Életképek, 1844. július-december (2. évfolyam, 1-26. szám)

1844-09-04 / 10. szám

312 A’ pohárhoz én is értek egy kicsint, Vígadozván, szent Dávid zsóltáraként. A’ zengő lant, hölgy szerelme, ’s tölt kehely közt, van éltem, szivem, lelkem osztva fel! Homlokomra barna felleg gyakran ül, — ’S isten látja, mennyi kín a’ szív körül — Bor tüzétől a’ fojtó bű­lég kigyűl, ’S a’ borúlat, villámozva elvonul, — Ajkimnál ha elhalványul a’ pohár, — S piros lelke a’ sötét pokolra száll, — Bús gyönyörrel földre sújtom, ... ’s szétszakad, Hogy hajnalra nyolcz ivónak egy marad. És beszélek : mi az ember ? Egy pohár, Melly száz szomju szenvedés közt sorra jár, Benn az élet, bor,... de ürmös. . . mit nevetsz . . ? A’ bor elfogy, 's a’ pohárnak vége ez . . . Csillogó edényből rósz cserép leve, Eltűnt vígan pezsgő, szikrázó leve, Ámde a’ szesz, a’ szesz él! ki kétkedik Ebben, vélem, ugy segéljen, nem iszik ! Asztalnál ül egy nagy korhely: a’ halál, ’S a’ pohár­ törésbe nagy kedvet talál, Bort, fiúk, bort! mert maholnap, úgy lehet, Búsan álltok e’ törött pohár felett! És barátim ebbe már nem gátlanak, Csak mosolygva nagy bolondnak mondanak; ’S kérdve szólnak: hogy mikor lesz már eszem? Nem sokára! — biztatom, bár nem hiszem — ’S kötődnek, hogy becsüljem meg már magam, Mert biz egyszer mind kiázik a’ fogam, Adjatok bort! bizton ázhatik fele: Úgyis szűkén van, mit rágni kell vele — Hozzon egyszer, ó fiú, az isten el! Szívesen lát e’ szív és a’ tölt kehely ; Jere hozzám „sárga pitykés közlegény !“ Ugysegéljen, fővezérré teszlek én!

Next