Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)

2013-11-15 / 46. szám - Kardos Ernő: "Létezik egy úgynevezett hallgatási spirál" • Interjú Erős Ferenc szociálpszichológussal (7. oldal)

- Sokan úgy vélik, a félelem a hallga­tás oka. Osztja ezt a véleményt? - Hogy félnek-e és kik félnek, köz­vetlenül a közvélemény-kutatások­ból nem derülhet ki. A tudományos tapasztalatok viszont azt bizonyít­ják, hogy létezik egy úgynevezett hallgatási spirál, amely akkor indul be, amikor sokan úgy érzik, hogy sa­ját véleményük lényegesen eltér a mé­diában propagált többségi nézettől. Tehát a rejtőzködők száma azért nő, mert a „más véleményen lévők” fél­nek, hogy a többségi vagy az annak feltételezett társadalom kirekeszti őket. Visszakanyarodva a kérdésé­hez: miután az utóbbi időben jelen­tősen megnőtt a véleményüket nem vállalók száma, feltételezhetjük, hogy közülük sokan félnek azt nyilváno­san megvallani vagy hangoztatni. De persze közrejátszhatnak ebben más okok is: a tájékozatlanság, az érdek­telenség vagy a nagy kiábrándultság a politikai elitből. A mindennapokban is kitapintha­tó félelem hátterében a társadalmi tu­dattalan működését feltételezzük. Nem valamiféle nemzeti karakterről, kollektív mentalitásról beszélek, ha­nem az elmúlt évszázad sokszor fel­dolgozatlan és kibeszéletlen emléke­iről, traumákról, olyan mélyen gyö­kerező előítéletekről, indulatokról, amelyek cselekvéseinket és gondolko­dásunkat tudattalanul befolyásolják. Gondoljon a Trianon-traumára, a ho­­lokausztra, az ötvenes évek padlásle­­söpréseire, mindenre, ami elődeink életét meghatározhatta. Ezek az érzé­sek betüremkednek a politikai gon­dolkodásba és cselekvésbe is, ami a választókban rendre felszínre hozza a bizonytalanságot és a szorongást. És ezt sajnos a rendszerváltás sem tud­ta megváltoztatni, így aztán a mai bi­zalmatlan, sőt hiszterizált légkörben az emberek még a kérdezőbiztosokat is gyanakodva fogadják, az állam ál­tal küldött, valamiféle hivatalos sze­mélynek tekintik őket. - Még ha a kérdezőbiztos névtelen­séget garantál is? - A félelem nem racionális érzés, mi­nél nagyobb a bizonytalanság és a bi­zalmatlanság, annál nehezebb meg­győzni a felmérésben részt vevőket, hogy a kutatások lényege nem a listá­zás, hisz a törvények szerint név, cím, pártállás még véletlenül sem juthat el semmiféle központi adatbázisba. Ezt ma már nem hiszik el, gyanúsnak tar­tanak mindenkit, aki nekik kérdéseket tesz fel, legyen az közvélemény-kuta­tó, hivatalnok, esetleg rendőr. Ráadá­sul a félelmet folytonosan táplálja, hogy a sajtó rendszeresen foglalkozik a vél­hetően törvénytelen Kubatov-listák­­kal, a bajai, állítólag a baloldal által gyártatott, vesztegetést oktató videó­val, egyáltalán a bajai választás viszo­­lyogtató részleteivel. Nem is csoda, ha az emberek ezek után - a szó szoros és képletes értelmében is - bezárkóznak, elzárkóznak a pártszimpátiájukat fir­tató kérdések elől.­­ Az ilyen módon „rejtőzködők”, a pártpreferenciájukat eltitkolók közé az Ipsos kutatása szerint a magyar választókorú népesség több mint húsz százaléka tartozik, ez közel kétmil­lió ember. Abban az érzésben vagy akár tapasztalatban pedig, hogy jobb elhallgatnia saját politikai nézeteit, a társadalom közel negyede osztozik. Miközben ha mást nem is, azt folya­matosan idézzük Bibótól, hogy „de­mokratának lenni annyit tesz, mint nem félni”. Felmerül a kérdés, hogy immár nemcsak a demokrácia ren­dült meg, hanem a demokraták is?