Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)
2013-11-15 / 46. szám - Kardos Ernő: "Létezik egy úgynevezett hallgatási spirál" • Interjú Erős Ferenc szociálpszichológussal (7. oldal)
- Sokan úgy vélik, a félelem a hallgatás oka. Osztja ezt a véleményt? - Hogy félnek-e és kik félnek, közvetlenül a közvélemény-kutatásokból nem derülhet ki. A tudományos tapasztalatok viszont azt bizonyítják, hogy létezik egy úgynevezett hallgatási spirál, amely akkor indul be, amikor sokan úgy érzik, hogy saját véleményük lényegesen eltér a médiában propagált többségi nézettől. Tehát a rejtőzködők száma azért nő, mert a „más véleményen lévők” félnek, hogy a többségi vagy az annak feltételezett társadalom kirekeszti őket. Visszakanyarodva a kérdéséhez: miután az utóbbi időben jelentősen megnőtt a véleményüket nem vállalók száma, feltételezhetjük, hogy közülük sokan félnek azt nyilvánosan megvallani vagy hangoztatni. De persze közrejátszhatnak ebben más okok is: a tájékozatlanság, az érdektelenség vagy a nagy kiábrándultság a politikai elitből. A mindennapokban is kitapintható félelem hátterében a társadalmi tudattalan működését feltételezzük. Nem valamiféle nemzeti karakterről, kollektív mentalitásról beszélek, hanem az elmúlt évszázad sokszor feldolgozatlan és kibeszéletlen emlékeiről, traumákról, olyan mélyen gyökerező előítéletekről, indulatokról, amelyek cselekvéseinket és gondolkodásunkat tudattalanul befolyásolják. Gondoljon a Trianon-traumára, a holokausztra, az ötvenes évek padláslesöpréseire, mindenre, ami elődeink életét meghatározhatta. Ezek az érzések betüremkednek a politikai gondolkodásba és cselekvésbe is, ami a választókban rendre felszínre hozza a bizonytalanságot és a szorongást. És ezt sajnos a rendszerváltás sem tudta megváltoztatni, így aztán a mai bizalmatlan, sőt hiszterizált légkörben az emberek még a kérdezőbiztosokat is gyanakodva fogadják, az állam által küldött, valamiféle hivatalos személynek tekintik őket. - Még ha a kérdezőbiztos névtelenséget garantál is? - A félelem nem racionális érzés, minél nagyobb a bizonytalanság és a bizalmatlanság, annál nehezebb meggyőzni a felmérésben részt vevőket, hogy a kutatások lényege nem a listázás, hisz a törvények szerint név, cím, pártállás még véletlenül sem juthat el semmiféle központi adatbázisba. Ezt ma már nem hiszik el, gyanúsnak tartanak mindenkit, aki nekik kérdéseket tesz fel, legyen az közvélemény-kutató, hivatalnok, esetleg rendőr. Ráadásul a félelmet folytonosan táplálja, hogy a sajtó rendszeresen foglalkozik a vélhetően törvénytelen Kubatov-listákkal, a bajai, állítólag a baloldal által gyártatott, vesztegetést oktató videóval, egyáltalán a bajai választás viszolyogtató részleteivel. Nem is csoda, ha az emberek ezek után - a szó szoros és képletes értelmében is - bezárkóznak, elzárkóznak a pártszimpátiájukat firtató kérdések elől. Az ilyen módon „rejtőzködők”, a pártpreferenciájukat eltitkolók közé az Ipsos kutatása szerint a magyar választókorú népesség több mint húsz százaléka tartozik, ez közel kétmillió ember. Abban az érzésben vagy akár tapasztalatban pedig, hogy jobb elhallgatnia saját politikai nézeteit, a társadalom közel negyede osztozik. Miközben ha mást nem is, azt folyamatosan idézzük Bibótól, hogy „demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni”. Felmerül a kérdés, hogy immár nemcsak a demokrácia rendült meg, hanem a demokraták is? Nézze, nem hiszem, hogy a demokrata - hivatalból, eleve elrendelt módon - akkor