Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-05-08 / 19. szám
Az ifjú átfutott egypár mellékutczát, ’s egyszerre a’ királyutczán találá magát. Csend volt és nyugalom; a’ lámpák haldoklának. Szerencsére egy elkésett bérkocsi közeledett. — Megállj ! De a’ bérkocsis, nem is felelve, tovább hajtott. Ekkor Kálmán utána ragaszkodott a’ robogó hintónak, ’s egy szerencsés ugrással felkapaszkodott a’ hágcsóra ’s megnyitván a’ határ ajtaját, beveté magát. Azonban érzé, hogy nem párnák közé esett. — Jaj ... a’ veszett hétszázmillióm kriminális . . . — Az ördögbe, valaki van itt ? Bocsánat . . . — Kelj fel, akárki vagy, folytató ugyanazon hang . . . megfulok — Ah . . . ■— Ezer bocsánat . . . mond zavarodtan Kálmán, meg sem álmodám, hogy valaki ... ’s ezzel visszahúza magát a’ kocsi azon oldalára, hol az ajtót megnyitó. — — Micsoda csúnyaság ez . . . hol tanulta ön ezt ? ... Ki ön ? — ez tolakodás ... ez megtámadás . . . — No de kérem .... bocsásson meg ... a’ szörnyű sötét — — Az nekem mindegy — ez méltatlanság. Jaj ! oda vagyok ; bizonyosan összezúzta minden oldalbordámat. — Dehogy zúztam, hisz alig értem önhöz. — — De köszönöm az illyen mulatságot. ■— Mit akar ön velem ? — Önnel ? semmit . . . — Hát mért háborgat ? . . . •— Azaz, hogy a’ bérkocsi . . . — Az az enyém . . . — Bocsánat, de én azt nem tudtam. — Minden csontom fáj ! — Ugyan az Isten áldja meg , ne lápitson ollyan nagyon . . . hiszen, a’ mint veszem észre, ön fiatal ember . . . — ’S aztán ? — Fiatal ember ! — ’s mint ruhájából gondolom , egy tökéletes gentle— mann . . . látom, az ujjain mint csillognak a’ kövek — és ön hogy zúgolódik — Becsületemre, ha én ön volnék, ’s hozzám egy derék hazámfia , mint én vagyok, ki egyébiránt történetesen nagy zavarban van, segélyért jöne, én véghetetlenül szerencsésnek tartanám magamat. — A’ mint veszi az ember . . . — Nézzen rám ; most ez a’ lámpa tán jobban ég a’ többinél — nos, nem látszom a’ többi közt ollyan embernek, ki ön szívességére valamit építhet ? nézzen ön rám. — Patvarba! mindketten a’ legújabb divat szerint vagyunk öltözve. — — Meg nem foghatom; ön különös ember lehet.— Dehogy ollyan vagyok, mint a’ többi. — De végre is, uram, türelmem . . . — Itt van ii . . . megint az előbbi nóta . . . mikor ért meg ön engem ? Lássa, én bízom önben ; önnek hangja már akkor is megtetszett nekem, midőn inkább nyekegés volt, mint beszéd . . . azért kérem önt, ha talán. — A’ dologra, uram ! — Természetesen. Csak hogy aztán, ha én bizodalmaskodom, ön se filiszerkedjék ellenem . . . — Nos , kapok-e felvilágosítást? — Ha ön épen tudni akarja . . . hát szököm. — Szökik! . . .