Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-04-17 / 16. szám
levegőt, ’s azon érles kábulást idézé elő, melly illy érdekes kalandoknak, minő az enyém igérkezék lenni, titokteljes ingerét növelni szokta. — E’ szép remény ’s tündéri álmok azonban csakhamar eltűnnének, midőn a’ szomszédteremből egy körülbelül negyven éves sápadt, szikár férfiú lépett ki, virágos hálóköntösben ’s kuszált hajakkal, ’s kellemetlen, sápogó hangon kérdé : mivel lehet szolgálatomra ? — — Tudj’ Isten, nem szoktam olly hamar zavarba jönni, bátorságom néha vakmerőségnek ’s lélekéberségem szemtelenségnek is beillett volna; de most, mi tagadás benne ? Kissé meghökkentem, midőn az irigy sors a’ legszeretetreméltóbb hölgy helyett annak mogorva férjét — mert hogy ő volt, perczig sem kételkedtem — lökte előmbe. — — Soha se hittem volna, hogy a’ férjnek olly morális ereje van — házibarátjai ellenében! A’ zavar növekedett, midőn a’ félig nyitott ajtón át a' szép orvosnét láttam legingerlőbb pongyolában , arczrózsáira könnyű fátyolt vont a’ néma neheztelés, hogy őrizetlennek hitt étenkertem kapuját a’ fatális véletlen, férje által, kárörvendő eunuchus gyanánt, elfoglaltatá. Az orvos ismétlő kérdését, ’s nekem felelni kellett : a’ criticus helyzet visszaadá lélekéberségemet ’s nevelé ezt még az is, hogy szemeimet az orvosnő bájos alakjáról elforditám. Ürügyről gondolkoztam ’s megtaláltam : betegnek kellett lennem , ámbár soha egészségesebb nem voltam. Azonban, mivé nem teszik az embert a’ körülmények? fogadom, hogy az emberi nemnek két harmadát csak a’ körülmények állították oda, honnan minél előbb megmenekülni szeretne. — Hány ember lett azzá, miről nem is álmodott, ’s hány embert erőltettek kedve ’s akarata ellen olly helyzetbe, melly kútfeje jön örökös elégedetlenségének! ? ’S az ürügy annál sürgetősebb volt, minél nehezebben lehetett kiolvasni Halvágyi urnak édeskeserű arczából, váljon azon finom miveltségü férjek sorába tartozik-e, kik házibarátjaik előtt udvariasan kitérni szoknak? A’ legsavanyubb képpel tehát, minőt rendesen vágni szoktunk, ha gyomorgörcsünk van, vagy kritikusunkkal találkozunk, kezdém meg az, Isten tudja, hogyan végződő conversátiót. — Remélem, meg fog bocsátani, tisztelt orvos úr, hogy városszerte ismert ügyességéhez ’s illetőleg orvosi segedelméhez folyamodom . . . Halvágyi úr ünnepélyesen meghattá magát, ’s e’ bevezetést koránsem szokott bóknak, hanem érdemei köteles méltánylatának tekintvén, milly különböző volt azon önelégült mosoly, melly e’ perczben arczán elvonult, azon gunymosolytól, melly, szinte ekkor, az enyémen, halvány villám gyanánt, átszökött. — Majdnem valamennyi nevezetesebb orvosnak kezén mentem már keresztül ; — folytatám csudálatos impertinentiával — de bajomon egyik sem tudott segiteni : ezer szerencse, hogy épkézláb menekültem meg tőlök . . . minden reményemet most önben pontositom össze. Az orvos ismét meghajtá magát ’s üléssel kinált.— Leültünk. Ő háttal a’ mellékszoba ajtajának, én szemközt a’ nyilással. Olly böjti képet vágtam, mintha a’ kaszás már hátamon ülne ; pedig alig tiz lépésre tőlem a’ legelevenebb élet várt — nyitott karokkal. — Tantaluskinokat szenvedtem . . . próbálja meg ezt más, ha tetszik ! — — — Igen hizelgő reám nézve e’ bizodalom, — mondá Halvágyi úr, ujjai közt henyergetvén ezüst burnótszelenczéjét, mi egy orvos kezébe épen úgy illik, mint sáros csizma a’ salonba — arczszinéről ítélve, nem is gyanítaná az ember — — Hogy beteg vagyok, nemde ? vágtam szavába ; hisz épen az a’ bajom, hogy olly egészséges vagyok . . . — Az emberek ezt különben nagy jótéteménynek tartják , mosolyga az orvos.