji alapú és egyéb az aktuális politikai érdekeket szolgáló magyarázatai, melyek nem Magyarország tóléi jövőjét és céljait szolgálják, hanem csupán az emlékezetpolitikában (is) testet öltő „magyar széthúzást” örökítik tovább. Persze nem csak a fentebb említett akciófilmek főhőseinek emlékekért folytatott látványos és öldöklő csatáját lehet felhozni (nem egészen komoly) példaként a múlt feltárásának konfliktusos voltára. A Drága besúgott barátaim című film lassú (magyar) melodrámája ugyanis jól mutatja, hogy a múlt elfojtott, elhallgatott traumájának a felszínre kerülése milyen konfliktusokat okozhat egy kisebb, hajdan baráti társaság életében. Noha a „sérelem” már „régi” és egy letűnt államszocialista rendszer viszonyai közt „keletkezett”, ennek feldolgozása és megértése a jelenben mégsem megy súlyos összeütközések nélkül. Mindazonáltal, ha valóban közösséggé, s nem hatalmi érdekek mentén rángatott csoportosulássá akar válni egy nemzet, akkor elengedhetetlen a konszenzusos emlékezetközösség kialakítása, mert tulajdonképpen ez az egyik fontos előfeltétele a „demokratikus kultúra játékszabályait értő közösség” (György) születésének és létének. Kádár Katalin munkája 2013. JANUÁR 25. ( FEUILLETON IRODALOM 13 ÉLET ÉS 19 91