Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)

1847-02-06 / 6. szám

172 volt mit tennünk, el kellett válnunk. Az öreg úr nem szólt semmit, hanem hagyta a’ dolgot magára, a’ mint folyt; mert az egyetlen fia volt, ’s fiát jobban szerette, hogysem ellene tett volna valamit. Összeszedtem holmimat, és elhordtam a’ szomszédba. Se szülőm, se rokonom nem volt, a’ kikhez mehettem volna, azért idegenhez kellett hurczolkodnom. _ Ne félj, lelkem, szóltam Julcsához, ne félj, látjuk mi azért egy­mást , és ha lejár az esztendőd , akkor ismét egy helyre megyünk. Addig légy türelemmel és reménységgel. Most az Isten áldjon meg ! — Hol találkozunk ? kérdé a’ lyányka könyezve. — A’ hátulsó udvar ajtajában, feleltem neki. Ha elvégzed estenkint dolgodat, oda jer, én már várni foglak. — Jól van , de hova mégy szolgálni? — Még azt nem tudom; valahol csak kapok helyet a’ faluban. — El ne menj innen, arra kérlek , meghalnék bánatomban. — Ha más helységbe királynak vinnének se mennék, angyalom. Is­ten megáldjon! Ezzel elváltunk. (Vége következik.) Petőfi Sándor A’ KÉT FRANGEPÁN. (Történeti Ballada.) Ki ne tudná, hogy Sajóba egykor Magyarok véréből patak ömle, ’S hogy a’ felpirosló hullámoknak Szűk jön a’ szomorú sírágy öble ? Ki ne tudná a’ magyar nemzetnek Vérbetű­kkel feljegyzett csatáját ? Mint veszté el Endre fia Béla Itthon népe Bécsben koronáját ? Kelet árja vad erővel rombolt, Csellel fosztott nyűgöt fejedelme, ’S ment népetlen, ment ő koronátlan, Testén lelkén sebeket viselve. Tatár ellen űzte el honából Bősz barát a’ menekvő vendéget, Vért és lángot, cselt és ármányt láta, Midőn bujdokolva , visszanézett, f­alvak égtek, merre a’ tatár ment, Romlás, ínség, halál járt utána, ’S elfogyott a’ pusztító elemnek Zsákmány ’s ember, a’ kit kardra hányna. ’S hogy kiszíva jön a’ hon szivének Végső életcseppig minden vére : Batukhán, királyvért szomjuhozva, Kém után jött, ’s­­ Adriához éré. ’S hol a’ zöld virányu ligetekbe Tengersikról enyhe szellők járnak, Délvidéken egy kies sziget jön Menhelye a’ hontalan királynak ; Verchio volt neve a’ szigetnek — Hírét a’ kor eltörölte régen, — Részvevő két szívre itt talált ő két testvérnek nemes kebelében. Biztos hajlék menny az üldözöttnek, Fájdalomnak ír­ malaszt a’ részvét, Mindkettő megadva, ’s híven osztva Enyhité a’ lélek fájó sérvét. — És az elhagyottnak véd baráti, E’ sziget urai, kik valának ? Ismeri az Béla megmentőjit, Ki nevét hallotta Frangepánnak ! Rémkiáltás hangzék százszorosán Béke földén a’ kies szigetnek. Látva, hogy a’ tenger kék hullámin Vadnéppel telt csolnakok sietnek, Bujt a’ nép, remegve életéért, Csak kettőnek nem volt kétkedése. Érdekét áldozni, védni másét — ’S tenni a’ két Frangepán nem kése.

Next