Életképek, 1844. július-december (2. évfolyam, 1-26. szám)
1844-08-07 / 6. szám
durvaság, butaság, vadság bojtorjánai ’s csalánai helyett szelíd ibolyákat, díszes rózsákat látna virulni, miket műveltség és szellemiség keze ültetett? ha a' kajánság és rengetegit, hol orgyilkolás óriáskígyói leselkednek, kiirtva, az emberszeretet gázbérczeit, mellyek tetejéről a’ dölyf szór le gúnyos káromlást a’ völgybe, elsodorva, a’ bűn posványit, mellyek szélein a’ káröröm sír krokodili kényüket, kiszárítva szemlélhetné? Nem-e inkább a’ legmagasztosabb öröm dagasztaná kebleinket, ha ezt mind igy valósultan látnók? nem-e a’legfényesb diadallal ünnepelnék a’ csudálatos munka bevégzését, és szent ihlettséggel tűznök fel a’világosság győzelmének zászlaját az emberiség köztemplomának kúpjára?! Még messze van ugyan e’ boldog, e’ dicső idő; de közelébe jutandnak, ha nem mi is, utódink, mit se kétkedjünk; lehetőleg elérendi azt az emberi nemzet, csak kövessük híven és józanon, mire a’ korszellem hathatós szózata int, mit egyik szövetséges szellemtársának fényszövetneke elünkbe jelel. Igen, neveljük a’ hon leendő nemzedékit! Régen mondák a’ bölcsek: az embert nevelni kell. Igen helyesen. De nem az egész világ állt bölcsekből,’s igy történt,hogy nem minden embert tartott a’ világ embernek, legalább nem ollyannak, kit nevelni is kelljen. ’S fellépett most a’ korszellem, ’s felriasztó hatalmas szavával az alvókat, ’s léptei alatt megrendült a’ föld, ’s hadá: minden embert nevelni kell! ’S kapkodott mindenki, sürgölődött, hogy az uj parancs szerint éljen, de legtöbben nem érték, fel nem fogák a’ szellem nagy czélzatát, ’s azt hivék, hogy az embert, már miután testileg emberré felnőtt, lelkileg is lehet rögtön , mint varázshatalommal, emberré nevelni. ’S jön zavar, mig végre a’ korszellem egyik segéde, a’ nevelés szelleme meg nem fejté a’ nagy rejtvényt: a’ gyermeket kell czélszerű módon ’s állapotához alkalmazva, emberré nevelni. ’S igy igen helyes a’ korszellem hathatós parancsa; igen, minden embert kell nevelni, minden gyermeket kell emberré czélszerűleg nevelni. De itt meg nem állapodott a’ működő nagy szellem. Magas eszméjét még nem látá tökéletesen teljesítetni, úgy, mint szeretné; hézagot láta nagy gondolata valósításában, ’s pillanatra megállapodék. Gondola, nem szóval: — tettel, nem elméleti szabályokkal, — gyakorlatilag adandóm tudtára az emberiségnek magasra törő czélzatomat. ’S kilépett egy árva mezőségre, felkapott egy rongyokba burkolt, szennyes tekintetű kisdedet a’ bitangul elszóródott gyermekcsoportból, ’s árnyas ligetnek vévé útját. A’kisded sírt, sivalkodott, az óriási lénytől ijedten fordult el. ,Miért félsz, gyermekem?4 szóla a’ szellem. ,,Ah, dajkám és anyám mindig mondák, hogy az óriások megeszik a’ gyermeket?“ rimánkodik a’ reszkedő kisded. A’nagy szellem mosolygva vivé öt kertje árnyiba, ’s megnépesité a’ kertet játszó társival, hogy nem sokára kedvencz helyévé lön az a’ kisded népcsoportnak. Rövid idő múlva jött a’ nevelés szelleme a’ ligetkertbe , munkájára újon.