Életképek, 1848. január-június (6. évfolyam, 1/1-28. szám)

1848-03-26 / 14. szám

40- ról. Ekkor Petőfi fölemelkedik, mintegy túlvilági alak, mint megteste­sült népszenvedés, mint egy ezeréves tanfalusi szomjúság, — mint vég­ítélet halálangyala. Elüvölti nemzeti dalát! — E’ hangok leirhatlanok. Most is hallom és látom azokat, és örökké fogom látni és hallani, mert e’ kép és hang elválaszthatlanok. Leirhatlan e’ dalnak hatása a’ népre, melly nőttön nőtt, — ’s meg­­esküvék isten szabad ege alatt. Hangosan dobogott minden kebel, dobogd ez érzelmet, most vagy soha! lelke legbensőbb mélyéből, hogy rab tovább nem leszen. Ekkor Petőfi igy szól: ,,Most e’ programmot nyomdába visz­­szük é s ki fogjuk nyomatni.“ Egy hang: „Budára kell menni, ’s a’cen­­surai főnököt aláírásra kényszeríteni. P­et­ő­fi: Censorhoz nem megyünk, nem ismerjük el, — tehát a’ nyomdába. Ekkor megindulunk Landerer nyomdája felé , a’ volt hatvani — most már szabadsajtó-utczába. Odaérvén , Petőfi feláll a’ kapu szeglet­kövére , ’s igy szól: most egy bizottmány bemegy a’ műhelybe , a’ pro­gramai kinyomatását eszközölni, mindjárt visszatérünk az eredménynyel, addig legyünk itt kinn békével. Landerer az iroda ajtajában állván, eze­ket látta, és hallotta, ’s látván a’ helyzet kényszerűségét, ellent nem ál­lott. Ez kijelentetett a’ népnek. A’ nép a’ nemzeti dal kinyomatását is követelte. Az is foganatba ment. Az eső már ekkor is sűrűn esett, ’s a’ nép mégis mindig gyűlt, és várt. Mialatt a’ sajtó oda benn működik, Vasvári, Degré, Irányi, Jókai, Petőfi, egy izraelita­ orvos és én beszél­tünk a’ néphez. Izgatásunk a’ rend és béke szellemében történt; forradalmunk a’ személyt és tulajdont sérthetlennek nyilvánító. Erkölcsi hatalmunk rémítő dandárai voltak előharczosaink, az összes népakarat, melly a’ menny­dörgés hangján nyilatkozik , jelentvén, hogy oda benn mennykövek van­nak , mellyek az előfutárokat rögtön követendik; ’s jelentvén, hogy ha a’ rendszerinti lehetőség határiban czélhoz nem juthatunk, akkor jőjön a’ minek jőni kell: élet vagy halál. A’ lelkesedés folyvást emelkedvén, min­dig határozottabb és félelmesebb alakot von. Egy rövid óra múlva megjelenik a’ nyomda ajtajában Lányi, hozván a’ kinyomott programm legelső példányát, a’ börtönéből kiszabadult szel­lem legelső szülöttét; a’ szabad sajtó legelső művét e’ honban. És fenn lebegtetvén azt, lelkes szónoklattal tolmácsold diadalérzetünket. Mond­­hatlanul nagyok , szentek, ünnepélyesek valónak a’perczek, és mi átér­­zők e’ históriai perczek érzelmeit egész leirhatatlanságukban. Szánalomra méltó százezerek ti, kik a’ múlt évtized alatt elhunytatok, és e’ történe­teket álmaitok reménymámorában csak egy század végetlen és homályos távolában láttátok! És ti szánalomraméltó jövők, kik nem szenvedétek, mit mi szenvedénk; ’s nem élvezétek, mit mi élvezünk, az átélt el­lentétnek mondhatlanul édes élvezetét! Szegény boldogok ti, kiknek csupán a’jobb rész jutott, kik nem ismervén a’ részat, nem érzitek mi a’ jó, mint érezzük mi, kiknek a’szerencse jutott, a’nagy nemzeti esemé­nyeket megérhetni, — a’ népek világforradalmát, — a’ nemzetek nagy

Next