sem fél, ha egyébként lenne rá oka. Bibó híres mondása inkább normatív, nem tényt rögzítő kijelentés, főként kívánalomként fogalmazza meg: demokraták, ne féljetek! Talán épp ez a fajta „félelem” - amit én inkább realitásérzéknek mondanék - késztethette Tamás Gáspár Miklóst annak a javaslatnak a megtételére, hogy a demokratikus oldal maradjon távol az urnáktól. Ebben ugyanis bőven van logika, bár én nem értek vele egyet. Tapasztaljuk az időközi választások körül gerjesztett hangulatot, és ismerjük a kormányoldal felé meglehetősen „lejtősre” sikerült és folyamatosan egyre lejtősebbre módosított választási törvényt, benne a határon túli kettős állampolgár magyarok számára biztosított, de nehezen ellenőrizhető levélszavazás lehetőségével, a jobboldalnak kedvező választási térképpel. Mindezek ismeretében bőven van okunk feltételezni, hogy a jövő évi választásokon történhetnek törvénytelenségek, esetleg csalások is, és azokat sem az ellenzék, sem a nemzetközi megfigyelők nem fogják tudni megakadályozni. - Ön szociálpszichológusként mit gondol: az ilyen típusú félelem, szorongás gátolja vagy inkább serkenti a társadalomban az ellenállásra való hajlamot, a politikai aktivitást? - Hosszú távon a félelemnek van pozitív következménye is, mert a fennálló viszonyok azok megváltoztatására sarkallhatják az embereket. A Bibó által is oly sokszor hivatkozott olasz történetfilozófus, Guglielmo Ferrero szerint a félelem valójában a történelem legfontosabb hajtóereje, amely miatt az emberek létrehozzák az államot, mert arra számítanak, hogy az megvédi őket a természeti és társadalmi bizonytalanságtól. Később azonban ugyanaz a hatalom - lényegénél fogva - önjáró lesz, rendre fellép az egyénnel vagy a társadalom kisebb csoportjaival szemben, szabályoz, büntet, normákat fogalmaz meg és betartatja azokat, tehát már önmagával szemben is gerjeszti a félelmet. Ezért a hatalomtól előbb-utóbb saját létrehozói is félni kezdenek - egészen addig, amíg nem fordulnak újra ellene. Ez történt a társadalomformáló erejű revolúciók, tehát a nagy francia, de az orosz forradalom esetében is. És persze ugyanez a történelmi félelem hajtotta a mi forradalmainkat is 1848-ban és 1956-ban. Vagyis az egyén és a tömegek félelme - fegyverrel vagy a nélkül - képes megváltoztatni a helyzetet, akár rövidebb, akár hosszabb távon. Fordítsuk le a teóriát a mi viszonyainkra. Ha egy országban egyre többen érzékelik, hogy az épp aktuális hatalomnak nincs alkotmányos korlátja, hogy a kormány „mindent megtehet”, visszamenőleges hatállyal hozhat törvényeket, büntetlenül juttathat egész vagyonokat barátoknak és baráti cégeknek, de az általa elfoglalt közszolgálati televízió és rádió is büntetlenül hallgathatja el és hamisíthatja meg a híreket - aminek következményeként mindezekről csak kevesek értesülhetnek -, ott hol van a belenyugvás és az elfogadás határa? A tájékozatlan ember, a tájékozatlan társadalom képes változtatni a helyzetén? Az emberek mindig érzékelik, hogy mi történik. A kommunikáció sosem merül ki abban, hogy meghallgatom a hatalom által irányított televíziót és rádiót, vagy megnézem a sokkal szabadabb internetet. Az információ különböző - néha személyes - csatornákon keresztül is áramlik, szétterül, néha csak bizonyos információtöredékek jutnak el az egyénekhez, amiből létrejön egy reprezentáció a napi vagy a történelmi eseményekről. A hírfoszlányokból az emberek fejében kialakul egy kép, amelybe természetesen belevetülnek saját