Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)

1847-10-31 / 18. szám

MUNKÁCS, jul. 30, 1847. — Hajnal volt----Keletről — mint szőnyegen átható vi­lág tünedezett a’ reg előhírnöke — a’ biborkorány, míg nyugatnak hosszú fekete fátyolként terült nyugolni az űzetett éj . .. A’ csillagok, kiégett lámpaként, egymás után veszték fényöket, homályoséivá engedőnek a’ nagyobb világosságnak — több madártorok hangicsálva hirdeté éber­létét.—A’leszálló harmattól gondosan burkoltan szekérben ülve szundikáltam, midőn durva han­gok riasztanak édes álmaim élvezéséből. Im, Munkács hidjánál valánk. Átbocsátának, miután kocsisom — mert fogadott volt — egy pengő húszast fizetett, hogy lovai lábát ki nem töreté a’ klávisként mozgony gerendákban, ’s fogadóba hajtaték. Lefekürni már késő volt, tehát kisétáltam a’ nevezetes várat megnézendő. Munkács, nevezetes régiség — jelenleg siralom hona ! Ne kivánd sorsát, nyájas olvasóm, az itt elzártaknak. — ,,Úgy kell nekik. — Nem kár érték ! — Bár felakasztanák.“ — Különbö­ző tiszteletadások az Ítéltekre. — Gonosztevők-e valójában ez elzártak mindnyájan ? a’ — sors könyvében írva lesz. — Kárpótlást nyerendnek-e ama’, jobb világban, hol az igazakra méltó ju­talom várakozik ? — kérdések kérdése... halandó elmém óvakodva hagyja el a’ bölcselet meze­jét, a’ változékony valódiság sikjára száll rendbeszedni fellegként tornyosuló eszméim özönét, hogy — mint jó kertész gyümölcseivel, — szolgálhasson az élvezetet óhajtó közönségnek. Azért hát szálljunk le e’magas domb tetejéről, melly száműzetve , mint fölkiáltójel áll a’többi hegy­sorozattól elválva, a tetőn a“ vár, elzáró sánczok­ és falakkal erősítve. Belül lakhelyekkel ellátva az őrkatonák ’s tisztjeik számára... ez épületet, egy magasház kéményének vélnéd távairól; három kapun juthatsz bel részébe, hol az egyház is áll. A’ közép épület udvarán kútat találsz, melly 40 ölnyi mélységbe nyúlik a’ föld alá — honnan — egy nagy kerékbe lépdelő pár rab, fáradsággal húz vizet. — A’ hegy­ oldalát szőlővel ülteték az alant terült Palánka helység lako­sai ’s az út e’ közt kígyózik fel. Ámde hagyjuk el e’ magasságot — térjünk a' városba. Munkács kis város — a’ togás lengyel izraelfaj meglehetős székvárosa. Kelet és éjszak részei agg bükkösök­ és szőlőkkel körítvék, átellenben, a’ Latorcza partján Bazilit-szerzetbeliek zárdája — nyugat- ’s délnek hosszún nyúlik síkság, csak a’ láthatárban enyész. Bár (Hugliként) lehetne csínosb, és tisztább e’ város, miután fekvése sikon, ámde minek? miért azt? kinek van gondja rá? ... Kiki maga háza előtt seperjen — régi közmondat. — Van két casinója, vannak közeliévé fürdői; Iványi, Szinyák, ’s nevezetesen Szolyva , hová a’ környék szépei, ’s ifjai kiki­rándulnak’s az ott időző külmegyeiekkel enyelgés, ’s táncz közt feledtetik nélkülözött szüksége­seiket, mellyekre a’ fürdői kényelem jogosokká tehetné. Vannak regényes tájai, vashámorai, az egész honban nevezetesek. Földterméke —a’ megye kisvoltához — elegendő. Vannak dandyk, és ujonczarszlánok, — csak kis mennyiséggel — hitelezők és hitelvesztettek. A’ csillag vendéglő termében színház is van. Ungvárról jött Lángh Lajos igazgatása alatt, már pár hét óta úzi tova a’ közönség estéit e’ társulat Szigligeti népszínműi, és más eredeti darabok előadásával, a’ mint láttam jó sikerrel, mértjelén szűk időjárás daczára meglehetős számmal talúl naponta a’ közönség látogatásukra; ám meg is érdemlik, mert mind a’ repertórium, mind a’ társulat elsőd­­jei, méltán ébreszthetnek részvétet. .. Még pár szám, ’s bezárom soraimat. A’ szinlapon állott: „Nőnem iránti lovagiasságból a’ dohányzás és szivarozás nélkülözése kéretik.“ Nélkülözték... Majd bizony­ hozzá szoktak már a’ nők férjeik mellett a’ füsthöz... Voltak tisztes férfiak, kik föveg nélkül — álltak, ’s teljesíték a’ kérelmet ,— mi pedig — elül ültünk a’ mécses’deszkáinál, mert láttatnunk—akarám mondani—látnunk kelle, szivaraink­ és pipáinkból ugyan füstölénk,— még néha a’ kesergő ’s átkozódó Zách unokái közé is föl a’ színpadra. — Hiába — inkább hon maradok, de a’játékért csak nem teszem le szivaromat! — hm!! — különben N. mindjárt X-é válnék ... így áll ez. ’S ki nem hiszi, jőjön Munkácsra, egy előadásnál tapasztalni fogja mon­­dattim valóságát. — Igaz — engedelmet— kár volna fáradni, mert a’ derék igazgató már eltávo­zik, útját Marmarosnak veszi — szerencsét nekik — ’s fáradalmikért méltányos bért — magunk­nak pedig kitartóságot, türelmet — mellyre, hiszem, t. szerkesztő úrnak is sokszor szüksége van, — hogy a’ világ ferde irányú növésein béketürésünk gyakorolva, edzzük kebleinket „meg nem ütközés“ érczlapjának, hogy vehessünk mindent a’ mint jó, ha rajta nem változtathatunk. Kivé­­vén levelemet, mellyet t. szerkesztő úr ha szívesen fogad, ösztönül fog szolgálni néha néha tol­lat fogni kezembe emlékéül ismerösimnek, hogy még él a’ sors visszályitől hányatott barátjuk Sár­v­áry Jenő. ARAD, October 24. Csodálkozik a’ szives olvasó, hogy az aradi mozgalmak krónikája olly rég hallgat, mintha silentiumot kapott volna, vagy a’ krónikával egyetemben minden mozgal­mak kipusztultak volna az árnyékvilágból; pedig nincs miért és min csodálkoznia, mert az aradi mozgalmak krónikája, a’ mozgalmakkal egyetemben él és uralkodik, csakhogy néha — sajtó a 1 a 11.... és ez a’ dolog — c­z­i­f­r­áj­a. Hanem a' dolog ezen czifrájával ez egyszer a' krónika is olly kegyeletesen bán , mint Petőfi Sándor a’ rosz poétákkal, azaz , sans pardon küldi őt a’ — legelőre; mert nemes önhittségében úgy vélekedik, hogy Arad megye bővelkedik annyi faragatlan tuskóval és bogácscsal, mennyin a’ krónika értelme szerinti kebelbeli fej — nyak — kéz — láb — stb czifrák kényelmesen kitelelhetnek; maga pedig igazaknak hiszi és vallja, a’ miket mond, következendőképen : Aradon naponként emelkedik a’ drágaság; e­gy tojás egy garas! — Ez ugyan még nem nagy ár a’ múlt télihez képest, melly szerint

Next