­­ Nézze, nem hiszem, hogy a demok­rata - hivatalból, eleve elrendelt mó­don - akkor sem fél, ha egyébként len­ne rá oka. Bibó híres mondása inkább normatív, nem tényt rögzítő kijelentés, főként kívánalomként fogalmazza meg: demokraták, ne féljetek! Talán épp ez a fajta „félelem” - amit én inkább realitásérzéknek monda­nék - késztethette Tamás Gáspár Mik­lóst annak a javaslatnak a megtételé­re, hogy a demokratikus oldal marad­jon távol az urnáktól. Ebben ugyan­is bőven van logika, bár én nem értek vele egyet. Tapasztaljuk az időközi választások körül gerjesztett hangu­latot, és ismerjük a kormányoldal felé meglehetősen „lejtősre” sikerült és fo­lyamatosan egyre lejtősebbre módo­sított választási törvényt, benne a ha­táron túli kettős állampolgár magya­rok számára biztosított, de nehezen ellenőrizhető levélszavazás lehetősé­gével, a jobboldalnak kedvező válasz­tási térképpel. Mindezek ismeretében bőven van okunk feltételezni, hogy a jövő évi választásokon történhetnek törvénytelenségek, esetleg csalások is, és azokat sem az ellenzék, sem a nem­zetközi megfigyelők nem fogják tud­ni megakadályozni. - Ön szociálpszichológusként mit gondol: az ilyen típusú félelem, szo­rongás gátolja vagy inkább serkenti a társadalomban az ellenállásra való hajlamot, a politikai aktivitást? - Hosszú távon a félelemnek van po­zitív következménye is, mert a fenn­álló viszonyok azok megváltoztatásá­ra sarkallhatják az embereket. A Bibó által is oly sokszor hivatkozott olasz történetfilozófus, Guglielmo Ferrero szerint a félelem valójában a történe­lem legfontosabb hajtóereje, amely miatt az emberek létrehozzák az álla­mot, mert arra számítanak, hogy az megvédi őket a természeti és társadal­mi bizonytalanságtól. Később azon­ban ugyanaz a hatalom - lényegénél fogva - önjáró lesz, rendre fellép az egyénnel vagy a társadalom kisebb csoportjaival szemben, szabályoz, büntet, normákat fogalmaz meg és betartatja azokat, tehát már önmagá­val szemben is gerjeszti a félelmet. Ezért a hatalomtól előbb-utóbb saját létrehozói is félni kezdenek - egészen addig, amíg nem fordulnak újra elle­ne. Ez történt a társadalomformáló erejű revolúciók, tehát a nagy francia, de az orosz forradalom esetében is. És persze ugyanez a történelmi féle­lem hajtotta a mi forradalmainkat is 1848-ban és 1956-ban. Vagyis az egyén és a tömegek félelme - fegyverrel vagy a nélkül - képes megváltoztatni a hely­zetet, akár rövidebb, akár hosszabb távon.­­ Fordítsuk le a teóriát a mi viszonya­inkra. Ha egy országban egyre töb­ben érzékelik, hogy az épp aktuális hatalomnak nincs alkotmányos kor­látja, hogy a kormány „mindent meg­tehet”, visszamenőleges hatállyal hoz­hat törvényeket, büntetlenül juttat­hat egész vagyonokat barátoknak és baráti cégeknek, de az általa elfog­lalt közszolgálati televízió és rádió is büntetlenül hallgathatja el és hami­síthatja meg a híreket - aminek kö­vetkezményeként mindezekről csak kevesek értesülhetnek -, ott hol van a belenyugvás és az elfogadás hatá­ra? A tájékozatlan ember, a tájéko­zatlan társadalom képes változtatni a helyzetén?­­ Az emberek mindig érzékelik, hogy mi történik. A kommunikáció sosem merül ki abban, hogy meghallgatom a hatalom által irányított televíziót és rádiót, vagy megnézem a sokkal sza­badabb internetet. Az információ kü­lönböző - néha személyes - csatorná­kon keresztül is áramlik, szétterül, néha csak bizonyos információtöre­dékek jutnak el az egyénekhez, ami­ből létrejön egy reprezentáció a napi vagy a történelmi eseményekről. A hírfoszlányokból az emberek fejében kialakul egy kép, amelybe természe­tesen belevetülnek saját érzelmek, vá­gyak, tapasztalatok. Az