Élet és Irodalom, 2015. július-december (59. évfolyam, 27-52. szám)

2015-08-07 / 32. szám

IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP LIX. ÉVFOLYAM, 32. SZÁM ÁRA: 495 FT 2015. AUGUSZTUS 7. Bokros Lajos: Az euró mint társadalmi és kulturális vállalkozás II. * Gazdasági nacionalizmus versus közös piac - interjú Bruszt László szociológussal (Harangozó István) * Báldy Péter: Fokozatváltás a jogi felsőoktatásban - végső búcsú a mesterjogászoktól? * Simonovits András: A nyugdíjrendszer logikája * ÉS Irodalom: Antal Balázs, Major Nándor, Petőcz András, __________Szabó Marcell, Szív Ernő, Vörös István |ÉLET ÉS |IRODALOM| Mattis Teutsch János: Freskóterv, 1930 körül © Székely Nemzeti Múzeum KOVÁCS ZOLTÁN: ...és egyik falja a másikat” Martonfaiak szállják meg az egykori katonai lőteret. A híradókból azt hal­lották, hogy településük határában menekülttábort alakítanak ki, így hát jönnek az emberek szatyrokkal, hasadásig tömött cekkerekkel, fiatalok, idő­sek. Elszántan lépdelnek, tettre készek, levernek néhány sátrat. A riportfil­men látható, hogy igen­­ gyorsan kialakul egy köztér, köréje fejlődnek a fa­lubeliek, egysoros vonalban, mint egykor a katonák, csak ők annak idején Tito csapatai ellen védték a hazát, ma a bevándorlókkal van a baj. Marton­­fa kétszázhúsz lelkes mecseki falu, valószínűleg mindenki ismeri a másikat. Egy napja jutott tudomásukra, hogy mi készül a környéken, ennyi idő alatt meg sem tudták beszélni a hallottakat, csak kapták magukat, meg ami a kezük ügyébe került, és most, mint egykori görög piacok főterén a polgá­rok, csoportokban tárgyalják a fejleményeket. Mint mondanak a martonfaiak? Hát, tartalmilag azt, amit a magyar kor­mány miniszterelnöke hirdet már hetek óta: nem kérnek a bevándorlókból, mert a bevándorlók hozzák magukkal a bűnözést, gyilkolnak és megerősza­kolják a lányokat. Sőt, feleségül akarják őket venni, mert úgy könnyebb a letelepedés. A Hír24 riportere, Kaufmann Balázs minden megszólalás után föl­teszi a kérdést, honnét tudják mindezt, a válasz ugyanaz: látták a híradó­ban, hallották a rádióban. Egy asszony kel föl a székéből, és azt mondja, ha kell, három napig nem mosdik, de nem hagyja el a helyszínt, mert most min­dennél fontosabb, hogy együtt maradjanak. „Ezek nem maradnak a tábor­ban, bejárnak majd a faluba, és...”, de aztán elhallgat, abbahagyja, mintha maga se tudná, mit csinálnak majd a faluban, de tény, hogy bejönnek. 1992-ben a magyar parlamentben fölállt egy képviselő, és azt mondta, hogy a pigmeusok közelebb állnak az emberszabású majmokhoz, mint a Homo sapienshez, ezért az afrikai bevándorlók elé falat kellene húzni. Az ember erős elképedése mellett akkoriban úgy gondolta, hogy az ilyen szín­vonalú Homo sapiens egy első, bizonytalan lépéseit tevő demokrácia or­szággyűlésében előfordul, de az új politikai kultúra különböző fórumai ki­rostálják majd az efféléket, hogy aztán a hozzáértő dolgozó nép okos gyü­lekezete intézze az ország ügyeit. Ez se így lett, huszonhárom évvel később kétharmaddal megszavazták a parlamentben Pintér Sándor belügyminisz­ter javaslatát a magyar-szerb kerítés jogi alapjának megteremtéséről. A hoz­záértő okos nép gyülekezetéből 151-en szavaztak igennel, 42 nem szavazat volt, nem tartózkodott senki. Igennel csak a Fidesz, a KDNP és a Jobbik képviselői szavaztak. Nemmel szavazott egy kormánypárti politikus, a fide­­szes Kovács Zoltán. Nyugi, ez a Kovács Zoltán nem a szóvivő, mert az gya­kori megnyilvánulásaiból kideríthetően épp ellenkezőleg: hol bohém, hol egykedvű ínyence és prédikátora a kormány szennyes ügyeinek. De ez a kerítésépítés nem az a kerítésépítés, mondhatná valamelyik igen reális és tárgyilagos kormánypárti kommunikátor, és igaza van, ma nem a relativizált Homo sapiensek ellen épül a kerítés, de a folyamatosan lapos közgondolkodás erejéből mégis csak a kerítésépítésre futja. Ma nem kerül szóba az emberszabású majom, mint a törzsfejlődésnek valamiféle szinte­zési alappontja, ma egy martonfai ember mondja a kamerába migránsok­­ra szabott szomorú taxációjának elemeként: „...