Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-08-15 / 7. szám
210 CSÁRDÁBAN. (Rozsnyó 1846.) Elment minden a’ maga útjára, Csak én maradtam itt utoljára, Eloltották a’ gyertyát mindenütt, A’ korcsmáros is régen lefeküdt. Bort kérnék, de nincsen a’ ki adna, Kedvem sincsen , mellyböl dal fakadna ; Az asztalra némán könyökölök Füstölvén, mint egy kávézó török. Egyik szögben a’ vénanyó hörög , Másikban a’ szolgáló hömpörög. A’ biliárdon egy boglyos fiú, ’S alatta jóllakott kutyája fa. — Körültem a’ füstbarnított falon, Idétlen mázolt képcsoport vagyon. Ott függ többek közt egy magyar huszár. Feje hordó-nagy, lába pipaszár. Ott egy foghúzó, a’ mint betegét Fogánál fogva vonszolgatja szét. Egy kétlábú ökör, egy sánta ló. . . E’ társaság poétának való! Megpróbálom, behúnyom a’ szemem , Hisz’ úgy is ébren alva a’ nevem! Csak egy kissé , csak egy pillanatig, Csak a’ közel hajnal hasadtaig! Lévay József. PALKÓ. Félboszusan, félmogorván Hevert Palkó a’ falóczán , Még sarkantyúja se pengett, Pedig a’ muzsika zengett. Gonosz az a’ hegedű szó, Hol mogyoró fa a’ vonó, Két sárga monduros húzza. Primózza , majd szekundózza. Elhangzott a’ muzsikaszó , Fölkelt a’ lóczáról Palkó, ’S szemét, száját törölve szólt: Hejh ! e’ nem az én nótám volt!“ —