érzelmek, vágyak, tapasztalatok. Az így létrejövő információs „konglomerátum” az, ami igazán meghatározza az emberek döntéseit, és ebben természetesen helyet kap az elégedetlenség és a bizonytalanság is. Korábban arról beszéltünk, mi lehet az oka annak, hogy a többség kormányt váltana, mert elégedetlen a hatalommal, most mégis a Fidesz - ez persze néhány hónap alatt megváltozhat - nyerné meg a választásokat. Az én válaszom erre az, hogy a választók egyelőre félnek a kormányt leváltani, mert nem tudják, mi lesz utána. Tartanak a mainál is nagyobb bizonytalanságtól, sőt, káosztól, mert az életkörülmények egy csapásra aligha változhatnak meg pusztán attól, hogy az ellenzék alakít kormányt. A gyenge, szétforgácsolódott ellenzék tehát ahelyett, hogy gyorsítaná, lényegében nehezíti a hatalomváltást, hisz egyelőre nincs olyan vezető pártja, illetve személyisége, aki és amely körül kikristályosodhatna valamiféle tartós bizalom. Ez persze néha megtörténhet a „semmiből” - sok európai példa van erre -, ha a társadalomban erre megvan a várakozás. Ugyanakkor az is szociálpszichológiai tény, hogy hiába elégedetlenek sokan a hatalommal, ha a „szabadságtól” félnek - mert a szabadság bizony számos bizonytalanságot is rejt. Ezért inkább újraválasztják az általuk is elutasított uralkodót, kormányt, pártot vagy mozgalmat, mert - bár nem szeretik - a védelmére azért igényt tartanak, ha az biztonságot ad, vagy legalább azt ígéri. Erre épül a rezsicsökkentési kampány mechanizmusa, de a Fidesz nacionalista ideológiája is, hiszen a hazai választónak úgy mutatja be Európát, mint a magyarság jövőjét veszélyeztető gazdasági és politikai veszélyforrást, amelytől egyedül Orbán Viktor maga képes és hajlandó megvédeni az országot. Sőt, nemcsak Európától, a kommunisták állítólagos utódaitól is, akik - a miniszterelnök október 23-án a Hősök terén fegyveres katonai sorfal előtt elmondott beszéde szerint - ma is lövetnének, idegenekkel szövetkezve gyűlölködnek, és tönkre akarják tenni az országot. A hívek nem félnek az ilyen szövegektől? Csakugyan elhiszik? Mit mond erről a szociálpszichológia? A tömegek felvonultatása és mozgósítása, az ellenségkép felmutatása, a kormány erejének demonstrálása nyilván része a kampánynak, ami ilyen módon épít a félelemre, de azt alig hiszem, hogy bárki komolyan gondolná, hogy a baloldal valóban lövetne, vagy tényleg tönkre akarná tenni az országot. Ez pusztán retorika a kormányfő részéről, ami eltereli a figyelmet arról, hogy saját hívei valójában ugyanattól félnek, amitől a többi ember: a kiszámíthatatlan jövőtől, amiről viszont nehéz megnyugtatóan beszélni. A kormányfő nyilván tudja, hogy követői kritikával is figyelik tevékenységét, sőt közöttük is szép számmal akadnak elégedetlenek, de még nem buktatnák meg a kormányt. Jobban félnek ugyanis a választások elvesztésétől. Orbán félelemre építő kampánya alkalmas arra, hogy felkorbácsolja az emberek veszélyérzetét. - Szóval „fortélyos félelem igazgat minket”? - „.. .s nem csalóka remény” - ahogy József Attila úra. A magyar politika régóta rájátszik a magyarság félelmeire, és visszatérően hivatkozik arra, hogy „egyedül vagyunk”, kiszolgáltatva a nagyhatalmak kényének-kedvének. Annak idején a nyilasok is előszeretettel hivatkoztak erre, de az orbáni politika is megteszi és ez a háborús retorikával párosulva különös légkört teremt az országban. Ráadásul ellenségnek kiáltják ki az európai szövetségeseket is, ami - ha ez még lehetséges - tovább növeli a bizonytalanságot. És