Életképek, 1846. január-június (4. évfolyam, 1/1-26. szám)

1846-06-27 / 26. szám

közelebb az élethez, mivel benne a magunk által meglakott világ tapasztalatait akarjuk látni, és követeljük, hogy még az is, mi a’ képzelődés megyéjéből való, mihelyt drámába szövetik a’ mi tapasztalati világunk valószínűségét hordozza bélyegéül. E’szerint költőnek, hogy drámairó lehessen, az eredeti tehetségen kívül, ismeretesnek kell lennie a tapasztalás roppant mezejével, mi neki teljesen hatalmába van eresztve. Ismernie kell az emberi lélek nyilatkozásait, mindazon formákat, mellyekben az indulatok és szenvedélyek tapasztalásunk elé jőnek; gondolkozni azon módok és okok felöl, miért történik valami úgy és nem máskép a’ lélekben. Innen a’ drámaköltőnek első tiszte tanulni az akarat ébredését, mocczanatait, nyomozni a’ lélek utait , ’s minden tettnek — gyilkosság vagy feláldozás — olly rugókat vetni alapul, mellyböl ellenmondhatlan szükségben következzék az , mert e’ nélkül sem gyilkosság, sem feláldozás nem lehet költői esemény, hanem csak puszta száraz történet, minőt a’ história lapjain eleget találunk. Illyen, okokra vitt események szövedéke már a’ drámai költészet, miből világosan kitetszik, minő rangú legyen a’ tett, ha az odavetve olvastatik a’történetkönyvben , vagy a’ mint megjelenik az életben, és minő, ha meg lelkesitve(okokra víve, motiválva) szemeink elé hozatik drámában, vagy a’ színpadon. Szólván az eseményekről, mellyeket az életből (vagy történetből, mindegy) viszünk át a’ költészetbe, itt csak az a' kérdés: mikép lehető ezen átvitel? Némellyek úgy hiszik, hogy mikor valami tárgyat költői rangúvá emeltek, művészeti formába öltöztetvén azt, akkor utánozták a’ szép természetet*, mások ezzel homlokegyenest ellenkezőt állítanak, és magokat ekkép fejezik ki, hogy nem esiték a’természetet. Látnivaló, mikép az első rendű aesthetikusok követendő példányul nézik azt, mit az utolsók még nemesnek sem találnak eléggé, nemhogy utánzásra tartanának méltónak, miből a’ két elv összeütközése kézzelfogható. Elsők, midőn a’ szép természetet vallják, ugyanakkor vallomást tesznek rut vagy nem szép természetről is hallgatólag; utolsók pedig, midőn a’természetet általában nemesitni mondják elvökül, már ez által eltagadják, hogy van szép természet, így áll az elv tisztán, minden elmebeli toldalék nélkül; de mind a’ mellett Winkelmann, e’tudomány feje, sem szól illy általánosan. „A’ természet,— mond ő — és a’ legszebb test alkotás is ritkán van hiba nélkül, és vannak formái vagy részei, mellyek más testekben tökéletesb módon lelhetők vagy gondolhatok“ .... Tehát nem ritkán, de azért van olly eset, mikor a’ természetben nincs hiba, mégis elvégre igy szól: im Ganzen musz die Natur der Kunst weichen. — ’S mi legyen ez a’ Kunst? „A’ legszebb részeknek kiválasztása és harmoniás összekötése egy alakban“, azaz: ideális szépség. Kiki által látja, hogy mind e’tételek, szoros értelem szerint, csak a’ képző művészetetekről szólanak, mindazáltal a’ szóló művészetekre is alkalmazhatók. Mint kiválogatja szobrász vagy festész a’ szebb részeket alakjához, úgy tesz a’ költő is, midőn az emberi lélek nyilatkozásait, az eseményeket összeválogatja egy költői mű alkotására. Itt azonban az egész tudomány megakadna, ha körülbelül egészen uj elv nem találkoznék a’ szóló művészetek homlokiratául, mikor az ideális szépség a’ költői művekre is átvitetvén, igy magyaráztatik: Nemesítve (ideálisaivá) akkor van a' természet mikor egyénben (Hamlet, Ophelia) a’ nem (férfi, leány) tükröztetik ennek azonban nincs megfogható értelme, mivel szűkebb fogalom (egyén) magánál szélesebbet (nem) merítene ki, mi logikai képlenség, ellenmondás, ’s nem egyéb, mint egyoldalú philosophiai szigor, melly mindent a’ categoriák keresztfájára, feszit. Tudjuk, ugyanis, hogy a’ fogalmak kiterjedése visszás arányban áll beliemek-, azaz: béltartalmukhoz; mert mennél tágabb a’ fogalom köre, annál kevesebb tartalma, míg végre az általános fogalmakban egészen elvesz az egyéni