így létrejövő információs „konglomerátum” az, ami igazán meghatározza az emberek dön­téseit, és ebben természetesen helyet kap az elégedetlenség és a bizonyta­lanság is. Korábban arról beszéltünk, mi le­het az oka annak, hogy a többség kor­mányt váltana, mert elégedetlen a ha­talommal, most mégis a Fidesz - ez persze néhány hónap alatt megvál­tozhat - nyerné meg a választásokat. Az én válaszom erre az, hogy a válasz­tók egyelőre félnek a kormányt levál­tani, mert nem tudják, mi lesz utána. Tartanak a mainál is nagyobb bizony­talanságtól, sőt, káosztól, mert az élet­­körülmények egy csapásra aligha vál­tozhatnak meg pusztán attól, hogy az ellenzék alakít kormányt. A gyenge, szétforgácsolódott ellenzék tehát ahe­lyett, hogy gyorsítaná, lényegében ne­hezíti a hatalomváltást, hisz egyelőre nincs olyan vezető pártja, illetve sze­mélyisége, aki és amely körül kikris­tályosodhatna valamiféle tartós biza­lom. Ez persze néha megtörténhet a „semmiből” - sok európai példa van erre -, ha a társadalomban erre meg­van a várakozás. Ugyanakkor az is szociálpszichológiai tény, hogy hiába elégedetlenek sokan a hatalommal, ha a „szabadságtól” félnek - mert a szabadság bizony számos bizonyta­lanságot is rejt. Ezért inkább újravá­lasztják az általuk is elutasított ural­kodót, kormányt, pártot vagy moz­galmat, mert - bár nem szeretik - a védelmére azért igényt tartanak, ha az biztonságot ad, vagy legalább azt ígéri. Erre épül a rezsicsökkentési kam­pány mechanizmusa, de a Fidesz na­cionalista ideológiája is, hiszen a ha­zai választónak úgy mutatja be Euró­pát, mint a magyarság jövőjét veszé­lyeztető gazdasági és politikai veszély­­forrást, amelytől egyedül Orbán Vik­tor maga képes és hajlandó megvéde­ni az országot.­­ Sőt, nemcsak Európától, a kommu­nisták állítólagos utódaitól is, akik - a miniszterelnök október 23-án a Hő­sök terén fegyveres katonai sorfal előtt elmondott beszéde szerint - ma is lövetnének, idegenekkel szövetkez­ve gyűlölködnek, és tönkre akarják tenni az országot. A hívek nem fél­nek az ilyen szövegektől? Csakugyan elhiszik? Mit mond erről a szociál­pszichológia?­­ A tömegek felvonultatása és moz­gósítása, az ellenségkép felmutatása, a kormány erejének demonstrálása nyilván része a kampánynak, ami ilyen módon épít a félelemre, de azt alig hiszem, hogy bárki komolyan gondolná, hogy a baloldal valóban lövetne, vagy tényleg tönkre akarná tenni az országot. Ez pusztán retori­ka a kormányfő részéről, ami eltere­li a figyelmet arról, hogy saját hívei valójában ugyanattól félnek, amitől a többi ember: a kiszámíthatatlan jö­vőtől, amiről viszont nehéz megnyug­tatóan beszélni. A kormányfő nyil­ván tudja, hogy követői kritikával is figyelik tevékenységét, sőt közöttük is szép számmal akadnak elégedetle­nek, de még nem buktatnák meg a kormányt. Jobban félnek ugyanis a választások elvesztésétől. Orbán fé­lelemre építő kampánya alkalmas arra, hogy felkorbácsolja az emberek veszélyérzetét. - Szóval „fortélyos félelem igazgat minket”? - „.. .s nem csalóka remény” - ahogy József Attila úra. A magyar politika régóta rájátszik a magyarság félelme­ire, és visszatérően hivatkozik arra, hogy „egyedül vagyunk”, kiszolgál­tatva a nagyhatalmak kényének-ked­­vének. Annak idején a nyilasok is elő­szeretettel hivatkoztak erre, de az or­­báni politika is megteszi­­ és ez a há­borús retorikával párosulva különös légkört teremt az országban. Ráadá­sul ellenségnek kiáltják ki az európai szövetségeseket is, ami - ha ez még lehetséges - tovább növeli a bizony­talanságot. És ne felejtsük el, hogy ezek a harcias szavak az úgynevezett Békemenet felvonulói előtt hangzot­tak el. Olyan ez, mint a „békeharc” volt Rákosi idején, amikor a kis út­törők azt „zakatolták”: „Egy a jel­szónk, tartós béke, állj közénk és har­colj érte!”