Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)

1847-05-15 / 20. szám

6?,9 ’s éltek ollyan boldogan, mint Ádám és Éva a’ teremtés első napjaiban. A' falu most már csak arra várt, miilyen förtelmes gyermekek születnek eb­ből a' házasságból; de reményük nagyszerűen füstbe ment, mert a’ fakó leánynak ’s a per legénynek lettek a’ faluban a’ legszebb szőke és barna gyermekei. Petőfi Sándor. OH E’ SZEGÉNY HON . . . ! Oh e’ szegény hon mennyit szenvedett, Hogy megrongálták a’ kemény hadak ! Mikor fog érni boldogabb időt, Hogy egyszer néki békét hagyjanak ? Ha él a’ honfi háborútlanul . . . ? Mi baj, mi baj ? tábor jön ellenünk ? Földindulás, árvíz ? Nem ! — de azért Az Isten légyen irgalmas nekünk ! Egy ember él e’ hen határain, Egy rósz poéta, — rósz kegyetlenül! — Hogy a’ ki hallja czinczogásait : Sem földön, sem mennyen nem üdvözű­l. Rósz vers száraz homokjával vagyon Két marka éjjel és nappal tele ; ’S őrülten szórva, szörnyű kínt okoz, Mert szem, fül és száj eltelik vele. És ez mászkál a’ szép hazán, miként Mérges hernyó a’ lombos ágakon . Imádott, kedves, árva, szent hazám! Ennek szájából kell-e hallanom ? Én láttam őt, — ’s tudom, hogyan vagyunk ! Jó szellem, nálunk koldusbot neked! Ha még ez is költő, — mert az nekünk — ő mond a’ honról szörnyű éneket ! Hallgass, te porfaló versszörnyeteg ! A’ hont, a’ hont ne bántsd az Istenért . . . Inkább eltűrünk, hogy ha már az ég Szörnyű csapásul bús fejünkre mért , Drágán fizet meg úgy is századunk Gyász verseidben minden kis betűt ; Sírunkba hallik a’ gúnyos kaczaj, Mellyet felettünk a’ jövő kor üt. — Pótolhatatlan veszteség lesz az, Hogy most e’ honnak Attilája nincs; Talán hóditni a’ világot, és Hogy népeken csörögjön rabbilincs ? Isten mentsen meg ! én csupán azért Óhajtom őt, az Isten ostorát : Hogy égő máglyával riassza meg A’ rosz poéták renyhe táborát !

Next