Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)

1847-05-08 / 19. szám

Az ifjú átfutott egypár mellékutczát, ’s egyszerre a’ királyutczán találá magát. Csend volt és nyugalom; a’ lámpák haldoklának. Szerencsére egy elké­sett bérkocsi közeledett. — Megállj ! De a’ bérkocsis, nem is felelve, tovább hajtott. Ekkor Kálmán utána ra­gaszkodott a’ robogó hintónak, ’s egy szerencsés ugrással felkapaszkodott a’ hág­csóra ’s megnyitván a’ határ ajtaját, beveté magát. Azonban érzé, hogy nem párnák közé esett. — Jaj ... a’ veszett hétszázmillióm kriminális . . . — Az ördögbe, valaki van itt ? Bocsánat . . . — Kelj fel, akárki vagy, folytató ugyanazon hang . . . megfulok — Ah . . . ■— Ezer bocsánat . . . mond zavarodtan Kálmán, meg sem álmodám, hogy valaki ... ’s ezzel visszahúza magát a’ kocsi azon oldalára, hol az ajtót meg­nyitó. — — Micsoda csúnyaság ez . . . hol tanulta ön ezt ? ... Ki ön ? — ez tola­kodás ... ez megtámadás . . . — No de kérem .... bocsásson meg ... a’ szörnyű sötét — — Az nekem mindegy — ez méltatlanság. Jaj ! oda vagyok ; bizonyosan összezúzta minden oldalbordámat. — Dehogy zúztam, hisz alig értem önhöz. — — De köszönöm az illyen mulatságot. ■— Mit akar ön velem ? — Önnel ? semmit . . . — Hát mért háborgat ? . . . •— Azaz, hogy a’ bérkocsi . . . — Az az enyém . . . — Bocsánat, de én azt nem tudtam. — Minden csontom fáj ! — Ugyan az Isten áldja meg , ne lápitson ollyan nagyon . . . hiszen, a’ mint veszem észre, ön fiatal ember . . . — ’S aztán ? — Fiatal ember ! — ’s mint ruhájából gondolom , egy tökéletes gentle— mann . . . látom, az ujjain mint csillognak a’ kövek — és ön hogy zúgolódik — Becsületemre, ha én ön volnék, ’s hozzám egy derék hazámfia , mint én va­gyok, ki egyébiránt történetesen nagy zavarban van, segélyért jöne, én véghe­­tetlenül szerencsésnek tartanám magamat. — A’ mint veszi az ember . . . — Nézzen rám ; most ez a’ lámpa tán jobban ég a’ többinél — nos, nem látszom a’ többi közt ollyan embernek, ki ön szívességére valamit építhet ? néz­zen ön rám. — Patvarba! mindketten a’ legújabb divat szerint vagyunk öl­tözve. — — Meg nem foghatom; ön különös ember lehet.­­— Dehogy­ ollyan vagyok, mint a’ többi. — De végre is, uram, türelmem . . . — Itt van ii . . . megint az előbbi nóta . . . mikor ért meg ön engem ? Lássa, én bízom önben ; önnek hangja már akkor is megtetszett nekem, midőn inkább nyekegés volt, mint beszéd . . . azért kérem önt, ha talán. — A’ dologra, uram ! — Természetesen. Csak hogy aztán, ha én bizodalmaskodom, ön se fili­­szerkedjék ellenem . . . — Nos , kapok-e felvilágosítást? — Ha ön épen tudni akarja . . . hát szököm. — Szökik! . . .

Next