Életképek, 1848. január-június (6. évfolyam, 1/1-28. szám)
1848-06-11 / 26. szám
A* tenger nyugodt, — nyugodalmát egy habgyűrű se háborítja. Az egész látkör üres, — élettelen .... .... csend van............... Ez a’ pusztaság — mellynek szellős karikája olly óriási abroncscsal gyürüdzik köröttünk, felettünk, hogy kifárad szemléletében — úgy rémíti a’ szemet. Ez a’ csend olly fájdalmas a’ fülnek. Ez az üresség, ez a’semmiség, ez a’végnélküli tér úgy összeszorítja a’ lelket....................... ... a’ nap nyugszik, csitt! nyugtával a’ tenger is aludni megy . . . aluszik — csitt!-----Nézzétek a’ tengert, minő pir futja el homlokát, érkező vőlegénye — a’ nap csókolta meg. — Oh édes lehet a’ vőlegényi csók a’ félálomban szendergő menyasszony homlokán! — — nézzétek a’ boldog óceán vonásait e’ lágy csók leheletére minő kéj mámor hullámozza át — a’ lehelet terül, ’s terültével hogy haldoklik rajt a’ tündöklő színezet...............most arcza hamvas, mint forró nyári nap alkonyatán az illetetlen gyümölcs — — ’s a’ lehelet terül, tovább-tovább terül............fűszeres illatával megtölti a’ végetlen űrt, ’s óceán keble magosan fölhipeg, ittas örömmel szívja be vőlegénye balzsamleheletét..........csitt! álmodik — oh mennyi kéj! A’ nap leáldozott, az eget szürke szín borítja----------minő véres foltok azok, mellyek a’ nap tüntével nyugoton terülnek ? — micsoda morgás ez ? . . . . A’ nap nyugtával, midőn még egyszer tekintett végig a’ világon, fényes ragyogó pallos feküdt a’ vizekre, fényes, mint egy damoclesi tűzkard, ’s hosszú, mint a’ világ. Keletnél kezdődött, nyugoton végződött, ott a’ fogója, itt a’ hegye, ez etté a’ nap szivén a’ sebet — innen omlik a’ vér. — A’ nap e’ szúrásra mint holttest bukott óceánja karjaiba , a’vizek magosan csaptak össze meggyilkolt teteme fölött, ’s a’ menyasszony kétségbeesett kiáltása volt — a’ tenger mozgása! A’ nap meghalt, felsustorgó vére ott gőzölög az ég firmamentján!... Nézzétek azt az óriási gyászmadarat, melly a’ nap utósó párája, és a’ feketülő vér gőzéből született, nem a’ büntető daemon-e az, melly jön lángostorával korbácsolni a’ gyilkos világot ? Oh mért is gyilkoltátok meg a’ szende fényes szemű napot ? most eljövend országlása a’ vakéjszakának, ’s a’ vakéjszaka szürkefényü lovagja, e’ lángostorú gyászmadár lesz zsarnok királyotok! Szárnyait kiterjesztő — már jön — már kezéig------ujongva, sivítva röpköd a’ gyász pompamenet; baljával sűrű felleghálót kötözget, hogy bevonja az eget, — szárnycsattogásival fellegyezgeti a’ dúló orkánokat — ’s jobbjában mint meny dörgés csattog a’ korbács!----— Itt van! . . . Huh milly sötétség ..... minő vakéj ! A' tenger jajgatása túlcsap a’ szelek harsogó zúgásán, túlcsap a’ vil-