Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)

1847-04-03 / 14. szám

azután fölemelő szemeit, végig tekinte az uj fürdővendégen, hogy körül­belől mennyi borravaló néz ki zsebeiből és vontatva kérdő : „Was ?“ Szegény uj fürdővendég nem tudta, hogy magyar fürdőben így szokás, most tehát nagy zavarodással ismétlő németül: ,Kaphatok szobát?" „Nem tudom, — viszonzá ásitva az asztalkendős, és tovább állott, — én nem vagyok szobapinczér.“ Hm, ez a’ pinczér noha nem tud magyarul, mégis bizonyosan magyar em­ber, mert tiszteli ezen fontos politikai alapelvet: — Ne cseréljük föl a’ szerepeket ! Ez alatt az idegen hajdúk is tovább állottak, és az uj fürdővendég egyedi állott a’ vendéglő ajtaja előtt. Mihez kezdjen már most ? A’ nap lenyugodott, a’ tehenek kolompolva, a’ juhocskák szendén bőgicsélve ’s a’ sertések rejtélyesen vinnyogva tértek haza a’ legelőről, és mind ez igen szép nyáréji álmát szülhetett ugyan, de szobát nem nyithatott az eltikkadt utas számára. Egy h­álósipkás fej merül ki az ablakok egyikéből. Bizonyosan magyar ember, gondola hősünk, mert nagy előszeretettel látszik viseltetni az alvás iránt, — magyarul szóla tehát hozzá : ,Ugyan kérem alázatosan, hol találhatom itt a’ vendégfogadóst ?­ A’ hálósipka tulajdonosa hosszú szárú pipájának egyik végét az ablakon kidugá, a’ csibukos végét pedig arczának közepébe dugá, és csodálkozva kérdé : „Cső ?“ Szegény fürdővendégünk erre nem szólhatott, mert ámbár hiszi, ha meg kell lenni, hogy a’ csuvaszok és cseremiszek is magyarok, de a’ fönebbi kurta szócskát nem érté, ámbár diákul és németül úgy beszél, mint a’ viz. Szomorú helyzetében végre elhatározd magát a’ fáradt utas, hogy keresni fogja a’ vendégfogadóst szobáról szobára ; ekkor azonban csinos fiatal hölgyet láta közelíteni, két szép leánykával. A’ fiatal hölgy egyszerű kék honi ruhát viselt szemes kartonból, ’s fekete fürtéit csinos magyar szabású fekete csipkefejköte folyá körül. Valahára magyar asszonyság­ sohajta csaknem hangosan a’ vendég, ka­lapját, melly tulajdonképen utjas pongyolasipka volt, udvariasan levevé, ’s nyá­jasan, sőt legnyájasabban szóla : ,Bocsánat, kedves nagysád, én — ‘ Tovább nem szólhatott, mert a’ deli fiatal hölgy piros ajkai legszebb fran­­czia nyelven mondd : „Bocsánat, nem értek németül,“ — és tovább haladott. Ő franczia nevelőné volt egy lelkes magyar családnál, ’s hihetőleg azért gondolá a’ magyar nyelvet németnek, mivel magyar fürdőben ’s magyarok közt tartózkodott. Szerencsétlen vendégünk már épen haját akard tépni, midőn még jókor eszébe juta, hogy ezen végső vigasztaló segédeszközhez sem folyamodhatik, mi­vel már több év óta parókát visel. Megvan, gondolá, diákul szólok, igy majd csak megértenek. Ezen elszánása után egy asztalhoz közelit, melly csak néhány lépésnyire áll kocsijától, ’s igy szól négy kártyázó úrhoz szép diák nyelven : ,Regó humillimé, mikép juthatok a’ vendégfogadóshoz ?‘ Ő ezt mind diákul kérdé, de mi nem akarjuk előadásunkat nagyon tar­­kázni. Egy a’ kártyázok közül hangosan kiálta, mi alatt az utasra tekinte :

Next