Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-12-19 / 25. szám
Grönland halálosan megunván hideg vérű feleségét — a’jeges tengert — megszökött ősi fészkéből, ’s a’ dél-nyugati tartomány atyafiakkal békét köte. Nagyon megszivellé pedig bozontos útjában távol rokonát, a’ még akkor climailag is tulconservativ Magyarországot, és se látva se kérve a la grettengréti pőrölyrendszer, vele amollyan francziás vegyes házasságra lépintett. E’szerénytelen indigena ellen óvást tőnek a’ még virítni óhajtandott mezők és völgyek , összeesküvőnek a’ lombkorona féltő vén erdők, ’s a’ természet védtelen leánya — a’ láthatár gyürüzte rónatér — nyilt kebellel szegüle az éjszaki óriás hatalmának. — Bihar — alföld tündér délibábját is nyakába kavarintá a’ kóbor urfiak legszelesbike, a’zuzmarázt izzadó förgeteg, és az egyszerűen fönséges isteneszme földi arczára reá fuvallá az enyészet sápadt szemfedelét. Síri hallgatag jön a’pusztai élet; ifjú arczáról lehervadott a’ virágzat mosolygó költészete , ’s ezüst ravatalán békén szunnyadott, mint rablóit szerelmü menyasszony liliom koszorúin. Rónatelek mezővároskának szemét, száját úgy tele csapkodta februári málterrel a’ förgetegek nagy apja, hogy serrészegen egymásra tántorgó lakházai fölött isten nevében bakfittyező egynémelly lábművészi eleven fractio, kényelmesen lejthetett volna solo mazurt. A’ torony csillag árnyában leselkedő reformativ bádog kántorát ezer szerencse , hogy nyakszirtig tele fuvalló hógulyával Szibériának szökött viharja, mert aligha hozzá nem kötőfékezi vala különben lopott lovát valamelly hangyazsombékon nyaralni szokott czigány Abellino. Ezen fagyos előjelekből kiviláglik , hogy akkor tájban tél volt ám az idő a’ talpán , még pedig mardosó és viharos. . . de hiába volt ő viharos és mardosó, mert Nyakas Gábor uram oláh süvegszerű curiájához semmi áron sem énekelheté közel a’ hüs fuvalmak fehér gyermekét, lévén körötte védegyleti gépekül oda káromkodva csirkeadó pótlékul : három quartalista taxás, és tizenegy darab zsellér a’ számítatlan robotok robotosainak robotos iskolájából. A’ kiterjesztett léget bevakoló hósuvatag nem merészlé tehát commodus táblabiránk négy fal közti méltóságát háborgatni, mert az alkotmány sánczán kívül árkoló atyafiak olly vakmerően el voltak kínzó szerekkel látva, hogy akár puszta Arabia homok mindenségét reá lapátolhatták volna egy füst alatt, Poroszlónak árvízből hevenyészett országutaira. . . . . de a’ hideg sem contrázta meg az ő házi himfonókáját, mert ámbátor a’ vesefagylaló szellőnek miatta szélűben és hosszában olvasható volt is a’ varjugondolat; azért a’ hármas tiszteletű ekklézsia jónak látá consumensileg patrióta magát in solido beharangozni Nyakas maecenás vendégszerelmének czinteremébe. Sötét borúvá ölelkezett kékbarna felhőkből nehéz hópelyhek omlanak. Magas örvényletben kanyarog a’ förgeteg, fénylő hószikrákat szórva szerteszét. Majd zugó szárnyakra emelt ragyogó csillámokat csapkod köd-harmatos ablakokhoz, mellyekre szeszélyes jégvirágokat hímeznek a’ vihar fagyos könyei. — Vájjon eredeti orosz nyuszttal van-e kibéllelve azon keresztre feszített halandó, kire ádáz sorsa jelenleg viharköpenyt kényszeríte . . . avagy pedig becskereki rókamájjal vattkoztatá szívgyökere környékét ? . . . felelet: nem tudni ! . . . de annyi bizonyos, hogy ha pipát nem is, kényelmet mindenesetre cserélne spectabilis Nyakas Gábor urammal, ki is vedlett tüdejű kandallója beszédes lánginál con amore mosolygó az elemek vicsorgását. Hogy szűzvállas háza fejének borzas üstökét amúgy török-magyarosan