Életképek, 1844. január-június (2. évfolyam)
Elbeszélések - Bérczy Károly: Három éj
Rövid csend jön. A’nő, e’ szavai után, hirtelen elhallgatott, mint ollyan, ki szemrehányásra kedves ellenmondást óhajt. — Gusztáv bensejében mondhatlan érzelem küzdött, ’s lezárá a’ szót ajkairól. — Ő nejét, Giudittát, nem szereté! Miként is szerethette volna őt? Gusztáv mást szeretett, — Giudittát utálta__ „Lásd, Giuditta —* mondá végre erötetett nyájassággal — nekem nincs hízelgő sztárom, melly indulatom hév ragaszkodását fesse: de kívánd bár életemet------- —“ .Igen, vága közbe az olasz nő — életedet vagy szerelmedet! kettő közöl egynek enyémnek kell lenni! De szerelmed forró legyen, forró és osztatlan! Hallád , lelkem ifja? osztatlan, mint a’ szív , melly ketté vágva megszün dobogni. Szavaid nekem kevesek: esküdet akarom. Nézd e’ tört, a’ Rammacinicsalád ezen ereklyéjét: vasáról három Cornaronak’s két Borgiának vére száradt fel, mig feszületalaku markolatánál számtalan Rammacini haldoklott. Esküdjél e’ feszületre, hogy szerelmed életed vég perczeig osztatlan lesz irántam!‘ „Esküszöm!“ monda Gusztáv, kis vártatva, halavány arczokkal. — Giuditta éles figyelmét nem kerülé el a’ sápadó reszketegség, melly férje arczain az eskü kimondásakor elterült. Ez által gyanúja még inkább növelve, ’s ingerült kedélye tetőpontig feszülve jön. ,Én is esküszöm, — sipegé ekkor, merően átszegö tekintettel bámulva férjére — esküszöm, hogy a’ melly perczben esküd megszegve: ugyanabban az ítélet e’ tör által a’ bűnös felett kimondva ’s végrehajtva lesz! Emlékezzél meg, Gusztáv, hogy adott szavam ’s föltétem, ivéből kiröppent nyílként, még soha visszahúzva nem jön!‘ Sebes léptekkel hagyá oda a’ nő e’ szenvedélybélyegzette szavai után a’ teremet, mellynek dűsszőnyegzete’s változékos drága bútorai herczegi fényre mutatának. Az ifjú gondolatokba mélyedten ’s egymásba font karokkal meredett a’ távozó után; mig végre keserű kaczajban tört ki hallgatása. „Hahaha! — nevete gúnyos fájdalmasan ’s égre emelt szemekkel — miért igényli e’ nő szerelmemet? Azért-e, hogy felrántva a’ nemtudás vágytalan állapotából, a’ hiú fény szívtelen körében szenvedni megtanított? azérte, hogy a’ két mámorában lerombolt néhány hétért életem egész boldogságát feláldozám? Volnék bár most is a’ szegény festész, ki két év előtt valék, egyedül, elhagyatva, de telve reményekkel a’ jövő, ’s ihletéssel a’ szent művészet iránt! Mert mi vagyok most? nyomorú rab ember, lekötve egy kevély hölgy szeszélyeinek a’ milliókért, miket lábaimmal tudnék tapodni, esküszegő, hazug a’ nőnél, kit bűnömként utálok, ámító iparlovag az angyalleánynál, kit lelkem mélyéből imádok!...“ ,,Emelka és ő ! — monda ismét, rövid néma szünet után — erény és bűn, menny és pokol között nem lehet nagyobb a’ különbség! De lassan, Emelka vár reám, igérkezem ’s éjfél már közel. —• Nem, ha nem csalódom, gyanút forrat; még illy ingerültnek nem láttam őt — folytatá, mialatt egy udvarra