Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)

1847-02-06 / 6. szám

Lélekvesztö áll a’ túlsó parton, Szűk ölébe hárman alig férnek, — De erő ég lelkében ’s karában A’ királyt megvédő két testvérnek. Kormányt tart az egy, a’ más évedzőt, Mindháromnak néma ’s szótlan ajka;­­S megkisértni jó vagy bal szerencsét, Sik tengerre száll a’ lenge sajka. Batukhán jő,’s lángol vad dühében, — ’S mert nyomába tengeren nem érhet, Nyílesővel ’s átokkal hasítja Mentett és mentők után a’ léget. Sebesebb madárnál a’nyil,vészesebb is, Elsüvölt száz,— hajh ! egy czélt ér, Összerogy találtán az ifjabb hős ’S felszökell nemes szivéből a’ vér. Balkarában fogja a’ haldoklót Az idősebb ’s könyet ejt teája, — Száll a’ sajka, a’ part elenyészik ’S mentve van a’ magyarok királya,­­Biztos földön, karddal ásott sírba A’ testvér testvérét eltemette, ’S pajzsával a’ hantot betakarva, Kard és nyíl lön a’ kereszt felette. ’S védőleg kisérve Bélát a’ hős Érte halni készen, érte éle, Végsokán a’ kínos éhhalálnak Kenyeret tört, hogy megossza véle.­­ Ki ne tudná, e’ bajnok utódi A’ honért mi híven harczolának ? Ki ne tudná, mint hullott el titkon Feje az utolsó Frangepánnak ? L a­d á­r. 173 EBÉD A’ CONVICTUSBAN. (Szomoru­ vigjáték három szakaszban. I. szakasz: A’ leves, czintálban. II. Répa­­tuskó, czintálban. III. Nyullájbk­, szinte czintálban.­—Történet ideje 1843.játsza­­tik műkedvelők által a’ convictusban.) Száz meg száz kép van az életnemek tarkaságában, mikben a’ végzet, sze­szélyeként rakja fejeinkre a’ csörgő sapkát, ’s ha békével nem törjük napjaink keservét, görbedt hátunk nyereg alatt marad. Ember ! bár hova tekintesz, bár mellyik nemébe az életnek , gúnyolódó sorsod eléd vigyorog; napjaidon a’ bút az ő keze szórja el, rövid örömeidet ő tizedeli meg : uz légy, vagy koldus. Minden életnemnek megvannak saját kín­­órái, saját kétperczei, ’s ha ezeket okosan használtad, amazokat békén tűrted, mondd : boldogul éltél, mert panaszodat kineveti a’ világ. Van egy társaság az életben, tarka előképe a’ világnak, zagyvaléka jónak, rosznak. E’ csoportban megtalálja embereit minden életpálya. Ebből csirázhatik a’ polgáriságnak virága, vagy egy tüskebokor, melly átkává válandhatik az em­beriségnek. Mindezeknek kutforrása az egyszerűen ,diák‘ néven ismert ifjú nem­zedék , pajzánságának kimerithetlen tengerével, egyszerű nevéhez csatlakozó édes emlékek ezreivel. Mennyi vidorság fakad ki e’ csoportból , mellynek nagyobb része vagyon­­talanságból bújva ki, fáradalmak közt küzdi le honja emlőiről a’ táplálékot. Túr, szenved, nevet, sir keservet és örömkönyüket, remeg — de mennyiszer! ’s még­is arcza derült, mint a’ simatükra tó, mellynek partjáról közepére kőhajitaték, felháborodik ’s ismét csendesülten simul virágszegett pártjaihoz, ’s a’ követ a’ helyett, hogy boszulva visszahajitaná , gyermekeinek, a’ kebléből szakadó kis patakcsáknak elmondja egykori szenvedéseit; tűrni tanitja őket, keblökbe zárni inkább a’ követ, mint partra hányni; mert a’ megtartott kődarab csak egyszer hozhat kínt, de a’ visszavetett, visszadobatva uj sebet hozva megtérend. Hányszor kérdém magamat, van-e méltányosság a’ világon ? Az ifjú kor­nak kiszenvedt tőkéire hajoland­ e kamat ? ’S ha van méltányosság , mennyié érdemli meg egy szegény gyermek hanyatlandó korának lágyabb napjait, mellye­­ket dermedő hideg sanyarú óráinak tömegével válta meg ? Egyedül illyen ember méltányolhat tetteket, a’ fárasztó munkának szülötteit.

Next