ne felejtsük el, hogy ezek a harcias szavak az úgynevezett Békemenet felvonulói előtt hangzottak el. Olyan ez, mint a „békeharc” volt Rákosi idején, amikor a kis úttörők azt „zakatolták”: „Egy a jelszónk, tartós béke, állj közénk és harcolj érte!” És ez azok körében, akiket ilyen módon ki akarnak taszítani a nemzetből, mégis inkább beletörődést és megfelelési kényszert vált ki, mint dacot és erőik egyesítését. Igen, ez utóbbira komolyan nem is tesznek kísérletet, ehelyett kifeszítenek egy molinót a Lánchídra azzal a szöveggel, hogy „mi is magyarok vagyunk”. Ami demonstrációnak persze jó, de aztán jönnek a rendőrök, és leszedik a feliratot, a „tetteseket” pedig igazoltatják. Ennél azért az összefogás, amelyet szemlátomást elmulasztottak október 23-án, valószínűleg hatásosabb lenne. És aminek nyilván nem az volt az oka, hogy az ellenzéki pártokat csupa rossz és buta ember irányítaná, csak talán még nem ismerték fel ennek a kényszerét, vagy nincs is rá programjuk. És persze távol áll tőlem, hogy egy karizmatikus vezér megjelenését kívánjam, de olyan vezetőét igen, aki képes ezt az egészet átlátni és koordinálni. Ma nem látok ilyen személyt az ellenzéki oldalon, sem egy érthető és világos jövőképet, alternatívát, amelyet pedig a demokratikus ellenzéknek fel kellene tudnia vázolnia. És arra az egyszerű kérdésre is válaszolnia kellene, miért lenne jó a választóknak, ha nem Orbán Viktor lenne Magyarország miniszterelnöke. Ma erre a kérdésre nincs válasz, pedig kellene hogy legyen. - A szocialista kormány utolsó éveiben, amikor demonstráció követett demonstrációt, kicsit korábban pedig utcai harcok voltak tévészékházfoglalással és rendőrségi felvonulásokkal, a választók nem féltek előre jelezni, hogy a baloldal menni fog. Ezt ön mivel magyarázza? - Akkor egyértelmű volt a helyzet, mert jóval a választások előtt eldőlt, ki lesz a győztes. Az átlagszavazó pedig - ha van ilyen - szeret konformista módon a győztesre szavazni. Gyurcsány bukása után Bajnai hiába tudott értékelhető eredményeket felmutatni, mégsem sikerült elmélyítenie, megerősítenie a választókban a sikeres kormányzás érzését, amiben persze jelentős szerepe volt a Fidesz karaktergyilkos ellenzéki stratégiájának is. Ma viszont azt tapasztaljuk, hogy vitathatók ugyan a kormányzat gyakran hangoztatott gazdasági sikerei, de a kormánypárti tömegmédia hatalmas erővel igyekszik elhitetni, hogy egész Európa tőlünk veszi át a gazdasági válság meghaladására kidolgozott módszereket. - Vagyis a kormánymédiának mégiscsak lehet komoly a befolyása? - Igen, de nem annyira az állítások igazsága fontos, hanem az agyak bombázása annak reményében, hogy előbb-utóbb el is hiszik, amit sulykol, illetve sugall nekik. Visszatérve a közvélemény-kutatásokra: 2002-ben az előzetes felmérések többsége szerint a Fidesz papíron megnyerte a választásokat, a gyakorlatban mégis elvesztette. Lát-e arra esélyt, hogy ez most is megtörténhet? Emlékeztetnék rá, hogy 2002-ben a mainál sokkal kisebb volt a különbség a kormány és az ellenzéki tábor nagysága között, de kétségtelen, hogy a közvélemény-kutatók akkor is rendre a Fidesz győzelemét jósolták. Ami persze önmagában is befolyásolja a szavazókat, de mégis kiderült, hogy tizenegy éve csak a vélt közhangulatot mérték. Akkor ezt a jelenséget az úgynevezett „latens közvélemény” kialakulásával magyarázták. Ha ugyanis az emberek - ahogy korábban beszéltünk róla - kockázatosnak tartják valódi álláspontjukat hangoztatni, akkor magánvéleményüket