Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)

1847-07-11 / 2. szám

45 ÚJÉV. Tanulunk, és nem érthetünk meg­ E’ földön téged, oh idő ! Elvénült a’ világ melletted, ’S még arczodon nincsen redő. Nem tudjuk, hol kezdted, hol végzed, Mégis számláljuk korodat, ’S feledjük a’ nagy változásban A’ te állandóságodat. Es a’ lélekharang szavára, ’S a’ sárga lomb hullásinál, E’ csillagán a’ változásnak Azt képzeljük, hogy elmulál. Oh, nem te múlsz el — mi mulunk el! Számlálásunkat neveted; Jött, ment napunknak különbségét Mi érezzük, te megveted. Az vagy ma, a’ ki tegnap voltál, Órát nem ismersz, ’s éveket; Levélhullásban, napfogyásban Tartasz örök törvényeket. Futásodat mi jelöljük meg, ’S csalódással táplálkozunk, Örvendvén, hogy az ó életnek Ismét új számot adhatunk. Csalódás-e, vagy ez is csak harcz, Mellyet vív az ember veled, Hogy erődnek lehelletéből Nyerjen megint részt ellened. Harcz és csalódás a’ mi sorsunk Az idővel az életért, És a’ napok feláldozása Örökre csak reményekért. Kergetjük mindig a’ jövendőt, Melly a’ múltnak sírján kigyul, És jár, miként lidércz, előttünk Erdetlenül, foghatlanul.

Next