Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-09-12 / 11. szám
ban lépteiket, bizalmasan látám lemenni a’ lépcsőkön ’s az alanti előtermen keresztül; látám kilépni az ajtó nyitott szárnyán és siettetett lépésemmel csaknem sarkukban valók. Egy bérkocsi várakozott reájok, mellybe már-már belépendők valának, midőn én, nem tudván elhatározni féltékenységemben, hogy felfedezzem-e magamat vagy se, egy utánam tolakodó által az útból hirtelen félre taszíttatám, ki az Alfréddel távozni akaró nőt karon ragadván feltartóztatá ’s álarczát erőszakkal, indulatosan sebbel lerántván merően szemébe nézett. A’ férfiú, ki ezt tenni merészlé, Soetbeer kalmár vala, ki felettünk a’ második emeletben lakott ’s a’ leleplezett asszonyság, nője. — Elvetemedett semmirevaló asszony! — mondá a’ kalmár magán kívüli dühében feleségének, —’s Alfrédemnek feléje fenyegetőleg emelvén ökleit — szemtelen csábító !!! A’ csoportozatot én szaporítám ekkor, — közikbe léptem ’s Alfréddel és a’ kereskedő párral megismertettem magamat. Alfréd elhalványult. — Had szerencsétlen eltévedés ! kiálta fel látásomon. — A’ kalmár neje egy pillanat alatt ájultan fekvék, kit a’ férj mintegy lapdát a’ készen álló bérkocsiba vetvén maga is utána felhágott , ’s elhajtata talán, de bizonyosan máig sem tudom, mert a’ látottak és hallottak miatt nekem is lehetetlen vala magamat feltartóztatnom az ájulástól. Midőn ismét felpillanték, ágyamon látám magamat, hova, mint később megtudám, Alfréd gondoskodása után jutottam ; a’ fal felé valók fordulva ’s a’ szobában egy fel- és alájárkálónak hallám lépteit, — vékony függönyeim gondosan le voltak eresztve ’s az idő hajnal felé járt. A’szomszéd szobában is gyertya égett ’s ki szobámban őrködék, vagy kétszer megálla annak ajtajánál, komornámhoz felettem aggódólag beszéle ’s gyógyszertárbeli rendeletek után tudakozódék; beszéle azután más ott lévő cselédinkhez is ’s rendre küldezé őket ismét orvosokért. — Az istenért! mondá — vegyék szivükre az esetet, ha szegény grófném meg találna halni, meg kellene halnom, isten látja lelkemet ! én nem vagyok szerencsétlenségének oka. — — Alfréd vala. Azután befordula ismét ’s csendes lassú lépésekkel jára körül a’ szoba szőnyegein. Énnekem megesett szivem aggodalmain. Hogy ébren létemet sejdíttessem vele, hosszú lélekzetet vettem. Ekkor haltam felsóhajtani és beszélni magában. — Hah átkozott estve ! mit fog Josephine gondolni ? ! Szegény Josephine ! Ébrenlétemet bizonyosan nem sejdíté, mert csak mintegy magához beszéle. Hallható lélekzetvételemet ismétlem, ’s ekkor már észre vett, mert nesztelen és aggódva futott fekhelyemhez ’s bizonyosan roszabbúl lételemet sejdíté. — Csendesen fölém hajlék ’s nyitott pilláimat látván nyájasan szóla. — Édes Josephine ! Ön tehát még él, mi öröm önt élve látni, én igen aggódtam, higye nekem , igen aggódtam, sőt majdnem kétségbe estem állapotán. — — Hagyjon engem a’ gróf, távozzék tőlem — mondám én neheztelve — ön aggodalmai nem illenek tegnap éji kalandjához. — — Ha tehát ön hinné, csakugyan hinné felőlem, édes Josephine, hogy én tudva szántszándékkal akarám a’ szerepet játszani; esküszöm önnek, hogy az nem más, mint szerencsétlen tévedés, esküszöm önnek, ’s ha meg nem hallgat, én örökre boldogtalan leszek. — Vigasztalni fogja boldogtalanságában Spetbeer nője, mondám én gúnyolólag. Ne legyen ön kegyetlen , Josephine ; különben kétségbe kell esnem a’ megvető hangon, mellyel imádójához beszél. — Úgy látszik, a’ grófnak sok szentei vannak, mert tegnap is azon feszes dámában egy illy szentet imádott. — — Miért olly kérlelhetetlen ön, ha tudná, hogy hibámon kívül érnek be-