Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-07-18 / 3. szám
79 A’ mi emberünk se rest, Oda nyargal egyenest A’ lyuk mellé, ’S bele önté A’ veder vizet, Torkig tele lett. A’ szegény kis ürge Egy darabig tűrte, Hanem aztán csak kimászott. Még az inge is átázott. A’ lyuk száján nyakon csipték, Nyakon csipték , haza vitték, ’S mostan . . . Itt van . . . Karjaimban, Mert e’ fürge Pajkos ürge Te vagy, Laczi, te bizony! Petőfi Sándor: ELBOCSÁTOM ÉLTEM HAJÓJÁT . . . Elbocsátom éltem hajóját Hullámos tengeredre, oh világ ! Sorsom mi roszat, vagy mi jót ád, Az égiek reám azt nem bizák. Vitorlámmal bizalmas szellők Ritkán fognak játszódni, gondolom ; Fejem fölött a’ sűrű felhők Gyakrabban szólnak sürgő hangokon. Kezemben a’ lapát ha zúg is, Ha csöndesen ül is a’ förgeteg; Sikamlós utam bárhová visz, Bátran küzdendek, a’ míg küzdhetek. Megdöntheti a’ vész erőmet Az ellenem dühült hullámokon . . . Hadd döntse meg ; de evezőmet Elvetni kislelkűleg nem fogom ! Lévay József: A’ HONSZERELMESEK, vagyis : Ignácz és Konstanczia. (Vége.) HARMADIK FEJEZET. Náczi és Stanczi teljesen értik egymást. Nyilatkozatokra kerül a’ dolog. A’ történet folyama rohanásnak indul, mindaddig míg ismeretlen tájakon egészen el nem vesz. — Tapasztalni fogják e’ fejezetből az olvasók, hogy egyik legmegbecsülhetlenebb tulajdona sok elbeszélőnek az utolsó fejezetek írása, a’ befejezés és elnémulás. Midőn Ignácz az egész terjedelmében közlött fentebbi levéllel szállásáról hivatalos óráiba rohant, már akkor el volt határozva lelkében, hogy azt nem mutatja senkinek; egész nap lementéig hallgatag, néma, komor és sötét lesz, és