Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-10-24 / 17. szám
sain ’s annyira ki- és Tölcséreivé váltak, hogy lehetetlen volt inasát írnokától, kocsisát szakácsától’s lovászmesterét titoknokától megkülönböztetni ; mindazonáltal nem maradt mindig hű a’ régiek mythologiájához , mert midőn ő nagysága a’ szép vadásznét, mint hajdan Acaeon a’ szűz Diannát, hegyen, völgyön, erdőn és berkeken keresztül űzőbe véve, a’ kifárasztott hölgyecske, a’ selyem gyepszőnyegen hányát esve, nem őt, hanem férjét változtatta — szarvassá ’s pedig tizenhat ágassá. Szerencse , hogy a’ szarvasczímer meg volt aranyozva ’s igy a’ jámbor férj nem lett a’ vadászebek martalékja; hiszen tudva van, hogy az aranyat az ebek szintúgy respectálják, mint az emberek.-----Elkívánkoztam teljes lelkemből e’ helyről, hová a’ sorsnak szeszélye számkivetett, hogy tapasztaljam a’különbséget azon körök, mellyeket elhagytam, ’s azon növényélet között, mellyben a’ tiszttartóné viszi az első szerepet . . . ’s ki tudja, mellyiknek adtam volna később az elsőséget ? azon patschouli szagú ,finomított légy‘ termeknek-e , hol a’ rövid boldogság a’ csillárok kioltott gyertyáival alszik el; vagy a’ tyúkokkal kelő és fekvő csendéletnek-e, mellynek világa a’ konyhakert sövényei közé van szorítva ’s társalgási élete a’ kukoriczafosztásnál fejlődik ki ? — Oh én szerencsétlen, ki nem tudtam e’ szélsőségek között az arany középutat feltalálni! Bátyám halála reám nézve alkalmasabb időben nem történhetett volna; csekély volt, az igaz, mit neve (mire mindig igen sokat tartott; nem tudom, miért ?) egyetlen örökösének hagyott; de a’ minő drágán adják el, olly olcsón szerzik meg gyakran a’ függetlenséget. Én e’ csekély öszveg birtokában igen boldognak érzém magamat, ’s ha lehető legrövidebb idő alatt eltékozlám is azt, legalább néhány hónapig tiszta örömeit élvezém azon megbecsülhetetlen kincsnek, a’ függetlenségnek, mellyet sokan csak azért magasztalnak olly nagyon , hogy azt annál drágábban eladhassák. A’ főigazgató csudálkozva csapta össze kövér tenyereit, midőn hivatalommal fölmondék , mert meg nem foghatá, hogyan lehet illy kényelmes szolgálatot megunni, mellyben a’ pajtabirótól föl egészen óhozzáig valamennyien meggazdagodtak? Vállamat vonítám ’s még azon nap kiköltözöm a’ kastélyból, hol nyolcz hónapig én voltam a’ legnagyobb úr, mert senki sem lakott benne. Mindig az volt a’ bajom, hogy a’ gazdagság kútfúrásiról nekem szint azon fogalmaim voltak, mik boldogult apám szerencsétlenségét okozák; ’s azért kellett aztán egész életemben annyi haszontalan embert fölöttem ’s olly kevés jóravaló barátot mellettem találni! ------Szabad voltam, mint a’ régnek szárnyas lakója . . . nem írhatom le azon kéjzeli, édes érzést, melly akkoron egész valómat elárasztá. Ujjongtam, szökdécseltem örömömben, keblem megnyílt, kitágult, mint a’ mennyország kapuja, a’ boldogok befogadására; csak egy érzést ismertem: az isteni szabadság kimondhatatlan boldog, érzetét! —------’s mégis, ki magyarázza meg azon hirtelen, perez alatt 34*