Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-10-17 / 16. szám
„Oh én boldog egyszerre két illy gyönyörűséges angyali teremtés közé szoríttatni, ’s mi még boldogságomat neveli, az azon körülmény, hogy ennyi báj nem is egyféle, hanem kétféle, t. i. barna, és szőke.“— A’ barna alatt a’ vöröst akarám érteni, a’ szőke alatt a’ fehért; úgy hiszem, az elménetség elég vastag volt arra nézve, hogy legalább az opera alatt reám nézve elnémuljanak. — ,Ön csúfondároskodik, szólt a’ barna, ön felette kemény, szólt a’ szőke. Hiúság, hiúság — ismét lerombolád reményeimet. Vastagabb szerekhez kellett nyúlnom. A’ két szeretetre méltó angyal kalapja a’ vörös zsinórban lógott , eltökéltem ezen zsinórral lehetőleg kényelmesen játszadozni. Elővettem tehát a’ vörös zsinórt ’s egész erőmből összevissza czibáltam, az első kalap — a’ barnáé — ránczosodni kezdett, rettenetes pillantásokat nyertem a’szép barnától, nem tágítottam, folytattam az ártatlan mulatságot, a’ kalap mintha gyomorrágást kapott volna, összezsugorodott — a’ barna szép szikrázó szemekkel meredt rám, ’s olly hangosan nyilatkozott, hogy a’ botránynak rögtön publicuma is találkozott. ,Az úr ... az úr ... az úr ... n . e . veletlen. A’ neveletlen czím nem bántott annyira, mint az, az úré; ezen czimnet teljes életemben még a’ruhákban is utáltam, azúrt soha sem vettem még kapuinak sem, mégis örömest tűrtem ezt is, bizton remélve, hogy a’ szép barna megneheztelt, ’s békén nézhetem végig az operát. A’ szőkéhez több bizodalmam volt, a’ szőkék rendesen szelídebbek, és csendesebbek. A’ nyitány elkezdetett, síri csend jön. ,Oh beh gyönyörű !‘ — szólt a’ szőke. A’ közönség felé és közé vetém szemeimet, valami hat csúfondáros pofa vigyorgott felém. Elértem a’ gúnyt, de hallgattam, mert lelkem szellemi régiókba tévedt, hol nem paszulylyal, és galuskával él a’ halandó. ,Oh beh szép, szólt a’ szőke. A’ magasba vetém szemeimet, a’ magasba hol az egalité hervadhatlan rózsái virítanak, — nem csak sejtésem, szobaleányom ott volt, szabad lelke felkészteté az egészséges éghajlatú tartományba, felkészteté azon elysiumba hol a’ nevetés jog, a’ kaczagás nem botrány, ott volt ő a’ barna huri, az örök ifjúság, jobb oldalán egy baka ömlengett, bal oldalán egy huszár ült ’s csipkédé hófehér ajkait. Zsófia boldogabb volt uránál — igen, Zsófia boldog volt ,Oh beh bájos, szólt a’ szőke. A második emeletbe pillanték, még tekintetem meg sem nyugott jó formán, a’ mint hirtelen találkozott egy más férfitekintettel, egy tekintettel, mellyben változatos trópusokban ezen kérdés állott:,mikor fizet az úr ? El akarok fordulni ezen kellemes pofáju szörnyetegtől, de olly édesen mosolygott, annyi gratia volt pillantásaiban, hogy lehetlen volt szabadulnom ; visszamosolyogtam tehát lelkem egész hevéből, mire ő — a’ szörny — megnyugodott, ’s elfordult. Ezen ember eladta a’ valót rózsaszínű reményért, ’s rózsaszínű reménye én valék. ,Oh oh beh kecses, szólt hangosabban a’ szőke. Pszt! pszt! pszt! hangzók mindenfelé , ’s valami kétszázan felénk pillantának — sőt még távcsövezni is kezdének. Azt gondoltam, megpukkadok mérgemben, lehető vastag hangon szóltam a’ szőkéhez :— Ha így ordít a’ madame, rendőrt hívatok és becsipetem. — A’ Szerencsétlen nagyot hallott, becsipetem helyett azt értette , hogy megcsípem, hangosan kaczagni kezdett. ,Ki vele ! ki vele !4 — kiáltának többen. ,Ki vele !4 kiálték én is. A’ függöny felhuzaték, ismét síri csend jön. ,Mi volt az a’ Benyovszky ? !4 kérdé a’ szőke. „Fiscális !“ szólék boszúsan.