Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)

1847-01-16 / 3. szám

73 — Segítség! sikolta az ifjú nő a’ néptömeghez. Matild pedig eszmé­letlenül rogyott a’ kétségbeesetten birkózók lábaihoz. A’ zsarátnok hullott le fejökre. Ezt véve észre a’ szörny, nem vo­­naglott többé, hanem elhagyta magát, ’s midőn érzé, hogy ellenfele fel akar emelkedni, hirtelen kirántá karjait’s annak nyakát magához szorítva, hogy: „Itt fogsz elégni velem!“ ’s nem hagyta felemelkedni. E’ perczben rontott,be az ablakon a’boszuszomjas nép’s a’ küzdőket szétválasztva, Makárt gúzsba köté ’s örömujjongással hajttá ki az ablakon. Dezső pedig menyasszonyát karolta fel ’s kirohant vele a’ lángok közül; ’s kün résztvevő karoknak adva át kedves egyetlenét, rohant vissza az égő házba. Nejének anyját ’s apja vérrel pecsételt örökségét kelle még kihoznia. Matild ájultan feküdt a’ szoba közepén ’s az égő padlás le készült szakadni; ott lábai előtt hevert a’ vérörökség, melly holta napjáig gazdaggá fogta volna tenni, ’s egyszerre csak egyet lehetett e’ két teher közül meg­mentenie. De nem tétovázott ő. Elrúgta a’ tűz közé az átkos kincseket és azt a’ nőt, kinek bűne annyi nyomornak volt oka, ölébe karolta ’s kiszabaditá a’ halál kezéből............ ..............Dezsőt és szép nejét megáldá Isten , szegények maradtak, de hozzá boldogok. Még egyszer jelent meg Matild álmaiban ama bús kisértet. Arcza nem volt fenyegető többé: nyájasan, engesztelten tekinte rá, ’s a’ mint el­lebegett lelke arcza előtt, kiterjesztve felé mindkét kezét, mintha lassú megszelídült hangon mondta volna neki: „Megbocsátok . . . megbocsátok neked“. . .’s szeliden behunyva szemeit, megtért az örök nyugalom orszá­gába, honnét kisérteni feljárt. . . . . . . Meg is bocsáta. — Az nap reggelén, mellynek éjszakáján vele álmodott, véve hirül Matild, hogy fiát, a’ Csudafőt, lefejezték! .... J­ó­k­a­y Mór. RESZKET A’ BOKOR . . . Reszket a’ bokor, mert Madárka szállott rá; Reszket a’ lelkem, mert Eszembe jutottál. Eszembe jutottál, Kicsiny kis leányka, Te a’ nagy világnak Legnagyobb gyémántja! Teli van a’ Duna, Tán még ki is szalad; Szivemben is alig Fér meg az indulat. Szeretsz, rózsaszálam ? Én ugyan szeretlek, Apád-anyád nálam Jobban nem szerethet. Mikor együtt voltunk, Tudom, hogy szerettél. Akkor meleg nyár volt, Most tél van, hideg tél. Hogyha már nem szeretsz, Az Isten áldjon meg . . . De ha még szeretsz, úgy Ezerszer áldjon meg! Petőfi Sándor.

Next