Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-10-24 / 17. szám
— Te őt ismered ? — A’ mint láttad . . — Egészen oda vagyok — — Sajnállak . . . — Miért ? — Mert Ujlakyné ki nem állhatja a’ civilistákat! — Ne tréfálj . . — Épen nem; pedig mondhatom, hogy a’ minő szép, olly eszes a' bájos hölgy; egyébiránt találni még ennél nagyobb ellenmondásokra is a’ hölgyek között, a monda ledér hangon a’ hadnagy ’s víg indulót fütyörészve a’ lovagló-iskolába sietett. Sokáig állottam még a’ templom előtti emelkedettebb helyen, ’s néztem távolban a’port, melly a’szép özvegy hintájától fölkavarva, ezt átlátszó felhőgyűrűkben kiséré. Szerettem volna kitágítani a’ látkört, melly lassanként mindent elvont, mit szemeim éber álmukban még sokáig látni akartak. — Midőn a’ dombról édes merengések közt leértem , bensőmben kis lázadás támadt, mellynek lecsillapításával nem gondoltam. Annyi bizonyos volt, hogy távozásom határnapját bizonytalan időre halasztom. Egy óra múlva elmentem a’ hadnagyhoz, megtudni annyit, hogy illőleg tájékozhassam magamat. Ujlakyné tizenkilencz éves fiatal özvegy, szintolly szép mint szeretetre méltó, ’s szintolly szellemdús mint fogékony kedélyű volt. Férje, huszárkapitány azon ezredből, mellyben barátom szolgált, a’ pyrmonti fürdőkben a’ kártyasztalnál egy este vagyonának legnagyobb részét eljátszva , amúgy is megrongált egészségű életét öngyilkosság által végzé, özvegyének csupán azon csekély részecskét hagyván, melly a’ szomszéd falu mintegy tizedét teszi, a’ többi tiszta birtoka lévén férje agglegény bátyjának , kit imént mutattam be az olvasónak ’s kinél a’ szép özvegy jelenleg tartózkodott. Ujlakyné tetőpontján állott a’ legszeretetreméltóbb szépségnek; szerencsétlen esete még érdekesbbé tévé őt, ’s részvétre hangoló iránta a sziveket. Hadnagy barátom, kit idétlen lelkesedéssel nem lehetett vádolni a’ hölgyek iránt, komolyan bizonyító , hogy Ujlakyné szépsége még inkább emeltetik a’ fényes szellem ’s hódító míveltség által, mellynek birtokában van, ámbár nem ártana, ha a’ természet e’ pazarkezűségéhez kevesebb hiúság ’s könnyelmű hajlam járult volna. Megvallom , igen felötlőnek tetszett, hogy egy huszárhadnagy illyesmin megütközött ’s a’ szép hölgyben ollyasmit kárhoztatott, minek ő és társai legtöbb győzelmöket köszönik. De olly különös hangnyomattal is mondá ezt Földessy, hogy nem kevés gyanút ébresztett bennem, miszerint ő koránsem olly közönbös a’ szép özvegy iránt, mint a’ minőnek látszani szeretne; azonban a’ valót nehezen lehetett volna megtudni, miután hosszabb ismeretségünknél fogva tapasztalom, hogy szív dolgában Földessy barátom igen magába zárt szokott lenni.