Életképek, 1848. január-június (6. évfolyam, 1/1-28. szám)
1848-06-11 / 26. szám
tombolás volt akármennyi. „Udri! ! ! udrin! Zabije! !! Pogyszem ! Leczki pogyszem ! ! ! Zatraczeni! (Mi magyarul tán annyit tesz, hogy ,,bravó!“) hangzók minden felöl. A’ hölgyek egész turbánokat és krumplivirág koszorúkat hajigáltak a’ színpadra. Azonban a’ lehullott szereplők nem keltek föl többet. Az utósó jelenetben mindnyájan igazi mérget vettek be, ’s úgy haltak meg együl egyik szépen kifestve a’ szép festett erdők árnyékában. Az énekesek okosabbak voltak, ők elfogadták a’ szerződéseket. Fejenként egy hordó caviar, egy hordó ráczürmös, egy hordó szárazhal, két bunda, egy küdmen, három szánkó a’ hozzá tartozandó kutyaekvipázszsal, meg harmincz képek rendes havi fizetésük, egyiknek úgy, mint a’ másiknak, személyválogatás nélkül. Ezért tartoznak énekelni mindennap három operát, a’ ki megbetegszik, vagy gyöngélkedik, kancsukát kap, a’ ki el van rekedve, kancsukát kap, a’ ki ghixert ad, kancsukát kap, a’ ki ismételni nem akar, kancsukát kap. Ez egy olly saját universalizemedium minden előfordulható bajok ellen, ’s úgy látszik , hogy van sikere. — Biz ezek szomorú dolgok édes excollega és csaknem hihetetlen, hogy mint volt képes hatvanezer orosz hat millió magyart semmivé tenni. — A’ dolog nagyon egyszerű: hogy az elkeseredés véres forradalmat ne idézhessen elő, le kelle fegyverzeni a’ nemzetet. Az intelligentia meg volt hasonlva, ez ellen küzdeni sem kellett, kötve tartotta maga magát, a’ népnek csak azt kelle hirdetni, hogy azért akarnak fegyvert adni a’ kezébe, hogy az országból ki vigyék katonának;a mikor benn volt az ellen, illy okoskodást kellett terjeszteni közte : ez az ellenség nem bántja a’ szegény embert, ez csak arra tör, a’ ki ellentáll neki, — szaladjunk a’ kukoriczába — ha leégeti a’ falut, ott hagyja a’ földet, azt sem el nem viszi, sem meg nem eszi, esztendőre megint felszánthatjuk. A’gyáváknak ez volt az argumentuma, a’ kik vitézebbek voltak, azokat felhecczelték a’ kapatosok ellen, ígértek nekik adóelengedést, sóárleszállitást, földek felosztását, tíz húszast minden nyírott főért, ’s kis idő múlva várat lehete építeni az úri koponyákból. A’ nép izenként szedte szét legnépszerűbb embereit, kik szájuk falatját, szívük vérét adták egykor neki, de lelkűk felvilágosodását nem. Ők estek legelőször áldozatul. Mikor aztán a’ gondolkodó fők ki voltak irtva, a’ fejezett nemzettel azt csinálhatták, a’ mit akartak. Elvégre nyelvétől is megfosztották. A’ jövő században a’ szép erős magyar nyelvet nem fogja beszélni senki. Tudjátok, hogy a’ tót ragad, mint a’ kolláncs! — Hát a’ tudós társaság miilyen szemekkel nézi mindezeket ? — Mi gondja a’ tudományoknak a’ politicára ? Tudjátok, hogy a’ magyar academiánál politicai osztály nincsen, miből bátran következik: hogy az academia hatáskörébe az illyen statustani kérdések nem vágnak. Jövő évre ismét jutalmakat tűzött ki. A’ jogtani kérdés ez: „van-e hajadonjoga annak, kinek haja nincsen?“ A’ nyelvészeti ez : ,,micsoda nyelvtani hasonlatosság van e’ cseremisz szó között: chrisme és e’ tatárszó között: dzsinmu ? ’s továbbá honnét vette eredetét a’ régi rómaiaknál e’ felkiáltás: biafora?“ A’ orvostani ez: „miért van az embernek a’ szája az orra alatt és nem a’ háta közepén?“ (Valóban szép figura volna egy tudós, a’ kinek a’ szája a’ háta közepén volna.) A’ természettani ez: „fejtessék meg, hogy a’ cserebogár miért nem szereti az eczetes salátát ?“ A’ históriai ez: „váljon Tamerlan piszkálta-e a’ fogát ebéd után, vagy sem?“ A’ philosophiai elvégre ez: „mutattassék be okszerű argumentumokkal a posteriori annak lehetősége , hogy ha az ember egész életében semmit sem tanul, még is úgy halhat meg mint tudós?“ A’ pesti vagy is czarogradi kozák hetmánt kinevezték academiai tagnak, ki is megengedte magán történni a’ tréfát, ’s hagyja őket továbbra is fáradni és pihenni a’ tudományok mellett, látja, hogy senkinek sem ártanak vele.