Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-06-05 / 23. szám
adáig kerestem az alkalmat, mig a’ kis tánczosnővel összejöttem. Néhány rövid pillanat elég volt arra, hogy Harcsa ezt mondhassa : „Délután a’ szőlőbe megyek rászát ültetni egyesegyedül“. . . ’s én arra ezt mondhassam : „Fogadjon el úti társának“ s Harcsa : Nem bánom! . . Úgy lett! . . A’ nap forró sugarakat szórt a’ földre, mint reggeli permetezés után szokott; mindkettőnknek szörnyű melegünk volt, részint a’ nap, részint más egyébtől.— Elkezdett az orrom egész a’ boszantásig viszketni ; mindjárt gondoltam, hogy égi háború lesz ... A’ mint a’ szőlőbe kiértünk, letevőnk a’ rászát a’gyepű tövébe; magunk pedig egy köszméte-bokor alá vonultunk. — Ollyan szép most ez az egész tájék ! igy kezdem meg az érdekes beszélgetést. — Biz ollyan az! igy folytatá még érdekesebben az én Harcsám! — Látja-e, Harika, amott azt a’ vad rózsát ? — Igenis látom! — Ugye bár, valami felséges ? Beh kár, hogy olly sok otromba tövis van rajta ! — Biz igaz a’! ... Ki rózsát akar szakasztani, ne bánja, ha kezét a’tövis kissé megkarmolja ! — Beh szépen csicseregnek ezek a’ fecskék ! — De még szebben tud ám a’ filemile ! Tavai épen a’ köszméte-bokorban rakott fészket; most is alkalmasint ott fog ! — Látja, Harikám ! a’ madarak sokáig megismerik kedvelt helyeiket; az ember pedig gyakran saját hiveit is hamar elfeledi . . . Ugye bizony, kegyed sem fog egy év múlva arra gondolni, hogy május 27-kének délutánján egy jó emberével ült e’ köszmétebokor tövében ? — Hegemlékszem biz én mindig, mig élek . . . ekkor a’ földre szegze szemeit, egy fűszálat szakaszra ’s azzal mélázva folytatá : Hát miért kérdi ? talán nem lesz köztünk mostanhoz egy évre ? — Úgy van , Harika ! mi most alkalmasint először és utoljára vagyunk igy együtt. A’ jövő hónap elején távoznom kell ’s messze vet a’ sors egymástól, egész 18 mértföldnyire. De a’ gondolat sebesebben röpül a’ fecskénél, számtalanszor meg fogom én látogatni gondolatban e’ helyet ’s annak ékességét, a’ vidám , a’ kedves jó Harikát ! Harika egészen elszomorodott e’ beszéd hallatán. —»Furcsa ez, — mondá aztán neki-bátorodva — minden közelebbi ismeretség nélkül igy összejőni! ! .— Hja ! galambom, az egyforma lelkek rövid idő alatt összebarátkoznak ’s nekik aztán fájdalmas a’ bucsuvétel ! — Igazán, tréfán kívül, ollyan roszul esik, hogy ! . . . — Nekem esik ez roszul ! De sok fog ez életben roszul esni , mellynek emlékét mégis legszentebb kincs gyanánt őrizzük . . . Ilejh ! hejh ! . . . __ Hajh ! hajh !. .. Ültetni kén’ azt a’ rászát, hisz már majd le is kókkad ! — Nem bánom, fogjunk hozzá ; én is leszúrok néhány szálat , legalább rám gondol a’jövő szüretben, ha káposzta vágni jó ! — Javában folyt az ültetés és beszélgetés, midőn hátunk mögött ollyforma handabanda szólalt meg , mint mikor a’ csűrkapu javában nyikorog. „Hát mennydörgős adta! másod magaddal ülteted te a’ rászát ?“ Hátra tekintek ’s csak az Isten őrzött, hogy sóbálványnyá nem változtam. Mintha két tövisre szúrt gömböcz állt volna előttem asszonyruhában ’s mellette mindjárt egy kecskeszakállu, frakkos história, kinek homlokára ez vagyon írva : én Johan vagyok ! . . . Megmondtam még előre, mikor az orrom viszketett, hogy égi háború lesz ! Oda lett minden kedvem , szegény Harcsának pedig nemcsak kedve, hanem bátorsága is. — Ki hízta ide az urat, hallja ? mit keres az én szőlőmben az én leányommal ?