Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)

1847-01-30 / 5. szám

142 Itt görcsös botjával egy vándorló-legény, Ott zsiros subában egy pár szegény-legény, Itt hosszú szakállal egy üveges zsidó, Amott egy drótostót, ’s több illyen borozó. Hát a’ szép csaplárné fiatalságával ? Mostan ölelkezik egy hamis deákkal, Kinek a’ bor kissé megzavarta fejét, De a’ szép menyecske még inkább a’ szivét. ’S hol a’ vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan ? Kinn a’ kazal végén álmodik nyugottan — Kazal végén akkor, most már lenn a’ sírban, És a’ szép fiatal menyecske is ott van, És a’ hamis deák, ’s mind, kik itt boroztak, Ők valamennyien már rég porladoznak. A’ csárda is vénült, vénült és roskadott, Leüté fejéről a’ szél a’ kalapot, A’ födelet ; ekkép áll hajadon fővel. Mintha urával beszélne az idővel, ’S kérné alázattal, hogy kissé kimélje ; Hanem sikeretlen esdeklő beszédje. Düledez, düledez, félig ismerni csak, Mellyik volt az ajtó, mellyik volt az ablak , Még áll ’s emelkedik az éghez kéménye, Mint a’ haldoklónak utósó reménye. Pinczéje beomlott, a’ kút is mellette, Honnan az ostorfát valaki elvitte; Csak az ágas és a’ gém van meg épségben, Egy mogorva sas ül a’ gém tetejében. Legmagasabb hely a’ pusztán e’ gém vége, Azért ült fel a’ sas ennek tetejébe. Fönn ül és merően maga elé bámul, Mintha gondolkodnék a’ mulandóságról. Fölötte lángol a’ nap, az égnek ifja, Lángol, mert kebelét a’ szerelem vívja; Szeretője, a’ ki epedve néz rája : Délibáb, a’ puszták szép tündérleánya ! Petőfi Sándor. PANASZOK. Az ágon függ remegve A’ zöld levél, ’S a’ szellő átsuhanva A’ rét felett, Körülre vígan szálong O . Az esti szél. Magával visz egy száraz Falevelet, ,Mért kell lekötve lennem ? Sóhajtozik, ,Mért kelle elszakadnom — Szél bús szava — Zöld a’ mező ’s rajt’ minden Virágozik. A’ törzsről, hol az élet Olly szép vala ? De én az ághoz kötve Csak rab vagyok, Kit elragadt tövéről, A’ végezet, A’ szép mezőn veled nem Szálonghatok.4 A’ földön nem talál az Más nyughelyet.4 B. Eötvös József.

Next