és falják egymást”. Igaz, ezen már maga is elgondolkodik, és mintha megtörölte volna a száját. Aztán a négy és fél perces riportfilm közepe táján megszólal egy rövid hajú fiatalember, és azt mondja, hogy ezt így nem lehetett volna: „föl kel­lett volna készíteni az embereket, hogy tudják, hogyan is fogadják az ide érkezőket”. Az embert átjárja a melegség, hirtelen nem is érti, hogyan gon­dolja ezt a megszólaló fiatal férfi. Úgy hangzik, mintha most esett volna ide a Holdról. Szavai szerint azt hiszi, hogy a migránsok érkezése láttán a kormánynak a feszültség eljesztése mellett lett volna egyéb szándéka is. A kormányfőnek nagyon is - ha szabad egy futballkifejezéssel élni - teli tüszt­re jött a bevándorlók tömege, ez volt az utolsó utáni pillanat, amikor egy­értelműen előzhette jobbról a Jobbikot. Minden intézkedésének eszmei és módszertani tartalma a keménykedés, a szájalás és az előkészítetlenség, ho­rizontja ijesztően lapos: a saját megítélése szerint is globálisnak minősített ügyet lokális eszközökkel óhajtja rendezni, valami homályos indíttatásból szigorúan kimaradva az európai szintű rendezésből. Néhány száz kilomé­terrel odébb, Ausztriában is nagy terhet jelent a migráció, de az ott is ta­pasztalható ellenérzés mellett a kormány augusztus végétől kurzusokkal segíti a menekültek munkaerő-piaci elhelyezkedését - közölte az osztrák munkaügyi szolgálat (AMS) a hét elején. A szervezet öt héten át tartó kí­sérleti projektbe kezd. Ez idő alatt csaknem ezer menekült vehet részt tan­folyamon, amelyen a már megszerzett szakmai képzettségét igyekeznek fel­mérni és az osztrák munkaerőpiacon tapasztalható elvárásokhoz igazítani. A kurzus arab, farszi, orosz és francia nyelven végezhető, és lehetőség nyí­lik személyes konzultációra is. Ezzel szemben hol mutatkozik a magyar kormány kríziskezelésének egyetlen megértő mozzanata is? Nincs ilyen, a hatalmas koponyakapacitás addig terjed, hogy „nem jöhet egyetlen mig­ráns sem, aki meg itt van, menjen haza”. A kormány jól érzékelhetően nem enyhíti és kezeli a feszültséget, hanem váratlan és előkészítetlen intézkedé­seivel rázúdítja különböző csoportokra, ahonnét aztán mi jöhetne vissza más, mint a tiltakozás. Bűnözőkké és vadállatokká minősít olyan embere­ket, akik még be sem léptek az országba. Rendet és biztonságot hirdet, de ennek a rendnek, a vak is látja, hazugságok a tartópillérei. Hogy elveszik a munkát, nő a bűnözés, veszélyeztetik a kultúránkat, nem tartják be a tör­vényeinket. Csakhogy munka most sincs, hiszen azért dolgozik közel fél­millió magyar külföldön, az erőszakoskodásról annyit, hogy vannak kör­zetek, ahova rendőreink este hat után nem mernek bemenni. A kultúrán­kat a kormány veszélyezteti egyoldalú kinevezési és támogatáspolitikai rendszerével, törvényeinket pedig az elmúlt öt év tapasztalatai szerint első­sorban éppen a kormány nem tartja be, amikor semmibe veszi a magántu­lajdont, elveszi, majd szétosztja a másét. Hogyan is inthet törvény és kul­túra tiszteletére halálra fáradt menekülőket egy olyan kormány, amelyik a legnagyobb nyugalomban és biztonságban pöffeszkedve naponta sért tör­vényt és tesz a kultúra ellen? Amelyik szavakban föllép az erőszak ellen, de elnézi azt, hogy az országban paramilitáris szervezetek félelemben tartsa­nak embereket? Ül a miniszterelnök valamelyik pódiumasztal mögött, és sorolja a kormány hazugságait a rezsicsökkentéstől a rendvédelem sikeré­ig. Egykoron lázasan, vadul és parázsló szájjal kiáltozta az ehhez hasonló handabandákat, mára mintha belefáradt volna maga is. Szürkén és egy­hangúan jönnek belőle az unalomig ismételgetett plakátközhelyek, mint ahogy az eléje rakott borszéki palackban indulnak fölfelé a buborékok. Martonfán mindeközben bealkonyult, és a késő nyári sötétség jótékony leple alatt igazoltatni kezdik a település lakosságát. Egy nagy hasú tiszt energikus mozdulatokkal magyaráz valamit, a helyiek pedig okmányaik után kotorásznak. 1 5032

Next