Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-06-23 / 25-26. szám
812 Ismerőm felkereste az Ohio-parti különczöt, ’s egy sötét hires parkban találta őt, nagyszerű mauzóleum előtt, mellyet földbe ágazó szentfák ’s dús lombozatu ezypresszek környezőnek. Gondolatokba mélyedten, a’ jövő lépteit észre sem véve , kimért hidegséggel fogadá az érkezőt, ’s mindvégig feszes, tartózkodó maradt. Mi sem látszott őt érdekelni; szomorú, de nyugodt arcza, mint egy élő szoboré, az egész párbeszédi félóra alatt legkisebb változást sem tanusitott. Elbeszélőm a’ mauzóleum homlokzatán e’ három betűt látta : Ida. Bérczy (Ladár) Károly: SZENT SIR. Messze, messze, messze, Száműzé magát, hogy Honnan a' madár jő Gyáva nemzetét ne Tavasz kezdetével, — Lássa, mert ha látná : Messze, messze, messze, Megátkozná, míg a’ Hova a’ madár megy Messzeségből néma Hűvös ködös őszszel, Fájdalommal néz rá. Messze tengerparton Itten nézte a’ hős All a’ szent sír, a’ zöld A’ szülőföldéről Tenger sárga partján , Ballagó felhőket, Vadbokor fölötte, Mellyeken az estfény Rá sötét fátyolként (Vagy talán honának Árnyékot borítván, Szégyenpirja ?) égett. E’ vadbokron kívül Itten ült a’ parton, Nem gyászolja senki ’S hallgatá a’ csendes A’ dicső halottat, Tenger mormogását, Ki a’ zajos élet ’S gondolá, hogy hallja Lejártával itt most Fülriadt népének Század óta hallgat. Távoli zúgását. Végső volt honában, ’S várta, várta, várta, Ki a’ szabadságért Mikor jön már a’ hír, Hősi kardot ránta. Hogy szabad hazája ? Hogy lett volna híve ’S addig várt, addig várt, A’ sors, ha hazája Mig a’ halál jött e’ Sem volt hű iránta ? Ilir helyett hozzája. ’S otthon már nevét is Alig ismerik; csak Egy emlékszik rája, Egyedül csak egy . . . a’ Költő, a’ szabadság Ez örök lámpája ! Petőfi Sándor.