elválasztják a nyilvánosságnak szánt állásponttól, másként beszélnek szűk családi körben és barátok között, mint a munkahelyükön vagy a közvélemény-kutatók előtt. Ha egy országban korlátozott a nyilvánosság, csökken a sajtószabadság - ahogy ez 2002-ben is volt -, akkor a szabadságkorlátozás arányában egyre többen hallgatják el véleményüket, és akkor tabutémává válik a politikai preferencia is. Véleményem szerint ma sem zárható ki, hogy a rejtőzködők megfordítják a megjósolt választási eredményt, de borzasztóan nagy öncsalásnak tartanám, ha az ellenzék - a közös cselekvést elmulasztva - erre az illúzióra építené stratégiáját. Győzni csak akkor lesz képes, ha meg tudja változtatni az aktív szavazók attitűdjét, amelyet bármilyen váratlan esemény komolyan befolyásolhat, ezért az esély az utolsó pillanatig megmarad. De - ismétlem - ehhez az aktív szavazókra kellene fókuszálniuk, mert a bizonytalanok, amint köztudomású, szívesebben szavaznak az uralkodó álláspont szerint. Vagyis a cselekvőképesség felmutatására és az ellenzéki támogatók érzelmi megnyerésére van szükség, mert a racionális beszéd ma már nem elég. A politika részben persze racionális, de nagyon erősen érzelmekhez is kötődő műfaj, ezért képes akár egyetlen személy is eldönteni a választást. Valószínűleg ezért tudja magával ragadni, de megosztani is a társadalmat egy Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc léptékű politikus. - Mennyire képes oldani a félelmet, enyhíteni az igazodás kényszerét a sokszor emlegetett „szavazófülke magánya”? -Jó lenne, ha így lenne, mert az emberek megérzik, ha tisztátalan a választás, és akkor nem tekintik majd sajátjuknak a döntést. Sajnos azonban a paranoia és a hisztéria végtelen, látjuk a botrányos bajai választást, és sokan félnek a fülkében elhelyezett képzeletbeli kamerától, a munkahelyek elvesztésétől, a gyerek továbbtanulásának ellehetetlenülésétől is. De ha az állampolgárok meg akarnak szabadulni félelmeiktől - és ha már kialakult a latens közvélemény -, akkor csak a szavazófülke jelent garanciát valódi politikai álláspontjuk megvallására. „Létezik egy úgynevezett hallgatási spirál” Erős Ferenc szociálpszichológussal Kardos Ernő készített interjút A közvélemény-kutatók által megkérdezettek többsége már jó ideje úgy nyilatkozik, hogy Magyarországon rossz irányba mennek a dolgok, és ezért kormányváltásra lenne szükség. Mégis, ugyanezen közvéleménykutatások szerint, „ha most vasárnap lennének a választások”, újból a Fidesz győzne, akár kétharmaddal is. Kormányváltásra tehát - úgy tűnik - lenne igény, változásra mégsem lehet számítani. Eközben a szavazók minden korábbinál jelentősebb része „rejtőzködik”, nem árulja el, kire adná a voksát. 2013. NOVEMBER 15. -N A novemberi szám tartalmából VERS - Tábor Ádám versei, Ayhan Gökhan beszélgetése Tábor Ádámmal. Vaszilij Bogdanov (ford. Bogdán László), Kovács András Ferenc, Kőrizs Imre, Meliorisz Béla, H. Molnár Ákos, Marcin Swietlicki (ford. Karaba Márta Alexandra) versei PRÓZA - Tőzsér Árpád naplója, Olga Tokarczuk regényrészlete (ford. Körner Gábor), Burns Katalin novellája ESSZÉ, TANULMÁNY - Mesterházi Mónika Krusovszky Dénesről, Schein Gábor a Psychéről, Szilvay Máté Térey Jánosról KÉPZŐMŰVÉSZET - Havasréti József Véri Dániel Major János könyvéről, Mélyi József a budapesti Schiele-kiállításról BÍRÁLAT Bedecs László Kántor Péterről, Kádár Judit Menyhért Annáról, Horváth Gábor Bánffy Miklósról, Gyürky Katalin Irina Muravjováról ÉLET ÉSZ IRODALOM