­­ És ez azok körében, akiket ilyen módon ki akarnak taszítani a nem­zetből, mégis inkább beletörődést és megfelelési kényszert vált ki, mint dacot és erőik egyesítését.­­ Igen, ez utóbbira komolyan nem is tesznek kísérletet, ehelyett kifeszí­tenek egy molinót a Lánchídra azzal a szöveggel, hogy „mi is magyarok vagyunk”. Ami demonstrációnak per­sze jó, de aztán jönnek a rendőrök, és leszedik a feliratot, a „tetteseket” pedig igazoltatják. Ennél azért az összefogás, amelyet szemlátomást el­mulasztottak október 23-án, valószí­nűleg hatásosabb lenne. És aminek nyilván nem az volt az oka, hogy az ellenzéki pártokat csupa rossz és buta ember irányítaná, csak talán még nem ismerték fel ennek a kényszerét, vagy nincs is rá programjuk. És persze tá­vol áll tőlem, hogy egy karizmatikus vezér megjelenését kívánjam, de olyan vezetőét igen, aki képes ezt az egé­szet átlátni és koordinálni. Ma nem látok ilyen személyt az ellenzéki ol­dalon, sem egy érthető és világos jö­vőképet, alternatívát, amelyet pedig a demokratikus ellenzéknek fel kel­lene tudnia vázolnia. És arra az egy­szerű kérdésre is válaszolnia kellene, miért lenne jó a választóknak, ha nem Orbán Viktor lenne Magyarország miniszterelnöke. Ma erre a kérdésre nincs válasz, pedig kellene hogy le­gyen. - A szocialista kormány utolsó évei­ben, amikor demonstráció követett demonstrációt, kicsit korábban pe­dig utcai harcok voltak tévészékház­­foglalással és rendőrségi felvonulá­sokkal, a választók nem féltek előre jelezni, hogy a baloldal menni fog. Ezt ön mivel magyarázza? - Akkor egyértelmű volt a helyzet, mert jóval a választások előtt eldőlt, ki lesz a győztes. Az átlagszavazó pe­dig - ha van ilyen - szeret konformis­ta módon a győztesre szavazni. Gyur­­csány bukása után Bajnai hiába tu­dott értékelhető eredményeket fel­mutatni, mégsem sikerült elmélyíte­nie, megerősítenie a választókban a sikeres kormányzás érzését, amiben persze jelentős szerepe volt a Fidesz karaktergyilkos ellenzéki stratégiájá­nak is. Ma viszont azt tapasztaljuk, hogy vitathatók ugyan a kormány­zat gyakran hangoztatott gazdasági sikerei, de a kormánypárti tömegmé­dia hatalmas erővel igyekszik elhitet­ni, hogy egész Európa tőlünk veszi át a gazdasági válság meghaladásá­ra kidolgozott módszereket. - Vagyis a kormánymédiának mégis­csak lehet komoly a befolyása? - Igen, de nem annyira az állítások igazsága fontos, hanem az agyak bombázása annak reményében, hogy előbb-utóbb el is hiszik, amit suly­kol, illetve sugall nekik.­­ Visszatérve a közvélemény-kutatá­sokra: 2002-ben az előzetes felméré­sek többsége szerint a Fidesz papí­ron megnyerte a választásokat, a gya­korlatban mégis elvesztette. Lát-e arra esélyt, hogy ez most is megtör­ténhet?­­ Emlékeztetnék rá, hogy 2002-ben a mainál sokkal kisebb volt a kü­lönbség a kormány­ és az ellenzéki tábor nagysága között, de kétségte­len, hogy a közvélemény-kutatók akkor is rendre a Fidesz győzelemét jósolták. Ami persze önmagában is befolyásolja a szavazókat, de még­is kiderült, hogy tizenegy éve csak a vélt közhangulatot mérték. Akkor ezt a jelenséget az úgynevezett „la­tens közvélemény” kialakulásával magyarázták. Ha ugyanis az embe­rek - ahogy korábban beszéltünk róla - kockázatosnak tartják valódi álláspontjukat hangoztatni, akkor magánvéleményüket