Életképek, 1844. július-december (2. évfolyam, 1-26. szám)
1844-07-10 / 2. szám
A’ NÉMAJÁTÉK ÉS SZINTÁNCZ MŰVÉSZETI BECSÉRŐL. Tagadni nem lehet, hogy a' némajáték és szintáncz nagy becsben állnak nemcsak a’ köznép, hanem a’ műveltebb rendűek előtt is, kiket az illy mutatványok színházba édesgetnek; ’s hogy ezáltal a’ színházi pénztárnak hasznot hajtanak, az magában érződik. Lépjen csak fel egy illy elbájoló színész- vagy tánczosnő (például Eisser Fanny) ki—a’fővárosi hírek írója szerint is — tánczával Mahomed hetedik egébe ragadja bámulóit, vagy kinek táncza a’ „Honderű“ competens (?!) Ítélete szerint „aetheri, szellemi, mennyei tánczköltészet!“... mint telik zsúfolva a’ színház, a’ nagyon fölemelt ár daczára is? milly lelkesült „éljen“ és zajos tapsra fakad az örömittas nézöség, ’s mindenek felett, mint örvend a’ pénztárnok a’ szép bevételnek!— Távol legyen tőlem azon irigy szándék, mintha vagy a’ közönség kedvtelését háborgatni, vagy a’ pénztár jövedelmét csökkenteni igyekezném, mulasson amaz kedve szerint, gazdagodjék emez — csak ne a’ szépmüvészet rovására! — Felszólalásomat egyedül a’ szépmüvészet érdeke vezérli, melly tekintetből bátor vagyok e’ kérdésre: „van-e a’ némajáték és szintáncznak szépművészeti becse ?“ nemmel felelni és állításomat okokkal megerősitni. A’ tagjáték (Mimik), a’ némabeszédre, a’ természet ad útmutatást, arra indítván az embert, hogy érzelmeit és vágyait tagjártatással, mint a’