Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)

1847-11-07 / 19. szám

593 PETOFINE NAPLÓJA. 1847. (Erdőd, junius 11.) Tegnap írtam neki. Sok bohóságot fecsegtem összevissza, szinte félek , hogy megunja, míg végig olvassa, pedig ettől az isten mentsen meg ! de úgy szeretem kedvesemet, hogy még a’ gondolatot is szeretem, mellyet vele közölhetek. (Erdőd, junius 12.) Tegnap ismét kaptam Sándoromtól levelet, mellyben többek közt azt mondja, hogy ő már most csak nekem kíván tetszeni, a’ többivel, az egész világgal nem gondol. Nálam ez máskép van, én nem igy érezek. Én csak, mióta te szeretsz, kívánok tündökölni, vágynám a’ legjelesebb lenni világon, vágynám istennő lenni, csakhogy te mondhatnád az emberek­nek : ,,e’ hölgy, kit ti csodáltok, kit ti imádtok, e’ hölgy enyém, én bírom e’ hölgy örök szerelmét!“.... Csak most örülnék , ha dicsérne mindenki, mert én ismerem a’kéjt, mit érzünk, ha azt halljuk dicsértetni, kit lángolón sze­retünk ’s kinek viszonszerelmét bírjuk .... ’s én e’ kéjt szeretném veled meg­ismertetni. Oh ha tudnád, mit érzek én , mikor téged dicsérnek, mikor gon­dolhatom , hogy e’ férfi , kit magasztalnak, kihez mint egy felsőbb lényhez tekintenek , ki szavaival századok múltán is föllelkesítheti nemzetét, e’ dicső szép lélek engem szeret és boldogságát egyedül tőlem várja. — Olly szép is a’ lelked, szerelmem ifja, mint maga a’boldogság, melly után vágytam , melly után örökös kívánság űzött mióta csak eszmélek. Oh csak most tudnám kife­jezni , mit érzek, csak most tudnám leírni e’boldogságot, melly lelkemben lakik , és azt fényével elborítja, mintha sötét éjszakán egyszerre isten angyalai szállnának alá a’ földre, és tartanának hosszú ünnepélyes menetet, mi alatt fényességük fölvilágít mindent, mintha száz nap ragyogna, és énekelnek olly szépen , olly szelíd lágy éneket, hogy még a’ teremtő is kedvtelve hallgatja ez égi gyönyörtől reszkető hangokat. Milly öröm remegteti lelkemet! szinte lebo­­rúlok e’ boldogság özöne alatt. Istenem, istenem! miilyen a’ szerelem!... átváltoztatja előttünk a’világot, megrendíti életünket, hogy az többé soha ollyan nem lehet, mint azelőtt. Míg Sándorom szeret, nem panaszkodhatnám a’ világ ellen , habár száz hosszú életet kellene is átélnem ; nem panaszkod­hatnám , mert ő lett már most az én világom , kedves egyetlen világa lelkem­nek , mindenható gyönyörűsége életemnek! De ellenben csak változhatlan forró szerelem elégíthet ki engem ; ha hülni látnám érzelmét irántam , széttépné a’

Next