elválasztják a nyilvánosságnak szánt állásponttól, másként beszélnek szűk családi kör­ben és barátok között, mint a mun­kahelyükön vagy a közvélemény-ku­tatók előtt. Ha egy országban kor­látozott a nyilvánosság, csökken a sajtószabadság - ahogy ez 2002-ben is volt -, akkor a szabadságkorláto­zás arányában egyre többen hallgat­ják el véleményüket, és akkor tabu­témává válik a politikai preferencia is. Véleményem szerint ma sem zár­ható ki, hogy a rejtőzködők megfor­dítják a megjósolt választási ered­ményt, de borzasztóan nagy öncsa­lásnak tartanám, ha az ellenzék - a közös cselekvést elmulasztva - erre az illúzióra építené stratégiáját. Győzni csak akkor lesz képes, ha meg tudja változtatni az aktív sza­vazók attitűdjét, amelyet bármilyen váratlan esemény komolyan befo­lyásolhat, ezért az esély az utolsó pillanatig megmarad. De - ismét­lem - ehhez az aktív szavazókra kel­lene fókuszálniuk, mert a bizonyta­lanok, amint köztudomású, szíve­sebben szavaznak az uralkodó állás­pont szerint. Vagyis a cselekvőké­pesség felmutatására és az ellenzé­ki támogatók érzelmi megnyerésé­re van szükség, mert a racionális be­széd ma már nem elég. A politika részben persze racionális, de nagyon erősen érzelmekhez is kötődő mű­faj, ezért képes akár egyetlen sze­mély is eldönteni a választást. Való­színűleg ezért tudja magával ragad­ni, de megosztani is a társadalmat egy Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc léptékű politikus. - Mennyire képes oldani a félelmet, enyhíteni az igazodás kényszerét a sokszor emlegetett „szavazófülke ma­gánya”? -Jó lenne, ha így lenne, mert az em­berek megérzik, ha tisztátalan a válasz­tás, és akkor nem tekintik majd saját­juknak a döntést. Sajnos azonban a paranoia és a hisztéria végtelen, látjuk a botrányos bajai választást, és sokan félnek a fülkében elhelyezett képzelet­beli kamerától, a munkahelyek elvesz­tésétől, a gyerek továbbtanulásának el­lehetetlenülésétől is. De ha az állam­polgárok meg akarnak szabadulni fé­lelmeiktől - és ha már kialakult a la­tens közvélemény -, akkor csak a sza­vazófülke jelent garanciát valódi poli­tikai álláspontjuk megvallására. „Létezik egy úgynevezett hallgatási spirál” Erős Ferenc szociálpszichológussal Kardos Ernő készített interjút A közvélemény-kutatók által megkérdezettek többsége már jó ideje úgy nyilatkozik, hogy Magyarországon rossz irányba mennek a dolgok, és ezért kormányváltásra lenne szükség. Mégis, ugyanezen közvélemény­kutatások szerint, „ha most vasárnap lennének a választások”, újból a Fidesz győzne, akár kétharmaddal is. Kormányváltásra tehát - úgy tű­nik - lenne igény, változásra mégsem lehet számítani. Eközben a sza­vazók minden korábbinál jelentősebb része „rejtőzködik”, nem árulja el, kire adná a voksát. 2013. NOVEMBER 15. -­N A novemberi szám tartalmából VERS - Tábor Ádám versei, Ayhan Gökhan beszélgetése Tábor Ádámmal. Vaszi­­lij Bogdanov (ford. Bogdán László), Kovács András Ferenc, Kőrizs Imre, Meliorisz Béla, H. Molnár Ákos, Marcin Swietlicki (ford. Karaba Márta Alexandra) versei PRÓZA - Tőzsér Árpád naplója, Olga Tokarczuk regényrészlete (ford. Körner Gá­bor), Burns Katalin novellája ESSZÉ, TANULMÁNY - Mesterházi Mónika Krusovszky Dénesről, Schein Gábor a Psychéről, Szilvay Máté Térey Jánosról KÉPZŐMŰVÉSZET - Havasréti József Véri Dániel Major János­ könyvéről, Mélyi József a budapesti Schiele-kiállításról BÍRÁLAT­­ Bedecs László Kántor Péterről, Kádár Judit Menyhért Annáról, Hor­váth Gábor Bánffy Miklósról, Gyürky Katalin Irina Muravjováról ÉLET ÉS­Z IRODALOM

Next